Kezdőlapra

Fordulópont 16. szám
Parttalan kamaszkor?

Marik Álmos: Emlékmorzsák a szigetrõl

Marik Álmos Emlékmorzsák a Szigetrõl Még mindig kell egy hét együttlét Több hónappal a Sziget után érdekes és nosztalgikus érzés visszatekinteni az ott eltöltött egy hétre, az ott szerzett élményekre. Erre az egyhetes kötelességmentes szabadságra, amikor azt csinálhatunk, amit akarunk és éppen nem szégyellünk – nagyon kevesen voltak olyanok, akik visszaéltek ezzel a szabadsággal –, amikor teljesen kiengedhetünk minden frusztrációtól, feszültségtõl megszabadulva, amikor az önállóságtól teljes jogú felnõttnek érezhettük magunkat, amikor új ismerõsöket, új barátokat szerzünk – erre az egy hétre szükségünk van. Hogy lazuljunk, hogy fellélegezzünk, hogy sok mindent elfelejtsünk és (sok)mindent kipróbáljunk a szülõk óvó kezétõl mentesen, hogy tapasztaljunk jót és rosszat, hogy együtt lehessünk. Errõl az egy hétrõl néhány gondolat múlt idõben, de a jövõ felé tekintve. Kezdeti nehézségek, avagy az akklimatizáció A 2000-es Sziget tanulságán okulva 2001-ben már a nulladik napon kimentünk barátaimmal sátrat verni. De úgy tûnt, nem csak mi tanultunk: a HÉV-állomástól a bejáratig hatalmas tömegbe kerültünk, ahol már hallatszottak a türelmetlenség és csöndes anyázás hangjai. Miután sikeresen túljutottunk a karszalag- és a csomagellenõrzésen, a helyválasztás gondjaival szembesültünk. A tavalyi táborhelyünk már foglalt volt (ismételten átadtuk magunkat a csöndes anyázás megnyugtató érzésének), így új hely után nézhettünk. Ekkor tudatosult igazán bennünk: több ezren tanultak az elõzõ évi Sziget-kezdés nehézségeibõl. Végül másfél órás bolyongás után a sátor- és lakókocsi rengetegben sikerült alkalmas területet találni. Igaz ugyan, hogy napon és lejtõn, de volt! S ezután már önelégült és kárörvendõ vigyorral gondoltunk a késõbb érkezõkre. Ennek ellenére a kezdeti tömegiszonytól hajtva megfogadtuk, hogy jövõre legkésõbb a mínusz elsõ napon jövünk ki sátrat verni. Koncert, buli, tolerancia Mint minden évben az elsõ nap, így az idei is jórészt a színpadok – na és persze a kocsmák – feltérképezésével telt. A tuti helyek megtalálása és memorizálása után – habár még a második-harmadik napon is szembe kellett néznünk az eltévedés fenyegetõ rémével – nyugodtan vethettük magunkat a koncertek sûrûjébe. Végre bulizhattunk! Az „évközi” koncertek (bár ezek elég ritkák), bulik, kocsmázások is jók és kellenek, de… Egyrészt mindig ott röpköd a fejünk felett a következõ napok rémképe: suli, munka, esetleges szülõi kíváncsiskodás stb. Másrészt az ember ilyen helyekre a barátaival, ismerõseivel megy, ezáltal tulajdonképpen predesztinálva van arra, hogy velük is jöjjön el onnan – kivételek persze mindig akadnak –, hiszen a bulik, koncertek után nincs egy szabad délelõtt, délután, vagy valamilyen levezetõ (nyugis) dumálás, amikor a másikat, az addig idegent, vagy idegenebb embert hétköznapi mivoltában is megismerhesd, összebarátkozhass vele. Harmadrészt a Sziget valóban a zenei tobzódás netovábbja, a jobbnál jobb zenék karneválja, ahol mindenki megtalálhatja a hangulatának, ízlésének leginkább megfelelõt. Olyan koncerteken bulizhattunk tehát, amelyek nem csupán jó és színvonalas zenét adtak, hanem a