Kezdőlapra

Fordulópont 19. szám
A gyermek a tét?

Büki Orsolya: Téged figyel a nagy testvér?

„A Nagy Testvér szemmel tart” orwelli idézetet felhasználva (a totalitarizmusok kritikájától mentesen, bár nagyfokú cinizmussal) alkották meg a TV2 legjelentõsebb showmûsorának létrehozói a mottót: Big Brother, azaz a Nagy Testvér figyel téged. Amíg azonban – gyors szintaktikai-szemantikai elemzést végezve – az eredeti orwelli sorból hiányzik a tárgy, tehát egyaránt vonatkozhat mindenkire (rám, rád, rá), a megfigyelési listából senki nem hagyható ki, addig a Big Brother téged figyel, vagyis a mindenkori olvasó érezheti magát megfigyelve. Ennek ellentmondani látszik, hogy valójában csak a valóságshow szereplõit figyeli a Nagy Testvér s a kíváncsi szempárok sokasága. Csakhogy a BB (ahogy a Való Világ és valamennyi, a köznapiság címkéjével fémjelzett valóságshow) a mindennapok történéseit imitálva, egy elegáns csavarral megfordítja a helyzetet, ugyanis a tévéképernyõ elõtt ülõket személyesen is bevonja megfigyelõként a megfigyelés-hálózatba. De tulajdonképpen mi is ez az utóbbi idõben igen divatossá váló valóságshow? Mûvi környezetben ismeretlen, idegen emberek összezárása, mesterséges szabályok szerint, hosszú hónapokon keresztül, a külvilág teljes(?) kizárásával. „A valóságshow nem valóság, hanem a kiválasztott szereplõk valódinak tûnõ életébe beleerõszakolt álvalóság, látszat, amely elfedi a tudatos és erõszakos irányítást. Ezt pedig, mint bármely más dramatikusan megszerkesztett mûfaj esetében, a megfigyelt objektum vagy esemény és a megfigyelõ között meghúzódó, de a jelenlétét gondosan titkoló – harmadik – résztvevõ gyakorolja.” – írja Janisch Attila a MANCS egyik számában. Ha azonban ennek a harmadiknak – nevezzük Big Brothernek – láthatatlan jelenléte láthatóvá válna, vagyis materializálódna a játékosok és a nézõk számára egyaránt, az zavart kelthetne kettejük, vagyis a megfigyelt és a megfigyelõ viszonyában. Lényeges jellemzõje a valóságmûsoroknak, hogy a kiválasztott szereplõk amatõrök, akik többlépcsõs válogatási szûrõn keresztül kerülnek be (mint a Színmûvészeti Egyetemre, ahol szintén többfordulós a felvételi vizsga) a végsõ 10, 12 vagy akár 14 „játékos” közé. „A szereplõk nevüket és arcukat vállalva hirdetetten nem szerepben vesznek részt.” – olvashatjuk a MANCS egyik cikkében. A kiválasztott szerencsések között a szappanoperai hõsök mellett (mint pl. a bomba nõ, a nagy vagány, a szívtipró Don Juan) akadnak szoros kinti kötõdésû emberek (pl. fiatal szülõ, szerelmes – elgondolkodtató, hogy õk valójában miért jelentkeztek a játékra, miért vállalják a kiszámíthatatlan ideig tartó be- és elzártságot), akiknek minden egyes perce láthatóvá válik a tévé képernyõjén keresztül. Ez a valóság azonban „nyilvánvalóan manipulált realitás”, egyfajta fikcióként felfogható mindennapiság, amelynek kereteit egyrészt a kiválogatás szigorú szempontrendszere, másrészt a mesterségesen indukált jelenetek egymásutánisága biztosítja. Janisch szerint ebben „a mesterséges összezártságból következõ ingerszegény környezetben minden kívülrõl érkezõ információ hatalmas erõvel hat”. A külsõ szemmel jelentéktelennek tûnõ apróság vagy a Brada (alias Nagy Testvér) által elejtett félmondat/kérdés is felforgathatja a Ház életét, napokra meghatározva a bentlakók viselkedését, jelezve a bent uralkodó információéhségbõl is adódó feszültséget. Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás címû drámájának egyik kulcsmondata „A pokol: a többiek”, az összezárt emberek (két nõ és egy férfi) érzelmeinek és viselkedésének radikalizálódását summázza, mintegy elõlegezve a valóságmûsorok lehetséges kimenetelét. Ugyanerre az eredményre jutottak empirikus úton amerikai pszichológusok is napjainkra már klasszikussá vált kísérleteikkel. Valóságshow színezetû Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd címû regényében Billy Pilgram tralfamadori utazása is, amikor az „csapdába esett egy borostyán cseppben”. Billy ugyanis „a tralfamadori állatkertbe utazott. Negyvennégy éves volt, egy gömb alakú átlátszó bura alatt állították ki. […] Billyt az állatkertben a földlakók lakhelyét bemutató mesterséges környezetben állították ki. A berendezés nagy részét az Iowa állambeli Iowa City Sears & Roebuck áruházából lopták. […] A gömbburán belül nem voltak falak, Billy sehol sem tudott elrejtõzni. A csillogóan új fürdõszoba-berendezések szabadon látszottak. Billy most éppen felkelt a foteljából, átment a fürdõszobába, s jó nagyot vizelt. A tömeg tombolt.” Billy ugyanúgy „kiállítási tárgyként funkcionál”, mint a BB vagy a VV „játékosai”. Billy esetében is éjjel-nappal nyomon követhetõ egy ember, majd késõbb egy emberpár élete, ahogy állandó megfigyelés alatt élnek, de nem mint játékosok, hanem mint egy idegen bolygó lakói, akik élik kissé megkurtított, a családi szférára leszûkített emberi életüket. Zárt térben, átlagos körülmények között, a tralfamadori gyerekek számára természetfilmszerû módon. Ezzel ellentétben a valóságshow-k nem a természetességükkel gyõzedelmeskednek, a gyerekeknek senki nem mondhatja, ezek a nénik és bácsik ugyanúgy élnek, mint mi. Igaz, hogy esznek, isznak, szeretnek (szeretkeznek) és gyûlölnek, de mindezt mûvi környezetben, mûvi körülmények között teszik. A XXI. század valóságshow-k a tralfamadorival ellentétben – mint már volt róla szó – nem a valós életet mutatják, hiszen luxus körülmények között (egy átlagos magyar lakás méretével és berendezési tárgyaival, illetve egy átlagos magyar ember lehetõségeivel összehasonlítva) nem mindennapi feladatokban kell helyt állniuk a játékosoknak. Játékosoknak? Kiket nevezünk játékosoknak egyáltalán? Magától értetõdik a válasz: a játék szereplõit, ám nem a dosztojevszkiji értelemben. De vajon a Big Brother vagy a ValóVilág – hogy csak a két legismertebbek magyar reality show-t említsem – játék-e a szó tiszta értelmében, hogy szereplõit játékosoknak nevezzük? A Fordulópont Játék az egész világ? címû száma a játék világát, a játéknak az emberi életben betöltött szerepét és fontosságát járja körül. Tunyogi Erzsébet tanulmányában Huizingát idézve határozza meg a játék fogalmát: „A játék szabad cselekvés vagy foglalkozás, amely bizonyos önkéntesen, elõre meghatározott idõben és térben, szabadon választott, de föltétlen kötelezõ szabályok szerint folyik le: célja önmagában van, bizonyos feszültség és öröm érzése, továbbá a közönséges élettõl való különbözõség tudata kíséri.” A Gyermek-Játék-Terápia címû könyvében Takács Bernadett a következõ néhány pontban foglalja össze a játék lényegi jegyeit: 1) más, mint a valóság (túl van a realitáson) 2) szabad, önindította tevékenység 3) aktivitás 4) variabilitás 5) örömélmény jellemzi. Ha elfogadjuk a fenti definíciót, valamint a Takács által összegyûjtött pontokat, akkor egyrészrõl a valóságmûsorok játéknak minõsülnek, hiszen a játékosok szabadon határozták el, hogy részt vesznek a játékban, a térben a maximális elkülönülés egy idõ múlva az idõbeli elhatárolódást is maga után vonja, alapjában véve – a játékosok által elfogadott – szabályok irányítják, valamint a szereplõk aktivitása és a feladatok variabilitása egyaránt jellemzi a mûsort. Másrészrõl azonban nem nevezhetõ játéknak, ugyanis a játék és a valóság egymást kizáró tényezõként fogható fel. Következtetésképpen egy valóságshow, ami a