Kezdőlapra

Fordulópont 13. szám
Veszteségek nyeresége?

Szávai Ilona: Veszteségek nyertesei?

A megfogalmazás amilyen fura, éppen annyira pontos: kétségtelen, hogy veszteségeink nyertesei vagyunk. A veszteségek hozzátartoznak mindannyiunk életéhez – a legnagyobb és legtitokzatosabb veszteséget, a halált is az élet részeként fogjuk fel. Az élet veszteségekre ítél mindannyiunkat, a nagyszülõk halálával sokaknak kisgyerekkorban kell szembenézniük, aztán szüleinket is elveszítjük... És egy ilyen „sorrendet” még természetesnek, igazságosnak is érezünk... Ám a veszteségek sorakozása nem feltétlenül követi az „igazságosságot” – és ezt is megélhetjük veszteségként. Aki él, az folyamatosan veszít; és folyamatosan nyer: az élet tovább-élésének lehetõségét.
Európa keleti régióiban, a hajdani szocialista országokban évtizedekig „tabu téma” volt a halál. A nemzedékeken átnyúló, közösségi beidegzõdés máig tart. Feldolgozatlan veszteségekkel azonban nem teljes az élet. Ha nem beszélünk a halálról, milyen értékû lehet az életrõl való gondolkodásunk? Azért is érdemes ennyire sarkítva feltenni az ilyenszerû kérdéseket, mert a pszichológia megfogalmazta, hogy a veszteségeket elszenvedõ embernek gyászreakciói vannak – nem csupán halál esetén. Nem csak hozzátartozóinkat veszíthetjük el, hanem illúzióinkat, hitünket, hazánkat, egy válással életünk társát, gyerekként egyik szülõnket... Egy-egy iskolaváltást valós veszteségként élhetnek meg a gyerekek, és a veszteség feldolgozása eltarthat hosszú ideig.
A veszteségek végeláthatatlan jegyzékét naponta felmutatja a környezõ valóság. Általában magánügynek tekintjük kinek-kinek a veszteségét, és ezzel arra ítéljük – magunkat is! – , hogy magányosan gyûrjük le a gyásszal járó érzéseinket. Mint akinek „a semmi ágán ül szíve”... És idõ kell, sok idõ, hogy a könnyek és a szavak jégpáncélja megtörjön.
Polcz Alaine, aki Magyarországon a legtöbbet tett azért, hogy a veszteségekrõl bátrabban tudjunk beszélni, Asszony a fronton címû önéletrajzi regényében írja elsõ házassága, válása kapcsán: „(...) elfelejtettem, elsüllyedt bennem. Mikor meghalt, úgy körülvett a családja, mintha még mindig én volnék a felesége. De (...) bennem megszûnt, olyan mélyre süllyedt, hogy ezen a halála sem változtatott. (...) Húsz év múlva azt álmodtam, hogy jön és magával akar vinni. Én tiltakoztam, hogy más felesége vagyok, nem mehetek, és nem is akarok. De jött, napokon át megjelent álmomban, és követelõzött. Végül már dulakodtunk. És ekkor fölszakadt bennem valami – mint mikor megpattan a jég és feltör a víz –, megint jelen volt az ébrenlétemben.”
Addig igazán nehéz, amíg ez a jég meg nem pattan.
Ha mi nem beszélünk, meg sem szólalunk, akkor is: veszteségeinkrõl egész lényünk fog beszélni. Polcz Alaine leírja azt a pillanatot, amelyben a második világháború után Kolozsvár (akkor még) többségében magyar lakossága megtudta, hogy Erdély Romániához fog tartozni: „...Ez számunkra olyan csapás volt, hogy az emberek napokig depressziósak voltak, fájt a fejük, szédültek, hányingerük volt, nem tudtak enni, volt, aki berekedt és nem tudott beszélni, mások hasmenést, szorulást kaptak...” Az elveszített jövõ és a félelem szavak nélkül beszélt. Abban a pillanatban a szavak nélküli, kényszerû vagy rátarti, konok magányosságba rettent egyének pontosan tudták, mi zajlik a másik egyénben – is!
A saját életénél hitelesebb példával nem érvelhet a pszichológus (sem). A maga idejében kell szembenézni a veszteséggel, hiszen az akkor is létezni fog, ha nem beszélünk róla, vagy védekezve „elfelejtjük.” Folyóiratunknak ebben a számában a veszteségekrõl „beszélünk”. Megszólalnak emberek, akik már tudnak, és hajlandóak beszélni arról, amit átéltek – hiszen az élettényeknél tisztább beszéd nincs. De megszólalnak szakemberek is, akik az élettényeket az elmélet és a segítõ szándékú gyakorlat sok mindent megvilágító fényébe helyezik. Különösen a veszteségekkel nehezen birkózó gyerekeket kell segítenünk, hogy velük és általuk a tabuk átöröklõdésének folyamatát is megszakíthassuk.
Nem könnyû a megszólalás, még nehezebb a megszólítás, amely megtöri a hallgatás jegét. De elodázhatatlanul fontos. (Mert olyan – ilyen! – világban élünk.) Hogy azok is megszólaljanak, akiknek a „semmi ágán ül szívük”.


vissza