megteremtett sajátos légkör és hangulat miatt vonzottak minket. Koncertek, amelyek után nem kellett az éjszakai járatokat lesni, nem kellett félve végigmenni a buszmegállóig, azt várva, hogy mikor kötnek beléd. Ezeken a koncerteken mindenki együtt táncolt, pogózott, énekelt, kortól, végzettségtõl, mindentõl függetlenül. Vadidegen emberek örültek egymásnak, hogy itt és így együtt lehetnek, koncertek után pedig haverkodtak, barátkoztak, nem siettek sehova – kivéve, ha egy másik koncert vagy színházi elõadás kezdõdött a Sziget túlsó végén. Itt mindenki nyitott és közvetlen volt, elfogadva a másikat olyannak, amilyen. És ami még nagyon fontos: volt idõnk egymásra, a másikra, s ezáltal valahol magunkra is figyelni, nem loholtunk egyik helyrõl a másikra, vagy ha igen, akkor azt együtt tettük. A teljes tolerancia. Ezt éreztük és ezt is éltük a Szigeten. Erre épült minden. Lehet, hogy emiatt (is) vannak évrõl évre egyre többen a „szigetlakók”? Morcogások Azonban ez a mértékû tolerancia sem ért el mindenhová. A türelmetlenség egyrészt a multinacionális cégek túlzott jelenléte ellen irányult. A rádiótelefonos reklámok közé szorított színpadok láttán sokszor a Sziget kiárusításának réme jelent meg elõttünk. Féltjük a mi Szigetünket, féltjük azt a Szigetet, ami a prostitualizált, fogyasztói társadalomból jelent egyhetes kiszakadást számunkra. Habár az igazsághoz hozzátartozik – s ez „mentségükre legyen mondva” a multiknak –, hogy szponzorációjuknak köszönhetõen egyre több világsztár léphet föl a Szigeten. Másrészt a különbözõ szubkultúrák súrlódásából keletkezett a türelmetlenség. Sokan, fõként a régi „szigetelõk” nem örültek és örülnek a technó és a hozzá hasonló mûfajok megjelenésének. Többször felmerült – a multik kapcsán is – beszélgetéseink során, hogy sok a hordalék a Szigeten. És nemcsak – illetve fõleg nem – az új szubkultúrák megjelenésével nem voltunk kibékülve, inkább a régiek elsekélyesedésével. Egyfajta felhígulást érzékeltünk. De szerencsére csak valamilyen szinten, hiszen ez még nem lett általánosan jellemzõ tünet (de aggasztó igen). A lehetõség és a hely megvan arra, hogy a különféle szubkultúrák békében elférjenek és ne zavarják egymást, s így valóban egy posztmodern fesztivál jöhessen létre. Ezek a türelmetlenségek is legfeljebb csak – a hangulatot még nem befolyásoló – zsörtölõdésbõl, sápítozásból álltak. Biztonsági agresszió Más jellegû és sokkal szembetûnõbb volt a security-sek türelmetlen fellépése. Amíg a mi érzésünk a „régi Sziget volt azért az igazi”-típusú nosztalgiázásban merült ki, addig a biztonságiak sokszor túlzottan is türelmetlenekké, s ebbõl fakadóan agresszívakká váltak. Persze elismerjük, hogy egy ekkora rendezvényen szükség van a security-re, de azt már nem lehet elismerni, sem elfogadni hogy a biztonsági kordonon belülre esett srácokat „kitessékelés” ürügyén össze-vissza kell verni. Ahogy azt sem, hogy mentõsmellényben, a tömeggel mit sem törõdve száguldtak robogójukon, s ha véletlenül valaki figyelmeztetni merte õket, hogy balesetveszélyesek, akkor – a jobbik esetben – melegebb éghajlatra küldték az illetõt, vagy azt, hogy emberi módon nem lehetett kommunikálni velük, esetleg csak akkor, ha PRESS vagy VIP kártya lógott a