valóságot imitálja (tehát nem felel meg a valóságnak), nem lehet játék. Nem lehet játék, mert nem önfeledt és felszabadult, hiszen a háttérben állandóan ott motoszkál a játékosok tudatában a tét: a nyeremény. S ez a nyeremény érdekké változtatja a játékot. A már kiszavazott játékosok azt vallják, hogy néhány nap alatt, rossz esetben egy hét alatt teljesen hozzászokik az ember a mindent megörökítõ kamerákhoz, mintegy élete részévé válik, s teljesen kiiktatódik tudatából, hogy több millió emberi gyarlóságok meglesésére kiéhezett szempár figyeli õt. De ahogy közeledik a reality show vége, ahogy egyre kevesebben lesznek a játékosok, úgy egyre hangsúlyosabbá válik minden egyes szó, minden egyes mozdulat és tett (például egy ártatlan puszi vagy akár a fogmosás). Ehhez kapcsolódik a szabadság és az emberi játéktér egyenlõségének gondolata (Eigen és Winkler). A bezártság tudata eleve predesztinálja a játéktér, valamint a szabadon cselekvés, szabadon mozgás hiányát. A játék, az irányított (kívülrõl kapott feladatok) szerep és az egyszerû mindennapi élet elemei keverednek a házlakók és a nézõk életében egy olyan egyveleget alkotva, ami mindenképp torzítja a sugallt valóságképet. A továbbiakban a teljesség igénye nélkül e „játékjelenség” különbözõ aspektusait mutatom be. A valóságmûsorok (amelyek számtalan televíziós mûfajt ötvöznek) a szappanoperák mechanizmusát követve az ismeretlennel szemben egy ismerõs, megismerhetõ világot teremtenek, hiszen hozzánk hasonló, hétköznapi emberek reakcióit, viselkedését és interakcióit leshetjük meg nap mint nap a tévé képernyõjén vagy az Interneten keresztül (egyes felmérések szerint a valóságshow-k beindulása óta tíz százalékkal nõtt a hazai internetes forgalom, az „on-line kukkolás” lehetõsége). A szereplõk életén túl a barátokkal, hozzátartozókkal történõ interjúk is megerõsítenek „az ismerem õket”-érzésben, még személyesebbé téve ezt a kapcsolatot. A szappanoperákhoz hasonlóan a pletykaéhségünket is kiélhetjük (bár ez valamilyen szinten – akármennyire is próbáljuk tagadni – jellemzõ saját, mindennapi életünkre is), hiszen Tari Annamária klinikai szakpszichológus gondolatait idézve a valóságshow nagy elõnye, hogy a nézõk nem szenvedõ alanyai a helyzeteknek, a játékosok viselkedését, magatartását azonban gátlástalanul kritizálhatják (MANCS). Ezt a korlátok nélküli gátlástalanságot szabadítják fel a sorozatokként funkcionáló valóságshow-k, állandó szavazásokra biztatva a nézõket. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy a betelefonálók, a szavazók hány százaléka tizennyolc éven aluli. Marik Noémi Mindennapi rít(m)usaink címû tanulmányában a szappanoperákról írt sorai a valóságshow lényegére is rávilágítanak: „[…] csillapíthatatlan biztonság- és otthonosságvágyunk megtestesülései. […] pótolják a körülünk kiapadó közösségérzetet is, hiszen ‘közös tapasztalatot’ biztosítanak, rokonságot teremtve ismerõssel-ismeretlennel, a szappanoperák [esetünkben a valóságshow-k] hõseivel, hõsnõivel, s mindazokkal, akikkel megvitathatjuk az újabb fejleményeket.” Biztonságot ad és közösséget teremt tehát, hogy õk is ugyanolyan emberek, mint mi, akiknek vannak jó és rossz napjaik, akik tudnak szépek és csúnyák is lenni, akiket egyaránt lehet szeretni és utálni. A szocializáció sokszor használt fogalma azt „a folyamatot jelenti, melynek során az egyén a tanulás különbözõ formáin keresztül elsajátítja az adott kultúra normáit, értékrendjét, gondolkodásmódját és a viselkedéses szabályait, melyek lehetõvé teszik a társadalomba való hatékony részvételt, más szóval a szocializáció bevezetés egy kultúrába.” – írja Kósa Éva. A szocializáció színterei köztudottan a