Kezdőlapra

Fordulópont 18. szám
Mindennapi agresszió?

***: A világ 2001. szeptember 11. után

A csapás, amely lerombolta a World Trade Center ikertornyait, azóta is mélyen foglalkoztatja földünk lakosait – akárcsak az igen kiterjedt értelemben vett közösségi trauma feldolgozásának folyamata. A Perspectives Psychiatriques címû kitûnõ francia folyóirat Georges Gachnochi pszichiáter szerkesztésében összeállítást közöl a tavaly szeptemberi, az egész világot megrendítõ New York-i eseményekrõl – és következményeirõl. A folyóirat különszámának szerkesztõi és szerzõi a pszichológia, a pszichiátria és a társadalomtudományok között próbálnak átjárhatóságot kiépíteni. Nos, a 2002. szeptember-októberi számban közölt összeállítás bizonyítja: céljukat maradéktalanul megvalósítják. „Összeállításunk szubjektív – vallják a szerkesztõk – és épp ebben rejlik érdekessége és ereje”. Olvasóink minden bizonnyal emlékeznek: a Fordulópont 13-as, Veszteségek nyeresége? címû száma két megközelítésben is foglalkozott a témával: dr. Szente Judit kutató pedagógus az USA-ból küldött részletes helyzet- és hangulatjelentést, mi pedig felmérést készítettünk arról, hogy a magyar gyerekek (magyarországiak és határon túliak) honnan és hogyan értesültek a szomorú eseményrõl, kivel beszéltek róla, s fõként: miként viszonyulnak hozzá, és ennek összefüggésében milyennek képzelik el a jövõt. Nos, érdemes újfent elolvasni összeállításunkat (melyre sok visszajelzés érkezett, utánközölte egy országos napilap is!). Az iskolákban a „témát” a gyerekekkel megbeszélõ pedagógusoktól, pszichológusoktól érkezõ további visszajelzéseket is hasznosítani fogjuk, ahogy a történtekre a feldolgozás lelki-tudati folyamatát elemzõ, segítõ kísérletekre és különféle szakmai kezdeményezésekre is visszatérünk. „A terroristák elsõdleges célja valószínûleg az lehetett, hogy megzavarják a gondolkodást, azaz teljes mértékben elidegenítsenek önmagunktól, összezavarják a világ rendjét” – summáz a francia folyóirat. Christine Anzieu-Premmereur, Manhattanben élõ és dolgozó francia pszichiáter és pszichoanalitikus rámutat: ha a terroristáknak sikerült is megdermeszteniük New Yorkot egy rövid idõre, mégsem tudták szétszakítani az emberi kötelékeket, nem ejtettek sebet a szolidaritáson. A pszichoanalitikusok büszkék lehetnek arra, hogy gátat tudtak szabni a gyermek és felnõtt lakosságban lejátszódó pszichikai pusztításnak. A szerzõ cikke tanúságtétel a tragédia által elõhívott egyéni és közösségi reakciókról. A két leomlott torony 2870 embert temetett maga alá. Félelem, felgyorsult információgyûjtés, az eltûntek utáni reménytelen kutatás, az újabb támadástól való rettegés uralta ezt a kaotikus helyzetet. Azok, akik búcsúhívást kaptak a lángoló tornyokban ragadt szeretteiktõl vagy azoktól, akiknek az eltérített és emberbombává vált repülõkben kellett elveszniük, összeomlottak, vagy a csillapíthatatlan düh állapotába kerültek. A város felett hetekig látható tömött és félelmetes füst a tûzben elpusztultak erõszakos halálára és szenvedéstörténetére emlékeztetett. A New York-iak reagálása azonban meglepõ volt. A teljes kétségbeesés után a város cselekedni kezdett. Az amerikai módra végbemenõ cselekvéssorozat tompította a tehetetlenség érzését. Egységes és hatékony társadalom képét mutatta a város. A számos új bevándorló és sokféle nemzetiség által lakott New York azonosult a nemzeti lobogó szimbolizálta egységgel. A félelem és fenyegetettség érzése továbbra is megmaradt, különösen a széngáz okozta veszély felbukkanásával; a postaküldemények veszélyt rejtettek, a víz, a levegõ mérgezõvé vált, és ezt a biztonsági szolgálat intézkedései is egyre tudatosították. Az aggodalommal