Kezdőlapra

Fordulópont 17. szám
Milyen pedagógia?

Szávai Ilona: A nevelés dimenzióváltása

A nevelés dimenzióváltása A huszadik század elején a magyar szellemi élet egészére jótékony hatást gyakorló, legendás folyóirat, a Nyugat szerkesztõje ezt írta 1911-ben a nevelésrõl: „…a legnemesebb mûvészet, mely egyben a legdrágább matériával dolgozik, a tanítói tisztnek s a szülõi jogoknak és kötelességeknek révén abban a roppant, legalábbis kilencvenöt vagy kilencvenhét százaléknyi arányban van a dilettánsok kezén, ahány százalékkal több a nevelésre nem született ember a nevelésre született embernél.” A hatalmas, történelmi földcsuszamlások elõszelében tájékozódni kívánó értelmiséginek a 20. század elsõ éveiben rá kellett döbbennie: a nevelés nem szûken értelmezendõ szakma, hanem egyetemesen érvényes emberi attribútum, hiszen mindannyian voltunk gyerekek, akiket neveltek (legalább a szülõk), és majdnem mindannyian szülõk leszünk (vagyunk), és nevelnünk kell gyermekeinket. Tehát mindannyian neveltek és nevelõk vagyunk. Felelõsségünk nem hárítható át a – nagy átlagukban bûnbakként kezelt – intézményesített (iskolai, állami) nevelõ-szakmabéliekre. Legáltalánosabb emberi tulajdonságunkra, ti. arra, hogy mindannyian neveltek és nevelõk, gyermekek és szülõk vagyunk, az ebbõl fakadó tudásunkra és tapasztalatunkra, vágyainkra, elképzeléseinkre – a lehetõ legszélesebben értelmezett kommunikáció alapozható, amely kizár mindenféle gõgöt, ám instaurálja közöttünk (nevelt és nevelõ emberi lények között) az õszinteséget, nyíltságot, egyenjogúságot, hiszen tudjuk, hogy a segédmunkás is lehet olyan jó, vagy jobb szülõ, mint egy akadémikus vagy egy bankvezér. A legáltalánosabb emberi tulajdonságunkra, a rá alapozott – ezért elvben mindenki számára a részvételt és együttlétet felkínáló – kommunikáció lehetõségére gondolva alapítottuk a Fordulópontot, hogy hajdani gyermeki és mai szülõi (nagyszülõi) minõségünkben egymást értve: megbeszéljünk a 21. század elején mindent, ami életünket és jövõnket lényegesen érinti, és ami elõl kitérnünk lehetetlen. E számunk súlypontjába került pedagógiát is ezzel a széles öleléssel közelítjük meg. Hiszen az egyszerre neveltnek/nevelõnek lenni emberi attribútumát mindannyiunkra egyenként kiszabta a sors: megkerülhetetlen jogként és kötelességként. Száz évvel ezelõtt így sóhajtott fel a már idézett Ignotus: „…veszedelmesen több embernek jut részül s kötelességül a nevelés, mint akinek képessége van rá.” Ezt a veszedelmes ellentmondást némiképpen oldhatta az a józan kiigazítás, hogy az esztéta Ignotus úgy közelített a neveléshez, mint mûvészethez („a nevelés mûvészete”!) – miközben a nevelés nem (fõként és kimondottan: nem!) mûvészet, ahogy az emberek sem mind (nagy átlagukban: nem!) mûvészek. Így tehát a különösebb (nevelõ)mûvészi képességekkel meg nem áldottak – mi, a nagy átlag – semmiképpen sem dilettánsoknak minõsülnek, hanem átlagembereknek, akiknek lényében jogként és kötelességként, emberi attribútumként él a neveltnek-nevelõnek lenni kettõs, kikerülhetetlen feladata és felelõssége. Ezért a nevelésrõl olyan lélektani alapvetéssel és történelmi konzekvenciákat kutató szenvedélyességgel beszélni, mint Alice Miller – a 20. századi történések ismeretében már etikai fontosságrendû kérdésfelvetés. A neveléstörténethez való viszonyulásunk sem csak szakpedagógiai kérdés manapság. Hiszen olyan évszázad van mögöttünk, amelyben veszedelmes nemzet- és emberiségnevelõk pusztíthattak. Egy évszázada felgyorsulva folyik a nevelés dimenzióváltása – és az egyes emberre rótt felelõsség sem áthárítható. A sok definíció közül is érdemesebb az általánosabb helyzetre utaló megfogalmazásokra figyelni. Christiane Olivier szerint: „…a nevelés egy hosszú és bonyolult kompromisszum-keresés Önmagunk és a Másik között.” Ez figyelmeztet egyrészt a gyermek méltóságára (gyermekünk egy Másik ember, nem pedig szülõi hatalmunk kiszolgáltatottja) – másrészt arra, hogy társas, és (egyelõre még?!) páros lényekként a nevelt-nevelõ fogalomkettõs koordinátái között zajlik az életünk; és ezek a koordináták fogják be a felbukkanó, szaporodó „szak”pedagógiákat is.


vissza