nyakadban. Buli elõtt / közben / után Mindenezek ellenére sem tudták elvenni a security-sek a kedvünket a délelõtti és koradélutánonkénti Civil Falu-programoktól. Ezeken a programokon is érezni lehetett a közvetlenséget, nyitottságot, s az ebbõl adódó családias légkörben mindenki jól érezte magát. Teljesen ismeretlenek álltunk össze, és forgóztunk a pingpongasztaloknál, vagy kicsit arrébb „drámáztunk”, vagyis drámajátékokat játszottunk, amelyekben a Macskafogó és más „klasszikusok” elevenedtek meg állóképekben, avagy improvizált történetek mozgóképben. A szigeti együttléthez hozzátartozik, hogy lépten-nyomon ismerõsökbe botlik a „szigetelõ”, amelynek a következménye az – legyen a vége akár hosszas beszélgetés, játék, akár csak egy-egy baráti szó, olykor csupán egy mosoly –, hogy az ember érzi, nincsen egyedül. Újabb ismerõsöket, barátokat is lehetett szerezni, nemcsak pingpongozás-, drámajáték-, koncert közben, hanem kontakt improvizációs tréningen, kocsmázás alatt vagy hajnalban a „punnyadósátorban” – abban az esetben persze, ha még befértünk a Cökxpont Ambient párnákkal bélelt sátorkertjébe. Ez a sátor a párnáival és a finom teájával mágnesként mûködött a bulizásban kimerültek számára (így a mi számunkra is). „Nincs egy cigid?”– és társai A közös „punnyadás” után az utolsó napokban többekkel elõfordult (bár volt, aki mûvészi szinten már l’art pour l’art ûzte, vagy spórolás végett hamarabb elkezdte), hogy „tarhálásra” kényszerült. Ez azonban az évek folyamán már hozzánõtt a „Sziget-feeling”-hez. Nehéz is lenne elképzelni a Szigetet bennünket megállító, alkoholra kéregetõ, enyhén spicces, de barátságosan mosolyogni próbáló srácok nélkül. Hozzátartozik az összképhez. Ahogy hozzátartoznak a négy-öt (vagy több) tucat söröspohárral a kezükben, újabbakért kajtató söröspohárgyûjtõk is. Õk azok, akik évente egyszer a guberálás megszállottjaivá válnak nyeremények reményében, illetve „egyszer van Sziget, ahol nyugodtan derékig turkálhatsz a kukában, és levetkõzheted a maradék kispolgári csökevényeidet”-felkiáltást követve. Azért természetesen õk is vigyáznak, nehogy lekéssék a kiszemelt koncertet. Beszélgettem lányokkal, akik azonosulva ezzel a felfogással, szintén egyhetes gyûjtögetõkké váltak. Az egyikõjük mondta: „Jó érzés hónapokkal késõbb látni, hogy valakin egy nyereménypóló virít – tudni, hogy õ is ott volt. Közösséget teremt valahogy”. Én ugyan nem csaptam fel gyûjtögetõnek, de az én szívem is megdobban, ha késõbb egy nyereménysapkás vagy -pólós srácot látok, és ismeretlenül is köszönök neki. Vissza a külvilágba Végül azonban mindenkit – bennünket is – elért az utolsó nap, amikor a nulladik nap borzalmai idézõdtek fel fordított elõjellel. Sátorbontás. Elõször össze kellett szedni magunkat, hogy a végkimerültséghez közeli állapotban is tudjunk „dolgozni”, másodszor a sátor lestrapált állapotával kellett szembesülnünk. Miután sikeresen vettük mindkét akadályt, egy sokkal kegyetlenebb akadály következett: tömeg a kijáratnál, tömeg a HÉV-en és tömeg a metrón. Valahogy túljutva mindezen, otthon a kádban (végre normális fürdés!) levonható volt a végkövetkeztetés: jövõre ugyanitt egy nappal korábban (nem a kádra gondolok természetesen…).
Copiryght: PONT Kiadó


vissza