teli tömeg krízishelyzetét jelzi, hogy sokan nem hitték el, sõt tagadták a halál tényét, végtelennek tûnõ személyes keresést folytattak telefonon, a tetemek azonosításakor, vagy éppen DNS-nyomokat próbáltak fellelni. A tragédia minden szemtanúja a trauma utáni sokktól szenvedett. De a tehetetlenséget felváltotta a közös cselekvés: véradás, ruha- és élelmiszer gyûjtés, a társaik elvesztésének hatása alá került tûzoltók megsegítése, pénzgyûjtés, városrendezés stb. Hivatásos szakértõk dolgozták ki az iskolákban, az óvodákban, a vállalatoknál, a tûzoltók, a rendõrök körében adható lehetséges magyarázatokat. Elsõdleges kérdéssé vált, hogyan lehet támogatni az eltûntek családjait, átérezni gyászuk nehézségét, megelõzni a félárván maradt gyerekek pszichikai zavarait – akik becslések szerint 2500-an vannak. Az illegalitásba vonult új bevándoroltak is speciális segítséget igényeltek. Nem beszélve azokról, akik elveszítették munkájukat, otthonukat, akiknek gyermekei nem kerülhettek be az iskolákba, akik barátaiknál húzták meg magukat. Számos munkacsoport, szakértõbizottság, több kiadvány, szóróanyag jelent meg és konferencia szervezõdött a segítségnyújtásra. A pszichoanalitikusok is sürgõs munkába fogtak. Részt vettek olyan szaktovábbképzéseken, amelyek kifejezetten az ilyen traumatikus helyzetek feldolgozására készítettek fel, s ezeken Koszovóban, Afrikában vagy más háborús terepeken tapasztalatot szerzett segítõkkel találkozhattak. Az áldozatoknak szánt önkéntes segítségadás módozatait is kidolgozták a merénylet utáni napokban. A csoportos helyzetelemzések, a viták, az interneten azonnal létrejövõ elektronikus szimpózium, valamint a közös célok a védekezés-védelem szerepét töltötték be. A World Trade Center helyén különleges szertartásokra került sor. Egy pszichoanalitikusokból álló csoport „üres halotti urnás” szertartást gondolt el, az urna, amelyet a szertartás során átadtak a gyászoló családnak, az eltûnt személyt képviselte. A mi kollégáink is ki voltak téve az elsõ napok félelmének éppúgy, mint a döbbenet utóhatásának – írja a párizsi pszichiáter. – A régóta magukban hordozott traumák mûködésbe hozták a félelmet és az aggodalmat. Az önelemzés, a kollégák támogatása, a megosztott gondolatok tették lehetõvé az események szükségszerû feldolgozását ahhoz, hogy mások megsegítésére siethessenek. A városban mindenütt segélyközpontok létesültek, közülük a legjelentõsebb és valamennyi munkát koordináló központot a Hudson partján, a Pier 94-ben állították fel. Innen kísérték tovább a szakemberek a túlélõket vagy az eltûntek hozzátartozóit a másik fontos helyszínre, a WTC helyén lévõ Ground Zerora, az azonosítások és a halotti szertartások helyszínére. Minden segítség – anyagi, jogi, kommunikációs stb. – ingyenes volt. A falakat az eltûntek fotói, az emlékezet és a szeretet levelei borították. A csodával határos módon megmenekültek önvádja hihetetlen mértéket öltött, lehetetlennek tûnt számukra a hétköznapi élet folytatása. A Kids Cornert a gyerekek számára alakították ki az épület egyik helyiségében. Az egész USA-ból plüssmacik érkeztek, a szülõk itt hagyhatták gyermekeiket teendõik elvégzése idejére. Minél valószínûtlenebbnek tûnt a szerettek eltûnése, annál jobban fokozódott a tagadás, az el nem fogadás és az aktív cselekvés. A depresszió, a gyász késõbb jelentkezett. Számos felnõtt nem tudta segítség nélkül közölni gyermekével a másik szülõ elvesztését. A gyerekek számára gyakran a játék volt az egyetlen kommunikáció. Egyszerre jelentkezett az élmény emléke elõli menekülés és az élmény kifejezésének igénye. A családok többsége semmiféle különválást nem tartott elképzelhetõnek. A gyerekek együtt aludtak