Kezdőlapra

Fordulópont 19. szám
A gyermek a tét?

Ellen Key: A gyermek évszázada

1900 decemberében jelent meg Svédországban Ellen Key emlékezetes mûve, A gyermek évszázada, amely már a címével is beszédes – visszatekintve azt is mondhatjuk: mozgósító erejû – és egy évszázadon át, napjainkig hatásos munkának bizonyult. Ma már azon is elgondolkozhatunk, hogy a szerzõ jóslata igaznak bizonyult, vagy illúzió maradt: „A következõ évszázad a gyermek évszázada lesz…” Az volt? Ha a választ nem merjük megkockáztatni, annyiban azért biztosak lehetünk: a 21. századról is változatlanul megjósolható, amit Ellen Key a 20. századra jósolt. S talán azon is érdemes elgondolkoznunk, amit 1900 decemberében látleletként megfogalmazott: „…az elmúlt évszázad határtalan kulturális fejlõdése ellenére sem nyert nemesebb formát a létért való küzdelem.” Egy évszázaddal késõbb, ma már naponta többször harsogja több millió tévékészülék, hogy itt a lét a tét – de azért a most idézett „nemesebb” igény aktualitását is érzékelnünk kellene. Hiszen száz éve folyamatos és változatlan az aktualitása ennek a könyvnek, melybõl alább néhány szemelvényt ajánlunk olvasóink figyelmébe. (Megjelenése után néhány évvel már több nyelvre lefordították. Magyarul 1976-ban jelent meg egy kötetben a könyv néhány fejezetének fordítása, a többi fejezetnek pedig az „ismertetése”.)

„Az új lelkeknek, amelyek végtelenül sokféleképpen, ma még kifejezhetetlen módon fognak érezni, szeretni, sejteni és remélni, hinni és imádkozni, új házasságra és társadalmi viszonyokra, újfajta családi otthonra és új iskolára lesz szükségük. A vallás, szerelem és mûvészet fogalmai mélyreható változáson mennek át. Már sejteni lehet, hogy az új fogalmakhoz csak a késõbbi nemzedékek fogják az új formákat megteremteni. (…)
A családi otthonnak újra a gyermek lelki és nemcsak testi otthonává kell válnia. Ahhoz, hogy a családi otthon ilyenné válhasson – hogy azután a gyermeket alakíthassa –, a gyermeket vissza kell adni otthonának. Az iskola a gyermek életének csak kisebb részét ragadhatja el. Ahelyett, hogy az iskola és az iskola részére készítendõ házi feladatok vennék igénybe a gyermekek életének a legjobb részét, az iskolának ebbõl a nagyobb részt a családi otthonnak kell meghagynia. A családi otthon feladata, hogy a gyermek naponkénti szabad idejét és szünidejét úgy használja fel, hogy az mind a kötelességek, mind pedig az örömök révén valóban hozzákapcsolja a gyermeket a család életéhez. (…)
Északi õseink gyermekei közvetlenül részt vettek a felnõttek feladatainak ellátásában: dolgoztak és vállalták a veszélyt is. A tizenkét éves fiú már felnõttnek számított. Ez egységet, stílust és erõt vitt õseink életébe. A mai nevelés alapvetõ hibája, hogy mindent a gyermekek részére csinálnak; aggódva figyelik minden lépésüket, támogatják minden vállalkozásukat, de fõképpen az, hogy a gyermekek számára külön szerveznek munkát és szórakozást. Egy tizennyolc éves leány nemrég az mondta nekem, hogy õ és a vele egyidõsek mindazt a túlzott felügyeletet, védelmet, szórakoztatást és becézgetést, amely az iskolai és a családi nevelési módszert oly unalmassá teszi, saját gyermekei nevelésében egészen biztosan éheztetés, verés és gorombaság formájában fogják viszonozni! (…)
A mai gyermekeknek elsõsorban az hiányzik, hogy újra komoly otthoni elfoglaltságokat és olyan feladatokat kapjanak, amelyeket hûségesen teljesíteniük kell. „Hétköznapra és ünnepnapra” beosztott szokásokra van szükségük, nem pedig állandó felügyeletre, amikor maguk is tudnak magukon segíteni. Ma az iskolás gyermek körül sürgölõdik az anyja és a szolgálattevõ emberek, hogy felkészüljön az iskolára, és semmit se felejtsen el, ahelyett, hogy idõt hagynának a gyermeknek arra, hogy mielõtt iskolába megy, mindennap kitakarítsa a szobáját, kikefélje ruháit stb. nem lenne szabad az iskolai dolgokra figyelmeztetni, hanem családjának és az iskolának egymással egyetértésben következetesen kellene megbüntetnie mulasztásaiért.