gyermeket körülvevõ szûkebb, majd egyre tágabb társas környezet. Ebbe a szocializációs folyamatba kapcsolódik be egyre hangsúlyosabban – sajátos változást létrehozva abban – a média. Az elmúlt néhány év alatt a médiák információközvetítõ és értékrend-alakító szerepe fokozódott, bár nyilvánvaló, hogy a média nem csupán a szocializálódó egyénre, hanem annak szûkebb és tágabb környezetére is hatást gyakorol. A televíziós csatornák adásai (a filmek, a mesék és a híradások egyaránt) egyrészrõl hemzsegnek az erõszakos, véres és indokolatlanul agresszív tartalmaktól – ahogy Elliot Aronson összefoglalja: „[…] a tévébeli erõszak látványának potenciális veszélye éppen az, hogy modellt nyújt a viselkedéshez – különösen gyermekek számára.” Másrészrõl pedig bennük a valóságnak csupán valamilyen szándék, valamilyen nézõpont szerint való tükrözése (esetleges torzítása) jelenik meg, azaz a „média realitása”. Kósa Éva kérdõíves vizsgálata a nagyobb nézõi tudatosság fontosságával kapcsolatban rávilágított arra, hogy minél többet néz televíziót valaki, annál inkább biztos benne, hogy a televízióban ábrázolt szereplõk és szituációk pontosan tükrözik a valóságot. „Azaz a sokat képernyõ elõtt ülõ gyerekek nézetei, képzetei a média realitását tükrözik.” S ezzel a realitással a „médianemzedék” kiszolgáltatottan, magára hagyottan szembesül. A felnõttek feladata lenne a médiából sugárzódó tartalmak kontrollja, a hatások megbeszélése, illetve annak felismertetése, hogy a látottak milyen mértékben befolyásolhatják véleményünket és ízlésünket, valamint az, hogy az ábrázoltak egy sajátos realitást tükröznek. (Nemrégiben idõs szomszédom kórházba került, ahol arab orvosok és medikusok is dolgoztak. A néni elõször nagyon megijedt tõlük, mert a tévében 77 éves koráig csak azt hallotta az arabokról, hogy azok állandóan terrorcselekményeket követnek el, s nagyon meglepõdött azon, amikor azt tapasztalta, hogy az arab medikusok szolgálatkészebbek és kedvesebbek voltak sok magyar orvosnál. Saját élményét így fogalmazta meg: „Most jöttem rá, hogy a tévé hazudik!”) A mai gyermekek szocializációjának tehát szerves részévé vált a televízió. A média hatása azonban annak függvényében változik, hogy a gyermek mennyire figyelmesen nézi az aktuális mûsort, és milyen mértékben válik az élete részévé. Anita Werner írja A tévé-kor gyermekei címû könyvében, hogy a gyermek nem közvetlenül a látott mûsorokra reagál, hanem saját gondolataival, érzéseivel kiegészítve, értelmezve dolgozza azt fel. Hozzáteszi, hogy a média az alapvetõ személyiségjegyeket kis mértékben befolyásolja, változtatja meg, a felszínes és elsõ látásra szembetûnõ dolgokra azonban (divat, öltözködés, külsõ viselkedési forma, nyelvi kifejezések) igen nagy hatást gyakorolhat a média valamennyi formája. Egyik ismerõsöm lánya (tizenhárom éves) például kedvenc nõi játékosa stílusában kezdett el öltözködni, a haját is úgy fésüli azóta. A valóságmûsorok indulása óta egyre több rajongói tábor alkot klubokat, amelyek egyes játékosok nevét viselik, s azok barátain, hozzátartozóin kívül nagyon sok fiatalt vonzanak. A klubtagok együtt követik figyelemmel a házlakók sorsát, együtt izgulnak kedvencükért. Az egy célért való (küzdelem helyett inkább) szurkolás alkalmi csapatot kovácsolva folyamatos közösségi élményt teremt, közös beszélgetésekre is lehetõséget adva. De nem szabad elfelejteni azt a klubtagságot motiváló tényt sem, hogy ezek a csapatok idõnként a tévében is szerepelnek… Az együttes élményen felülkerekedhet tehát a „buli”, amelynek gerjesztésében aktívan szerepet vállalnak a televíziós csatornák is nézettségük érdekében. A gyerekek általában elõnyben részesítik a