szüleikkel, akik nem vitték õket iskolába, mások soha többé nem kapcsolták ki mobiltelefonjukat. Azok a gyerekek, akik szemtanúi voltak a tornyok leomlásának vagy elveszítették szeretteiket, kommunikáció-képtelenné váltak. Akik nem voltak szemtanúk, azok számára megnyugvást jelentett a lángoló tornyok lerajzolása és a saját halálképzetük megfogalmazása rajzban: repülõ tûzmadarak, a tornyok feletti felhõkön összegyûlt embercsoportok, a füstben az ég felé szálló lelkek, akiket istenségek fogadnak. Azok, akik nem tudták úrrá lenni a bennük felhalmozódó erõszakon, folyton lerombolásra váró tornyokat építettek, újra eljátszották a repülõs merényletet, és hol túszokat ejtõ légi kalózként, hol hihetetlen erejû hõsként játszották el a történteket. Mindenki kereste a dráma megoldásának kulcsát. A pszichoanalitikusok többségének sikerült segítséget nyújtania, meghallgatnia a rászorulókat, anélkül, hogy a tragédia újramesélésével felerõsítették volna a traumát. A szakembereket folyamatosan foglalkoztatja, hogy milyen következményei lesznek egy ilyen súlyos csapásnak. 2002 májusában orvosokból és járványszakértõkbõl álló bizottságok vizsgálták az események pszichikai utóhatását az összlakosság körében, és külön New York körzetében: 7,5%-on (67000 ember) mutatkoztak a trauma utáni szindróma jelei, 12%-on a stresszhatás, 9,7% (87000) deprimáltnak tartotta magát. A város lakosságának 40%-a repülõ vagy a mentõsziréna hangjára intenzíven reagált. A WTC romjait gigászi munkával 8 hónap alatt takarították el, mintegy 800 ember részvételével. Több mint 19000 nyomot találtak az eltûntek után kutatva, de így is csupán az áldozatok felét sikerült azonosítani. Súlyos a segítõk pszichikai megrázkódtatása is. Tanulmány mérte fel a rendõrség körében, hogy milyen tünetek jelentkeztek azoknál, akik segítõként, keresõként az események részeseivé váltak, akiket szinte megbéklyózott a tragédia, az önvád, a környezet tehetetlenségének és hitelvesztésének felismerése. 2002. május 30-án a gyászolók részvételével szertartás keretében zárták le a mentési munkálatokat. Csend és üresség ül most a tornyok helyén. A kollektív összefogást életre keltõ erõ ellenére New Yorkot megtámadta a depresszió. Egy ilyen megrendülés következményeit generációk hordozzák majd magukon egy olyan országban, amely eddig védettnek tudta magát, most azonban elvesztette illúzióit – írja tanulmányában Christine Anzieu-Premmereur. Terrorizmus és média: az erõszak képei keltette érzelmi sokk A terrorizmusnak, amely az erõszak, illetve a fenyegetés eszközeivel kívánja elõidézni a félelmet, a megfélemlítést és a rettenetet a célországban, öt elengedhetetlen „kísérõje” van. (1) A parancsadók, a szervezetek, a megbízók, akik lehetnek titkos szervezetek éppúgy, mint államok, a merényleteket véghezvivõ személyek, bûntársaik, akik talán a célország lakosai körébõl valók és a szimpatizánsok, akik ugyan nem terroristák, amennyiben csupán helyeslik azok politikáját és akcióit, de végül maguk is beszervezõdhetnek, (2) a közvetlen vagy közvetett áldozatok, a lakosság minden tagja, akik fenyegetettségben és bizonytalanságban érzik magukat, (3) a célközönség, (4) a célország vezetõi, akik jól tudják, hogy egyetlen kormány sem képes biztosítani polgárai abszolút védelmét, (5) a média, a „negyedik hatalom”, a terroristák akaratlan cinkosa, amely hírt ad létezésükrõl és cselekedeteikrõl – írja a remek összeállítás másik szerzõje, Louis Grocq egyetemi tanár. A média kihasználja a „szenzációt”, sõt rá is játszik, ami viszont megnöveli a terrorizmus által keltett érzelmi zavart a lakosságban. A terroristák élnek azzal a lehetõséggel, hogy cselekedeteiknek a médiában óriásira nõ a