Ma viszont éppen azt látjuk, hogy az anyák leckét tanulnak gyermekükkel, játékokat találnak ki, szórakoztató könyveket olvasnak fel nekik; eltakarítanak utánuk, felszedik azt, amit leejtenek; megcsinálják, amitõl a gyermekek elmenekülnek. Ilyen és hasonló módon, védelmezõ gyengédségükkel elernyesztik, gyengítik a gyermek öntevékenységét és munkakedvét, kitartását, találékonyságát és fantáziáját! A mai családi otthonban, amely elõkészületül szolgál az iskolára, a felnövekvõ ifjúságot hozzászoktatják ahhoz, hogy szolgáljanak neki anélkül, hogy ezeket a szolgálatokat õ is viszonozná, hogy állandóan csak kapjon anélkül, hogy adna. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy az ifjúság önzõ, féktelen és minden adandó alkalommal szemérmetlenül az idõsebbek elé tolakszik, durván, faragatlanul viselkedik. (…)
Hozzá kell szoknunk, hogy a gyermekekért bizonyos vonatkozásban ezerszer többet, más dolgokban százezerszer kevesebbet tegyünk. Így például már a gyermek legzsengébb életkorától kezdve meg kell alapozni természetszeretetét azzal, hogy évrõl évre ugyanazt a vidéki otthont szerettetjük meg vele, ez a nevelés egyik mély jelentõségû momentuma, mert ezt például ott is elmulasztják, ahol meg lehetne valósítani. Hasonlóképpen fontos az is, hogy már a gyermek elsõ életévétõl kezdve rendezzünk be neki egy válogatott kis könyvtárat, és így mindig megtalálja az életkorához illõ könyveket, s ne úgy tegyen, mint ma, hogy azt olvassa, ami éppen véletlenül a kezébe kerül. Ez a két dolog az új nevelés lényegéhez tartozik. Most viszont állandóan új „nyaralásokkal”, nyomorúságos gyermekkönyvekkel és drága játékokkal rontjuk el a gyermekeket, holott nekik csak a legegyszerûbb, úgyszólván a „klasszikus” dolgok valók. Bõségesen el kellene viszont látni olyan dolgokkal és eszközökkel, amelyekkel maguk tudnak maguknak játékokat készíteni. Legrosszabbak azok a játékszerek, amelyik a felnõttek fényûzését utánozzák. Ezekkel a tárgyakkal csak a gyermekeknek azt a kapzsi törekvését tápláljuk, hogy kapjanak, de fékezzék találékonyságukat és fantáziájukat; vagy legalábbis fékeznék ezeket, ha a gyermekek egészséges önfenntartási ösztönükkel nem törnék össze a tökéletes játékszereket, hogy azután maguk csináljanak maguknak játékot fenyõtobozból és makkból, fûbõl, porceláncserepekbõl és mindenféle más limlomból; ezeket azután képzeletük nagy értékké varázsolja!
A gyermekekkel helyesen játszani szintén nagy mûvészet. Erre sohase kerüljön sor olyankor, amikor a gyermek nem tud magával mit kezdeni. A játék legyen ünnepi öröm mind a gyermek, mind a szülõ számára. A szülõk ilyenkor tegyenek félre mindenféle nevelést. Éljék bele magukat tökéletesen a gyermek gondolat- és fantáziavilágába. Meg se próbálják játék közben a gyermeket másra is tanítani, mint a gazdag tartalmú régi játékokra. A gyermek természetével kapcsolatban szerzett tapasztalataikat pedig – amelyekre a játék bõséges alkalmat ad – õrizzék meg késõbbi felhasználásra.
Az ilyen játék fokozza a szülõk és a gyermek közötti bizalmat, a szülõk pedig jobban megismerhetik gyermekeiket. Azzal viszont már veszedelmesen elkényeztetjük a gyermeket, ha megengedjük neki, hogy a lakás valamennyi helyiségét játszótérré változtassa, és hogy állandóan azt követelje a felnõttektõl, hogy foglalkozzanak vele, ez ugyanis önzésre és szellemi függõségre szoktatja. Következménye pedig az örökös nevelés, amely eltompítja a gyermek személyiségét. A régebbi idõben a mai ifjúságnál erõsebb, de egyben tapintatosabb nemzedékeket neveltek, mert a gyermekek saját világukban – a gyermekszobában – otthon voltak, azon kívül azonban a szülõk szokásainak és akaratának, munkájának és pihenésének, követeléseinek és kívánságainak a szilárd határaiba ütköztek. Nem a figyelmességrõl elhangzó sok beszéd nevel, hanem annak a szükségszerûsége, hogy figyelmesnek kell lenni, hogy valóban segítenünk kell magunkon és másokon! Régebben a gyermekek idõsebb személyek jelenlétében úgy hallgattak, mint az egérkék; nem szakították félbe a vendégek beszélgetését, mint ma, hanem megtanulták hallgatni a felnõttek tartalmas beszélgetéseit, ezt pedig a gyermeknevelés legjobb eszközének tarthatjuk. Saját tulajdonképpeni életüket a gyermekszobában élték, ahol valamilyen hûséges öreg cselédtõl és egymástól kapták a legjelentõsebb