közös tevékenységeket, játékokat a sok esetben magányos tévénézéssel szemben, de a magányos gyermek – a magányos felnõtthöz hasonlóan – a magány elõl is menekülhet a tévé elé, ahol a valóságshow szereplõi ismerõsként köszönnek vissza rá (az egyedüli magánynál ugyanis jobb a társas magány), így a valóságshow dömping az aktivitás érzetét, a közös, együtt cselekvés érzését keltve napról napra könnyen a tévé képernyõje elé láncolja õket. S ha egyszer az ember elkezdi figyelemmel kísérni a házlakók életét (ez bármelyik sorozat szereplõire vonatkozhat), újra és újra a képernyõ elé vonzza a megszokott idõben az a láthatatlan és elszakíthatatlan kapocs, amely a valóságshow-k és a különféle sorozatok kivédhetetlen kísérõje. A reality show-k azonban lépés- vagy inkább média elõnyben vannak az „egyszerû” sorozatokhoz képest, hiszen közvetítõ médiumuk a televízió mellett az Internet és a telefon (hálózati, mobil). Ezeken a csatornákon keresztül szavazhatnak a lelkes nézõk, írhatják meg a véleményüket a mûsorral és a szereplõkkel kapcsolatban. Vagyis azt az érzetet keltik bennük, hogy beleszólhatnak a történetbe, szavazataikkal irányíthatják a házlakók sorsát. S ez elég kecsegtetõen hangzik, fõként egy tizenéves számára, akinek a véleményére eddig esetleg senki sem volt kíváncsi, most viszont elérkezett a nagy pillanat, amikor az õ véleménye is „fontos”, „meghallgatást nyer”. S ha egyszer már szavazott, magától értetõdõ, hogy érdekli az eredmény. Ez a lehetõség vonzó lehet egy idõsebb, már tapasztalt felnõtt számára is. Azonban a saját önálló ítéletében és ítélõképességében bízó nézõ is manipulálódik a „mûsorszerkesztõi vágynak” megfelelõen. Az érzelmekre ható, olykor érzelmi törést is okozó, az összefüggésükbõl kiragadott képek, rövid képsorok, vagyis „egy-egy jól kiválasztott kép verbálisan nem megfogalmazható tartalma” a manipuláció eszköze. Janisch Attila szerint „[…] az egyes képeknek egy képsorozatba illeszkedve olyan erejük van, amelyet a hétköznapjaink valóságában csak a legritkábban tudatosítunk. Az egyes képek ugyanis egy képsoron belül mindig és kizárólag egymás kölcsönhatásában léteznek. Hatnak egymásra, és megváltoztatják egymás jelentését. A mozgóképen megjelenõ eseménysor nézõre gyakorolt összhatása pedig az eseményt bemutató képsorozat egyes képeinek a kölcsönhatásától függ, attól, hogy ki milyen szándékkal és milyen rendszerbe állítva mutatja meg azokat nekünk.” E manipulatív képösszevágásnak jellegzetes példája a BB 1. elsõ játékosának kiszavaztatása. A kiszavazás estéjén a két jelöltrõl (Zsanettról és Juditról) egy-egy rövid felvételt játszottak be. Zsanett jelenete közömbös volt, míg Judittól a legproblematikusabb megnyilvánulását választották, s az egyetlen negatív jellemvonás – manipuláltan – látványos felnagyítása néhány perc alatt megfordította az állást. A „Gyere, csinálunk magunknak palacsintát, de csak magunknak!” mondat szövegkörnyezetébõl kiszakítva egy önzõ, klikkesedésre hajló személyiséget tükröz. Valójában a következõ szituációba ágyazottan hangzott el a mondat: „[…] a játékostársak nem várták meg a kertben rakott tüzet vigyázó (ez volt a heti feladat) két lányt a közös reggelivel, és Judit mondata a közösségnek erre a velük szemben mutatott, bántóan kirekesztõ magatartására utalt. Pontosan – teljes egészében – pedig így hangzott: »Gyere, csinálunk magunknak palacsintát, de csak magunknak. Ha õk nem vártak meg minket, majd fõzünk magunknak. Persze, ha kér valaki, adunk neki.