hatása. Ha a média hallgatna tetteikrõl, ezek nagyon korlátozott mértékben vagy alig jutnának a lakosság tudomására. A média ma elsõsorban audiovizuális, azaz rendkívül gyors, elkerülhetetlenül jelen van minden otthonban, egyszerre reális és hat az érzelmekre. Elsõdleges feladatán, az egyirányú információátadáson-közvetítésen túl azonban más feladatai is vannak. Az erõszak képeivel, a fájdalom kiáltásaival a képernyõn keresztül közvetlenül konfrontálódó nézõben felélednek a pusztítás legrosszabb fantazmái, amelyek addig tudata mélyén szunnyadtak. Szerencsére az újságíró kommentárja tompítja az erõszak képi látványának érzelmi sokkját, szavai értelmezik az abszurd és a képzeletet is felülmúló eseményeket. Ez a kommentár egyfajta feloldást, megkönnyebbülést idéz elõ, hasonlóan a katarzis élményéhez, amely Arisztotelész szerint a görög tragédiák elsõdleges célja, hatása. A kommentátor mai világunk tragédiái közepette az ókori tragédiák kórusvezetõjének szerepét vette át, és akkor szólal meg, amikor csak kép és kiáltás fogadja a nézõt, értelmez ott, ahol csak abszurditás van jelen, és segíti nézõit abban, hogy ezt a nyers valóságot egy jelentéssel teli kontextusban, értékrendszerben, kultúrában el tudja helyezni. A média egyik legjelentõsebb szerepe valójában az, hogy egy erõszakos eseményt követõ idõben nap mint nap biztosítsa a kollektív érzelmek nyilvánosságát: a kezdeti sokkot okozó borzalom képeit más képek váltják fel, amelyek az áldozatok és családjaik iránti empátiát és együttérzést hívják elõ, csodálatot és támogatást ébresztenek az életmentõk és a védelmi intézkedéseket biztosítók, a rendõrség, a nyomozók, a hatóságok munkája iránt, enyhítik az önvád terhét, mélyítik a közös gyászt, az igazságtétel igényét vetik fel, a közös és konkrét segítségnyújtásra mozgósítanak, valamint az összkép – a csak hosszú idõ után lehetõvé váló konklúzió – megfogalmazásának folyamatát készítik elõ. A nézõ megérti, hogy mások is részeseivé váltak a látványnak, és ez erõsíti a közösséghez tartozás érzését. A közösen átélt érzelmek programozott irányításával a média szinte elõírja a közönségnek, mit kell éreznie az adott napon. De ez nem azt jelenti, hogy irányítja a nézõket, hanem inkább érzelmeiknek visszhangjává válik. A média következõ, nevelõ jellegû szerepe az, hogy ráirányítsa a figyelmet az óvatosság és a védelem intézkedéseire, ezáltal is csökkenti a nyugtalanságot, az erõs aggodalmat. Szemére vethetjük azonban a szenzációhajhászást, amely kizárólag a nézettségi verseny kereskedelmi szempontjaira figyel, és hogy ennek megfelelve olykor a legmegrázóbb hatású képek közléshez folyamodik. Ez végzetes hatással lehet a személyiségre, elõhívhatja a vér és erõszak iránti titkos és morbid vonzódást (akár az ókori Róma cirkuszi játékain). Az orvosok elítélik a sebesültek intimitása, illetve a halottak iránti kegyelet ellen elkövetett erõszakot, ami abból következik, hogy az áldozatok családjai nemcsak a valóságban szembesülnek mindezzel, hanem a képernyõn, újságok címlapján ismerik fel szeretteik megroncsolt testét, nem tudnak elszakadni a látvány sokkoló élményétõl, és ez odavezethet, hogy hihetetlenül nehézzé válik személyiségük integritásának viszszanyerése. Mégis felmentjük a médiát, hiszen betölti elsõdleges szerepét, elõsegíti a katarzis, a feloldás érzését, és segít a világban végbemenõ erõszak által elõidézett kollektív érzelmeket „megfegyelmezni.” A szerzõ három példával illusztrálja a média szerepét a terrorista merényletek bemutatásában. Az elsõ Marco Polo: A csodák könyve (1298), amely az 1090 és 1272 között a Közel-Keleten államfõk és állami méltóságok elleni gyilkosságokat, a fanatikusok által