Kezdőlapra

Fordulópont 13. szám
Veszteségek nyeresége?

Felszeghy Csaba: Eõke fehér könyve

A nõvéremmel mindent megálmodunk.
Nem vagyunk boszorkányok, csak álmodunk, csak érzékenyek vagyunk, csak néha elõre megérezzük azokat a dolgokat, amelyek talán jobb lenne, ha soha nem történnének meg velünk.
Edit a végét látta meg ennek a rémálomnak, én az elejét. Az enyém fehér, az övé fekete… Én elkezdtem, õ befejezte… (Edit már gyerekkorában eljátszott az alfa és az omega végletes gondolatával.) Pedig még csak ikrek sem vagyunk… mi nem…
Hóval borított bérház udvarán kezdõdött az álom hajnalban, és reggel már tudtam, hogy mit jelent. Edit hatalmas, félelmetes, fekete madárral álmodta tovább egy év múlva, és reggelre már õ is tudta, hogy az övé mit jelent…

***
Már azt se tudom, hogyan kezdõdött. A történések elvesznek a homályos kórtermek, a jellegzetes vaságyak, és a fehérköpenyes emberek sietõs léptei között.
Régen kezdõdött.
Talán éppen ez a folyton fehér környezet a legjobb szimbóluma ennek a történetnek, Eõke történetének, annak a hús-vér embergyereknek, akirõl beszélni szeretnék. Aki több mindenen ment keresztül egyetlen év alatt, mintha összeadnám a család összes baját, az elmúlt ötszáz év alatt.
Eõke fehér.
És szép.
Tudom, hogyan kezdõdött.
Hogyne tudnám.
Eõke is tudja. Epü is, Luca is, Dóra is.
Én is.
Nem vagyok szomorú, csak egy kicsit fásult, egy kicsit beteg, egy kicsit más, mint amilyen régen voltam. Amilyenek régen voltunk.
Fura dolog ez, de amikor az ember rájön arra, hogy nem õ alakítja az életét, hanem az élete õt, akkor mindig megváltozik valami.
Az ember is, meg az élete is.
Unalmas történet.
Hogy van?
Rosszul.
Nem tudom, majd kiderül. Az emberek szomorúak. Szánakozóan néznek rád, és arra gondolnak, de jó, hogy mindez nem velük történt meg.
Mi nem vagyunk szomorúak. Bízunk, hiszünk és élünk.
Nem vagyok szomorú.
Csak elveszek az orvosok és a nõvérek tömegében, a kórházak folyosóin, a klinikák útvesztõiben és lassan külön könyvtárat nyitok a zárójelentéseknek. Nem vagyok orvos, latinul se tanultam, de lassan többet tudok arról, amit mások hat évig tanulnak az egyetemen.
Bár ne tudnám.
Õk se tudták.
Mi se tudtuk.
A telefon se. Csörgött. Ez a dolga, ahogyan szokott, erõszakosan. Csak egy unalmas értekezletre készültem, aztán néhány nap szabadságra.
– Légyszi… gyere haza… ömlik belõlem a vér…
Sírt, folyton elcsuklott a hangja.
– Gyere haza… gyorsan… ömlik belõlem a vér.
Rohantam. Olyan gyorsan még soha nem értem haza.
– Mi van?!
– Nem tudom, iszonyatos fejgörcsöm volt… lefeküdtem egy kicsit, és arra ébredtem, hogy csurom víz vagyok. De nem víz volt…
Szomorúak voltunk, hát persze. Epü elõtt már volt egy spontán vetélésünk, s az akkor nem volt több nyolc hetesnél, de ugyanúgy megsirattuk, mintha igazi baba lett volna.
Igen, õ is a miénk volt, bármilyen formában is. De ez, most egy kicsit más volt. A három hónap mégiscsak három hónap. Rohantunk a kórházba, a hátsó ülésen Dóra, Luca és Epü.
A doki persze nem ért rá. Az orvosok soha nem érnek rá, ide rohant, oda rohant, most itt várjunk, most ott, aztán, mint a mesében… Dóra bejutott az ultrahangra. Én meg kint, Dóra összeszedegetett kórházi csomagja fölött, két, a végtelenségig eleven gyerekkel, végleg reményt vesztve.
Epü már teljesen belemerült a pelenka tartalmába, de nem baj, majd. Majd otthon.
Amikor kijöttek, mindketten mosolyogtak. A doktor úr is, meg Dóra is.
Mosolyogtak.
Nincs baj.
– Ott van! – mondta hevesen gesztikulálva a doktor úr – semmi nem történt, minden a helyén van, most Dóra egy kicsit befekszik hozzánk, néhány nap múlva pedig otthon lesz.
– De akkor mi volt az a víz? – kérdezte Dóra, még mindig semmit sem értve az egészbõl.
– Semmi, bepisilt.
– És a vér?