«” (Janisch) Kedves szavazók, kedves fiatalok, még mindig azt hiszitek, hogy a döntés a ti döntésetek? A tömegkommunikációs eszközök egyik feladata az anyanyelv ápolása, a tiszta és szép beszédre nevelés, vagyis a helyes nyelvi szocializáció. Ehelyett azonban a valóságmûsorok nyelviségét az obszcén szófordulatok tömeges használata, a nyelvi szépség hiánya, az odavetett, be nem fejezett, nyelvtanilag hibás mondatok jellemzik. Csak néhány önkényesen kiragadott példát említek: „Neki is elég sok rossz jött most össze Gézu miatt.” „Olyan hülye vagy néha! – Nem én vagyok hülye… hát ezt levette Lia mindenki. – Mi? – Mit, mit… hát…” „…valaki megfordult: ‘Á, izé’ és úgy aludtál el, hogy még röhögtél, hogy jó, izé, buli van! És azt érzem, hogy amióta te kiestél az egészbõl, átmentél a lányszobába, amit úgy látom, hogy… és ezt nem úgy látom, tudom, hogy így van…” „De mi ugyanúgy elindultunk iskolába, és mind a kettõnknél nem voltak otthon a szülõk, érted, és 8 órakor megjelentünk a haveroknál vagy minálunk…” „De ez nem színjáték, ez jön most teljesen a jellemembõl. – Most érted, hogy mit mondok… most azt mondom, hogy ez színjáték. – Aha, nem. Teljesen ez most a lelkembõl, szívembõl. – De, de most nem érted, hogy mit mondok…” „Nem fogok olyan busz után futni, amely nem vár meg.” „Megmondom a frankót.” „Nagyon díjazom, hogy…” – Ilyen, és ehhez hasonló párbeszédtöredékeket, szófordulatokat ugyan mi is produkálunk mindennapjainkban, de nem a nagy nyilvánosság elõtt. A gyerekek a valóságshow-kat nézve önkéntelenül is elsajátítják ezt a természetes, bár helytelen beszédmintát, s ez beépül nyelvhasználatukba. Tanítónõk mesélik, hogy a kisiskolások egymás közötti beszédében, aktív szókincsében már megjelennek a házlakók által használt kifejezések, szófordulatok. Az esetenkénti trágár szavak, a mondatok összemosásából adódó értelmetlenség, a nyelvhelyességi hibák ugyan a mi nyelvhasználatunkból sem hiányoznak, de a televízió feladata a nyelvi értékek közvetítése, aminek során természetesen szembesíthet a mindennapi helytelen beszéddel, de csak abban az esetben, ha azonnal közli a helyes szófordulatot is. A hosszabban idézett párbeszédrészletekben is sok értelmetlenségre, „töltelékbeszédre” lelhetünk ( – legalábbis egy kívülálló számára, s mivel a nap mind a 24 órájában képtelenség mindegyik kamerát és mindegyik mikrofont szimultán figyelni, bizonyos tekintetben még a rajongók is kívülállóknak számítanak): Gézu: Jól mutat a konyhában Mónika. Linya: Egyébként meg szórakoztató. Gézu: Holnap szombat. És még durvábbat mondok. Utána meg vasárnap. Linya: Azt értem hogy holnap szombat, de azt nem értem, hogy még durvább, hogy utána meg vasárnap. Gézu: ??? Linya: Ja, nem csak azt hittem, hogy… Gézu: Jaj már! Megjött Coli-Roli. Linya: Sanya levette róla a gatyeszt. Utána meg én is. Búvárkodtál? Itt van Öcsi! Mennyit fogyhattál? Öcsi: 10-15 kilót! Á, nem. 3-4 kilót saccperkábé. Majd ha látszanak a kockaerek a hasamon! Linya: A kockaerek… A gyermek növekedésével a szülõknek egyre kevésbé van beleszólásuk nyelvhasználatának alakulására (szerepét leginkább a kortárscsoport és a média veszi át), ahogy elhanyagolható aktív részvételük is gyermekük médiahasználatában, tévénézési szokásaiban. Legtöbbször nincsenek is tisztában azzal, hogy mit néz a gyermek a tévében, nem ajánlanak gyermekeiknek, de nem is tiltanak meg mûsorokat. A televíziózással kapcsolatban a szülõk ritkán állítanak fel szabályokat, vagy ha mégis, akkor az leginkább csak az esti nézési idõ korlátozását jelenti. Az ideális a szülõ-gyermek együttes tévénézése lenne, ami erõsítheti, elmélyítheti (közös élmény) a köztük lévõ kapcsolatot, esetleg segíthet a félreértések tisztázásában. „A televízió […] könnyebbé teszi a megszólalást, hozzájárul az értékrendek tisztázásához. […] a tévében látható szerepek, témák, történetek példaként