megvalósult terrorizmus kialakulását, mûködését, szervezeteit-szervezettségét és tényleges hatalmát mutatja be. Ezután a szerzõ a párizsi Rennes utcai bombamerénylet (1986. szeptember 17.) másnapjának sajtóját elemzi. A koreai televízió munkatársai, akik véletlenül a merénylet helyszínének közelében tartózkodtak, habozás és elõvigyázatosság nélkül mindent rögzítettek, lefilmezték a holttesteket, a segítségért kiáltó sebesülteket, még a hivatalos segítségnyújtók (mentõk, tûzoltók, rendõrség) megérkezése elõtt, miközben az utcai járókelõk próbálták ellátni az áldozatokat (öt halott, mintegy ötven sebesült). Itt érhetõ tetten az alapkérdés: a segítségnyújtók elõtt a helyszínre érkezõ bármely újságíró, operatõr gyakorolhatja-e mesterségét, vagy kellékeit maga mögött hagyva azonnal a sebesültek megsegítésére kell-e rohannia? Úgy véljük, hogy elsõdleges erkölcsi és polgári kötelesség bármely körülmények között gondolkozás nélkül segítséget adni a veszélyeztetett személyeknek. Ami az írott sajtót illeti, minden szerkesztõségnek megvan a saját politikája az események bemutatására, amely egyaránt támaszkodik a közlés módjára és az elõtérbe helyezett témák kiválasztására. Az írott sajtó itt is a lakosság reakciójának három fázisát tükrözte: a kezdeti sokkot, majd az empátia, a szolidaritás és a cselekvésre mozgósítás pozitív fázisát, végül a megtorpanás, a bizonytalanság, a csüggedtség idõszakát. A 2001. szeptember 11-i New York-i, washingtoni, pittsburghi merényletrõl élõben közvetített tudósítás a harmadik példa. A WTC elsõ tornyának repülõgépes megtámadását egyenesben közvetítette a televízió, az éppen aktuális mûsort félbeszakítva, a megrökönyödött nézõk a torony összeomlását is végigkísérhették, anélkül, hogy szöveges kommentárban lett volna részük. Ehelyett a kép alján feliratszerûen többszörösen is végigfutott az alábbi információ: „mindez nem fikció”. A Fehér Ház és az USA elnöke is nyilvánvaló céltáblája volt a merényletsorozatnak, és az amerikai kormány természetesen azonnal megpróbálta mintegy huszonnégy órára eltitkolni az elnök hollétét, ami majdhogynem végérvényesen megtépázta azt a képet, amely a veszélyhelyzetekben népe oldalán álló döntéshozót egyébként jellemzi. A tévénézõk mindvégig egyenesben – kizárólag a nyers, vágatlan, szerkesztetlen képeken keresztül – láthatták a történteket, anélkül, hogy bárki is kommentálta volna azokat. Ahogy a tévénézõk, a kommentátorok maguk is néma foglyaivá váltak az elképedésnek, a döbbenetnek, és nem tudták biztosítani a nézõk számára a szavakban kifejezõdõ „védõhálót”, „képernyõvédelmet” a valóságos, de érthetetlen eseményekkel szemben, és kommentár hiányában nem tölthették be a catharsis alapvetõ funkcióját – öszszegez a szerzõ. Osama, Baudrillard és a karaoké Egyfajta médiaháborút jelentett be az Egyesült Államok, amely paradox módon ellenséggé nõtte ki magát szeptember 11. után. A tanulmány szerzõje, Daniel Dayan szociológiaprofesszor az ekkor kezdõdõ és ma is tartó krízisállapot öt aspektusát vonultatja fel, azokra a normákra hivatkozva, amelyek megszabják a vita lehetõségének nyilvános terét: (1) a média sikere, eredményessége az eseményekkel szemben, (2) néhány történet szakralizálása, (3) a világméretûvé válás különbözõ okai, forrásai (4) a terrorizmus fejlõdése, (5) az esemény és a kommentár összekeverése. Ez az elsõsorban minõségi szempontokat vizsgáló elemzés sokat merít Roland Barthes Mitológiák címû mûvébõl, amelyben a francia szerzõ Brecht örökösének tartja magát. Mûvében a módszeres rácsodálkozást gyakorolja a nyugtalanító eseményekkel szemben éppúgy, mint a banálisokkal szemben. Hasonló rácsodálkozás, mint amelyrõl itt van szó. Hogyan lehetséges