Kezdőlapra

Fordulópont 18. szám
Mindennapi agresszió?

Szávai Ilona: Mindennapi agressziónk?

Az erõszakkal mindannyiunknak szembe kell néznünk… Bár megkerülhetetlen és egyszerû alapigazságot tartalmaz ez a mondat, mégis félreérthetõ. Ez a félreérthetõség pedig máris utal arra az ellentmondáshalmazra, amely az erõszak, az agresszió fogalmát – bárhol hangozzék el a szó – ködszerûen körülveszi. Hiszen ennek az axiómaszerûen – megismétlem – egyszerû mondatnak a hallatán legtöbben arra gondolunk, hogy az erõszaktól mi sem menekülünk, nézzünk hát bátran szembe vele. Holott szándékom szerint ez írás kezdõmondatával nem valamiféle hõsieskedõ gesztusra akartam buzdítani bárkit is, nem ellenállást akartam meghirdetni az erõszakkal szemben, hanem mindannyiunk, a világ legszelídebb embere számára is elérhetõ (kötelezõ?) és ártalmatlan õszinteségigényre utaltam: azt kellene elsõsorban magunk elõtt tisztáznunk, hogy mi is az erõszak, és szembe kell néznünk azzal, hogy az emberi létezés dimenzióiban miképpen létezik, példának okáért akár bennünk is ez a „rossznak” gondolt valami – bár kimondottan jónak szeretjük elképzelni magunkat. És jónak szeretjük látni gyerekeinket is, akiket majd rosszá tehet, de mindenképpen rosszal fenyeget a világunkban tapasztalható erõszak. Kiindulópontunk tehát az önmagunkhoz való õszinteség lehet. És akkor talán jobban figyelünk Bruno Bettelheim ugyancsak õszinte szavaira, aki szerint hibázunk, amikor titkoljuk gyermekeink elõtt, hogy a „rossz” az emberi természetbõl fakad. És ezáltal azt sugalljuk, hogy az agresszív, aszociális vagy önzõ emberi viselkedés haragból vagy szorongásból ered, mert hiszen (különben, amúgy, alapjában véve stb.) jók volnánk, ugyebár. Bettelheim szerint: „Szeretnénk elhitetni a gyermekeinkkel, hogy az ember természetébõl fakadóan jó. De a gyerekek ‘tudják’, hogy az emberek nem mindig jók.” Amihez csupán annyit illendõ hozzátennünk, hogy a gyerekek primer, õszinte „tudását” érdemes a magunkévá tennünk (ha letettünk róla, miközben felnõttünk!) – és az öntetszelgõ és erõszakos (!) „jóság” mítoszát magunk mögött hagyva, lényegesebb kérdéseket tegyünk fel magunknak. Például azt, hogy miért és meddig természetes, indokolt az erõszak, amely a „védekezõ” csecsemõvel együtt: a csecsemõben születik… És születésünktõl kezdve életünk folyamán miként, hogyan kísér, változik, alakul, szembesül másokéval a többé vagy kevésbé természetes, mindennapi agressziónk. Egy õszinte szembenézés kideríti, hogy mások (akár saját gyerekünk) betegségére reagálhatunk indokolatlanul agresszíven, de a nemek közötti viszony is fura – feltétlenül meghaladásra ítélt – erõszakosságok forrása lehet. Egy õszinte és tényeket tisztelõ szembenézés a közelmúlttal rádöbbenthet az elõítéletek egymást felerõsítõ, veszélyes játékára. És ha utolsó mentsvárunknak a rációt tekintenénk, akkor a racionalitás terepérõl is kiderülhet, hogy a pusztító irracionalitás aknamezõit rejti. Egyénileg is szembe kell néznünk hát az erõszakkal – de sokak véleménye szerint 2001. szeptember 11. után már másféle története(ke)t írunk, és a szembenézéseink során sok mindent átértékelünk. Ha õszinték akarunk lenni, akkor azt is fel kell vetnünk, hogy a megelõzõ, a huszadik század történetében is vannak olyan idõpontok és történések, amelyek után az emberi történelem úgy már nem volt vállalható, sem folytatható. Hát õszintének kell lennünk, mert ebben semmilyen erõszak nem akadályoz meg senkit. Összeállításunk a „mindennapi” erõszakról, az agresszióról csupán ennyi olvasói elszánást kíván –, hogy aztán majd jobban tájékozódhassunk erõszakosnak mondott kortárs világunkban.
© PONT Kiadó


vissza