– Semmi, bepisilt…
Aha… jó… akkor még nem tudtuk azt, hogy nem kell mindent vakon elhinni az orvosoknak, és azt se, hogy néha jobban értjük mi magunk a dolgokat, mint õk.
Luca könnyes szemmel lógott az anyján, mint aki soha nem akarja elengedni, Epü fiunk a pelenkában, de õ még egy könnyû eset volt. Luca a négy évével, és az anyakomplexusával, már nehezebben mûködött. Epü még alig múlt egy éves, neki az volt az anyja, aki enni adott neki. Beültünk a kocsiba, és azt számolgattuk, hogy akkor még hányat kell aludni ahhoz, hogy anya hazajöjjön?
– Csak négyet kicsim, csak négyet! – hajtogattam, és számolta is az istenadta a tíz kis gömbölyû ujján azt a négyet, de sehogy sem akart kijönni. Zavart voltam, de azért örültem is. Ott van… az ultrahang egyértelmûen kimutatta, hogy ott van, aztán, hogy mi történt, azt a fene tudja. Hittem. Nem lesz semmi baj, hazajön, egy kicsit vigyázni kell majd Dórára, talán bejárónõt is kell fogadni egy kis idõre…
Otthon aztán egészen átalakultam. Egyszerre voltam házinéni, pótmama, dada, szakács és mosónõ, meg minden, amit csak el lehet képzelni. Nem baj, csak néhány nap, aztán Dóra ismét itthon, aztán újra együtt… talán ezt a terhességet is megússzuk.
Talán egészségesen…
Így kezdõdött minden. Igazi házi tündér lett belõlem, olyan tisztaság volt, hogy a legyek is elcsúsztak a padlón.
Anyám vállalta a gyerekeket két hétre, és elõször még könnyen ment minden. Gondolkodtam a bejárónõn, hiszen anyám dolgozó nõ, én dolgozó férfi, egyedül anyósom volt az, aki otthon dolgozott és ebben az idõben munkája se nagyon volt.
Nem volt nap, amikor ne mentem volna be Dórihoz, vagy egyedül rohantam hozzá munka után, vagy este a gyerekekkel. És az elsõ hétvégén ki is jött Dóra, otthon feküdt két napig, aztán megint mennie kellett viszsza. Hétfõn, az abortuszra várók tömött sorai mellett elhaladva, reggel hétkor már ott is voltunk. Nem néztem a szemükbe, volt olyan lány, aki alig múlt 13 éves, sporttáskával a kezükben indultak a befektetésre. A mûtét után egy darabig eszméletlen állapotban voltak, fél éberen kiabáltak, sokáig dobálták magukat az ágyon, aztán felébredtek. Annyit talán soha nem bõgtek, mint azon a napon…
Pár nap múlva felhívtam az orvost, mert tudnom kellett, hogy mi történik, hogy csak egy pár hetes dologról van-e szó, vagy hosszabb… vagy egyáltalán mirõl… Tudnom kellett, hogy mire kell berendezkednem, hogy mennyi idõre kell bebiztosítanom magam.
Az orvos nagyon kedves volt, de semmi konkrétat nem mondott. Levált a burok, folyton ezt hajtogatta, és ötven százalék, hogy a gyerek megmarad-e vagy sem, vagyis hiába akartam valamit megtudni tõle, mindenre csak a vagy igen, vagy nem választ hallottam. Tudomásul vettem, hogy semmit nem lehet tudni, meg azt is, hogy az is lehet, hogy Dórának fél évig feküdnie kell a kórházban, rosszabb lehetõségekre azonban gondolni sem mertem.
Az elsõ két hét után én következtem, szabadságot vettem ki, a gyerekekkel voltam. Egész nap játszottunk, és minden erõmmel azon igyekeztem, hogy semmit ne vegyenek észre az egészbõl. Még csak egy pár hét telt el, de Epü már alig ismerte meg az anyját, Luca vidáman vetette rá magát Dórára, de amikor búcsúzni kezdtünk, egyre feszültebb lett, végül szomorúan felvette a kabátját, megölelte az anyját, és elindultunk. Ekkor még felkelhetett Dóra, még nem volt szigorúan az ágyhoz kötve, kikísért bennünket a lifthez, és elintegetett. Minden rendben volt. Beszálltunk a liftbe, a liftes bácsi kedvesen mosolygott, a többi látogató csillogó szemekkel nézett a két gyerekre meg rám, gondolom, megindult a fantáziájuk, és amikor leértünk a földszintre, kiszálltunk a liftbõl, akkor hirtelen nekem is megindult valami a gyomromban, valami fojtogató, szorongató érzés, és hirtelen azt vettem észre, hogy Luca a térdemet öleli, nem szólt, nem hisztizett, nem bõgött, csak valahogy olyan furcsán nézett fel rám, egyre csak szorítva a térdeimet, felnézett a szemembe, megtelt a szeme könnyel, ami lassan megindult lefelé az arcán.