a párbeszéd? Egyáltalán mire szolgálhat? Hogyan lehet azokra a normákra hivatkozni, amelyek az újságírás szakmai etikáját határozzák meg? Ezeket a normákat gyakran áthágják, és ez annál súlyosabb, minthogy az óriási bizalom- és hitelességtõkével rendelkezõ médiában teszik. Egyszerûen felfüggeszthetõek ezek a normák? Vagy megtagadják õket? Beléptünk az újságírás hidegháborús korszakába? Harcban állunk? De kivel szemben? Úgy tûnik, harcban állunk az USA-val, amely szeptember 11. után ellenségként határozta meg magát, néhány nappal azt követõen, hogy az áldozatok ezrei mély együttérzést keltettek a világban. Úgy tûnik, Izraellel is harcban állunk. De ez esetben az a fajta újságírás, amit megkérdõjelezünk, nem szeptember 11-én nyilvánult meg elõször, hanem már 18 hónappal azelõtt. Azt kellene megtudni, mit is jelent az újságok és a csatornák számára az információ fogalma. Számos képbõl és szövegbõl hiányzik az információs tartalom, annál inkább gazdagok az ellenséges és elidegenítõ tartalmakban. A média szerepét nem lehet leredukálni az ikertornyok elleni támadás egyenesben közvetített látványára. Ugyanis nem lehet lemondani egy ilyen látvány értelmezésérõl. Az az óriási lehetõség, hogy a televízió egyenesben közvetíthet szimbolikus jelentõséggel bíró eseményeket, csak nyitány lehet. Az események értelme és határai azon adások és szövegek összességébõl fognak kibontakozni, amelyek a televíziózás másik nagy lehetõségét képviselik. Az élõ bemutatás, a nyersen tálalt képek a sokk képei voltak. Egy ilyen eseményre adott válasz azonban olyan akart, igényelt és újra megtalált másik lehetõség, amelyben értelmezõdik, racionalizálódik minden megtörtént esemény. A nagy mesék után: információ és vallásosság A nagy és híres történetek eltûnése nem jelenti az összes történet eltûnését. A történelem nagy filozófiai meséi (makromesék) eltûnése nyomán nagy ûr keletkezett. A mikromesék ad hoc jelleggel születnek, a világban történt különleges eseményekre mintegy válaszul. A közepes hosszúságú mese egymást követõ események hosszú sorából áll, és ezeket egységes jelentésrendszerbe foglalja, de nem hoz létre új filozófiát. Mítoszként jelentkezik vagy egy másik kulturális közegben szent elbeszélésként, amelynek ereje van, és filozófiai jelentést sugall. Az ilyen történetek kerülnek a nagy filozófiai mesék eltûnése nyomán keletkezett ûrbe, és tájékozódási pontként, a gyülekezés, készülõdés jeleiként jelennek meg. A Közel-Kelet válsága életben tart egy egész, a gyarmati háborúkból örökölt fogalomsort. Ezek a történetek elsõsorban példákra épülnek, amelyeket óvni kell. Valóságos vallásos dimenzió veszi körül ezeket a közepes hosszúságú elbeszéléseket. A mártírság dramaturgiai apparátusa, mindaz, amit Victor Turner antropológus a „szentély pedagógiájának” nevez, hozzájárul ahhoz, hogy pillanatnyi hagiográfia helyezi vallásosságát az információközlés folyamatába. A New York-i történések speciális veszélyre irányítják a figyelmet. Új szereplõk jelennek meg, ráadásul új szerepkörben, akik mások, mint a híres mesék szent szereplõi. Az események világméretûvé válása is többféle. Ami a Közel-Kelet világának globális jelenlétét illeti, új földrajzi térbe helyezõdik a konfliktus helyszíne, felidézõdik ellenségeinek hatalmas száma, és új módon halljuk a kérdést: „Ki harcol az életéért?” Egy ilyen jelentõs esemény kapcsán megszületik-e egy új mese? Vagy majd ismerõs hangok szólalnak meg a dráma szereplõi helyett, és nyugalomra intenek, ezáltal pedig a régi történetek folytatódnak? (A teljes anyagot lásd a folyóirat nyomtatott változatában.)
(Francia nyelvbõl fordította és összeállította Hegedüs Andrea)Copyright: PONT Kiadó


vissza