hozhatóak fel, megkönnyítve ezáltal a beszélgetést.” – írja Anita Werner. Ehelyett azonban sokszor a gyermek mintát követ: nézi a tévémûsorokat, mert a szülõ nézi, és így legalább a tévéképernyõ elõtt együtt lehetnek. Lassan a szülõk töprengéseit is átveszik: Mennyire fogadható el Kismocsok és Rita kapcsolata? Mi lesz Zsófival és Gézuval? Ki kire fog szavazni a házlakók közül? Vajon melyik játékos hagyja el a Házat? Hogyan alakul a villalakók további sorsa? stb. A sorozatok, a valóságshow-k tehát családi programmá válhatnak, miközben a családtagok elfelejtenek kommunikálni egymással, érintkezésük minimalizálódik, ezzel a család valódi problémái szõnyeg alá kerülnek, helyükbe az alkalmi, játékosokból avanzsált sztárok vélt és valós problémái töltik meg a család hétköznapjait. Problémát okozhat az egyes villákban a játékosok számára a „túlélési stratégia”, ami elsõ ránézésre nagyon egyszerûnek tûnik. Valójában azonban igen árnyalt és bonyolult. Ahogy Tari Annamária fogalmaz: „Az a játékos indul jó eséllyel, aki magas érzelmi intelligenciájának köszönhetõen hasznos tagjává válik a közösségnek, de saját normáit nem hagyja felülírni a csoport érdekeivel. Akarhat nyerni, de nem törtet ellenszenvesen, mert kiszavazzák.” Csak úgy tud érvényesülni egy játékos, ha jó csapattagként együttmûködik a heti feladatokban a többiekkel. A gyõzelemhez tehát az együttmûködésen keresztül vezet az út, ugyanakkor kizárólag az önérdekek szem elõtt tartása mellett. Együttmûködve, de külön utakon. Mindez a mindennapi nézõt arra késztetheti, hogy saját életében is csak mímelje az együttmûködést, s mindenáron gyõzze le a környezetében élõket. Azaz a játékosokhoz hasonlóan váljék magányos csapattaggá, megtagadva a teljes õszinteséget. Az egyéni érdek és az együttmûködés mellett belép a képbe a megfelelés harmadik aspektusa is, a nézõ. Ebben a társasjátékban ugyanis csak akkor gyõzhet az adott játékos – mellesleg a nyeremény a közember szemével nézve óriási –, ha a külvilág szimpátiáját is megnyeri. „Az igazi valóságshow az, ahol lehetõséget adnak az embernek, hogy mutasson valamit. Lekötözött kezekkel nem lehet úszni. Azt a lehetõséget kell megkapnia a szereplõknek, amely bennünk van.” – mondta az egyik játékos. A játékos azonban téved. Az igazi valóságshow maga az élet, amiben már nem az „Isten figyel téged” felfogás dominál, hanem annak blaszfémiája. Milan Kundera a Halhatatlanság címû regényében ezt így fogalmazza: meg „[…] Naponta ezer és ezer pillantás döf belénk, de ez nem elég: lesz még egy intézményesített tekintetünk, mely egy másodpercre se hagy el bennünket, hogy követhessen minket az utcán, az erdõben, az orvosnál, a mûtõasztalon, az ágyban; életünk képe mindenestül archiválva lesz, hogy bármikor felhasználhassák peres esetekben, vagy amikor a közkíváncsiság így kívánja.” Irodalom A MANCS (Magyar Narancs) idézetek megtalálhatók a www.mancs.hu honlapon A valóságshow-k szereplõitõl vett idézeteket a showmûsorok honlapjáról vettem át: http://valovilag.origo.hu; www.bigbrother.vnet.hu Aronson, Eliot: A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 209. p. Kósa Éva: konferencia elõadásának írott változata, In: Gabos Erika (szerk.): A média hatása a gyermekekre és fiatalokra. Nemzetközi Gyermekmentõ Szolgálat Magyar Egyesület, 1999. Marik Noémi: Mindennapi rít(m)usaink, In: Szávai Ilona (szerk.): Fordulópont 11. Puskás Gyöngyi recenziója Anita Werner: A tévé-kor gyermekei címû könyvérõl, In: Szávai Ilona (szerk.): Fordulópont 5-6. Dr. Takács Bernadett: Gyermek-Játék-Terápia, OKKER Kiadó, 2001. Tunyogi Erzsébet: Gondolatok a játék természetérõl, In: Szávai Ilona (szerk.): Fordulópont 7.


vissza