Ekkor lehajoltam, megöleltem, és már tudtam azt, hogy jól tettem, azt, hogy nem erõszakoskodtam vele az estig tartó óvodával, idegen pesztrákkal, mert ebben az apró könnycseppben benne volt minden, minden amit belül érzett, az a szorongató fájdalom, ami egy ilyen kislányban megreked, amit nem mond el, ami csak hirtelen kicsordul belõle. Ettõl kezdve még jobban koncentráltam, nagyon akartam azt, hogy minden rendben legyen. Év vége volt, nem is tudtam eljönni, bár két hét szabadságom még volt, de azt arra tartogattam, ha bármi rendkívüli esemény keresztbehúzná a számításaimat. Még egy lehetõségem volt két hétre, anyósom, hiszen ha az elsõdleges biztonság nincs meg – vagyis az anyjuk – és a másodlagos sincs meg – én, az apjuk – akkor persze kire is számíthattam volna, ha nem anyámra meg anyósomra, akikkel éppen olyan jól elvoltak, mint velünk.
Anyám önként, magától ajánlotta fel a segítségét, még ki sem ejtettem a számon azt, ami kellett volna, õ már produkálta is. Anyósom nem mondta, hogy menjenek hozzá a gyerekek, de a legmerészebb álmaimban se fordult elõ az, hogy mondjuk nem mehetnének. Igaz, anyósommal volt néhány afférom, hiszen valahogy nem akarta megérteni az én buta agyam, hogy amikor a lánya ott fekszik a kórházban, amikor nem volt elég nekem a hirtelen rám maradt két gyerek, akkor legalább az állandó látogatások alól felmenthetett volna néha, de õ valahogy nem szeret menni, utazni, bizonyos szempontból talán beteg is, hiszen a sarki közértbe is autóval viszik. Más történet az õ élete, és én soha nem értettem meg ezt a történetet, de nem bántottam, hiszen mindannyian különbözünk, mások vagyunk, így ha érteni soha nem is értettem, azt gondoltam, amíg a dolgok nem fordulnak komolyra, nem kell foglalkozni vele, és ha komolyra fordulnának, akkor meg úgyis lehet rá számítani.
Fel is hívtam.
– Hát… – hangzott a meggyõzõ válasz.
Nem nagyon értettem, elismételtem, hogy lejárt minden szabi, vinnem kellene õket…
A válasz most még az elõbbinél is furcsább volt.
– És hogy fogom én azt bírni? Meg különben is, nekem munkám van…
Bírni, munkám van… Azt hittem rosszul hallok, azt hittem, hogy felrobbanok, hogy azonnal levágom a telefont, de itt nem rólam volt szó, hanem a gyerekeimrõl, itt nem vághattam le semmilyen kagylót. A munkát sem értettem, pár napja éppen arról beszélt, hogy nincs munkája… Aztán nagy nehezen, elhaló hangon azt mondta:
– Na jó, hát gyertek…
A telefont leraktam, és egyáltalán nem voltam boldog az egésztõl, nem értettem még mindig, hogy most, amikor arról bizonyos nagyon komoly dologról van szó, akkor mi a probléma, de ha mehetnek, hát akkor mehetnek…
Pokolian éreztem magam, és pokolian tudtam volna õrjöngeni, de nem tehettem… itt nem rólam volt szó…
Ki voltam borulva, felizgattam magam, és ekkor már kezdõdött az bennem, ami valahogy úgy hangzott, hogy meddig lehet ezt csinálni, meddig lehet ezt bírni. Több, mint egy hónapja voltam egyedül, azóta látogattam két pici gyerekkel a kórházat és néztem azt, ahogyan szoronganak, meddig lehet nem dolgozni, meddig lehet elhinni azt, hogy valami majdcsak lesz, meddig lehet abban élni, hogy egyáltalán megéri-e mindez.
Dóra egyfolytában vérzett. Hívtam a kórházat, Andi vette fel a telefont, az a nõvér, aki igen-igen a szívünkbe lopta magát ott, akkor ez alatt a néhány hónap alatt, és utána is. Nélküle sok minden másként alakult volna, õrzõ angyalunk lett ez alatt a félév alatt, és persze utána is. (…)


vissza