nevelést. Szüleiktõl verést, ritkábban egy kis becézgetést kaptak. Ezzel a rendszerrel összehasonlítva, a szülõkkel való mostani együttélés feltétlenül elõrelépést jelentene, ha a szülõk le tudnának mondani arról, hogy állandóan magyarázgassanak, tanácsokat adjanak, mindent kijavítsanak, a gyermek minden gondolatára és kifejezésére hatni akarjanak! Mindezek a szellemi és testi óvó rendszabályok közvetve önzõvé teszik a gyermeket, mert minden körülötte forog, s emellett még alaptalanul meg is kínozzák õket! Most a hatéves gyermeknek megengedik, hogy megzavarja a felnõttek beszélgetését. A 12 éves gyermeket azonban már 8 órakor lefektetik, még akkor is, ha csillogó szemmel hallgat egy olyan beszélgetést, amely gyújtó hatású lehetne az életében! El kell érni, hogy a viselkedésre, a rendre, a táplálkozásra és az alvásra, a levegõre és a vízre, a ruházatra és a testmozgásra vonatkozó egyszerû szokások a gyermek elemi erkölcsi fogalmaivá váljanak. Ezekre nem lehet elég korán megtanítani. A testi egészséget és szépséget nagy erkölcsi értéknek kell tekintenie, az egészség és a szépség elleni bûnt pedig csúnya cselekedetnek. Ezen túlmenõen azonban a gyermeknek teljesen függetlennek kell maradnia a szokásoktól azáltal, hogy minden szabály alól van kivétel is. Az a mostani kínos gondoskodás arról, hogy harangszóra egyenek, bizonyos étkezések alkalmával meghatározott ételeket kapjanak, a hõmérsékletnek megfelelõen öltözködjenek, harangozás után lefeküdjenek, minden csepp forralatlan víztõl és minden extra nyalánkságtól óvakodjanak: mindez ideges, ingerlékeny szokás–tirannusokká változtatja õket, míg az élet egyenlõtlenségeivel, kellemetlenségeivel és kalandosságával szemben való ésszerû edzés megteremti az életöröm és a jó kedély egyik legfontosabb alapfeltételét. Ez esetben is a nevelõ példája a legjobb eszköz arra, hogy a gyermek megtanuljon mosolyogni a kis bosszúságokon: ha viszont hozzászokik, hogy az ilyeneket fontosnak tartsa, ezek még a „napot is elsötétítik”. Ha a gyermek azt látja, hogy a nevelõ gyorsan teljesíti olyan kellemetlen kötelességét, amelyrõl becsületesen meg is mondja, hogy kellemetlen számára, és könnyedén tûri a bosszúságot vagy a fáradalmakat, akkor a gyermeket is fûteni fogja a becsvágy, hogy õ maga is hasonlót tegyen úgy, ahogyan a gyermekek sok szó nélkül is megtanulnak jót tenni, ha maguk körül ezt látják. Megtanulnak örülni a természet és a mûvészet szépségeinek, ha látják, hogy a felnõttek is örömüket lelik benne. A gyermekekhez akkor szólunk a legjobban, ha magunk is szép, fennkölt és mértékletes módon élünk. A gyermekek rendkívül fogékonyak ezekre a példaképekre, de nem figyelnek a „ritkított szedésû” szavakra! Mivel számomra ez a nevelés alfája és ómegája, megismétlem azt, amit írásom elején és közepén mondtam: Igyekezz békén hagyni a gyermeket! A lehetõ legritkább esetben és akkor is csak közvetve avatkozz be tevékenységébe. Csak a nyers és tisztátalan benyomásokat tartsd távol tõle. Fordítsd arra minden figyelmedet, hogy minden energiádat, hogy saját személyiséged, egész életed, a valóság a maga egyszerûségében és meztelenségében legyen a gyermek nevelõje! (…)
A gyermek egyaránt rosszul jár az olyan szülõk kezében, akik állandóan úgy viselkednek, mintha a gyermek csak az õ kedvükért lenne a világon, és azoknak a szülõknek a kezébe is, akik „csak gyermekeikért élnek”. Rendszerint egyik szülõ sem tud sokat a gyermeke igazi érzéseirõl és szükségleteirõl. Az elõbbiek annak örülnek, hogy gyermekeik hozzájuk hasonlítanak és a legfõbb céljuk, hogy gyermekeikben saját gondolataiknak, vélekedéseiknek és eszményeiknek sikerült mását kapják. Pedig valószínûleg nagyon bosszantaná õket, ha valóban tökéletes hasonmásukat látnák, mert az, amit az élet tõlük követel, és amire belõlük szüksége van, nem egy már elhasznált dolog reprodukciója, hanem éppen ellenkezõleg: egy gazdagabb szintézis, egy jobb teremtmény, egy új típus. Az utóbbi szülõk viszont azon erõlködnek, hogy gyermekeiket nem a saját maguk képére, hanem annak az embereszménynek a képére és hasonlatosságára neveljék, akit magunkban hordanak. Szeretetüket azzal mutatják ki, hogy a gyermek kedvéért elfojtják saját személyiségüket, és éreztetik a gyermekkel, hogy az áll az elõtérben, ami õt érinti. (…)
Már ötéves koromban – amikor a nagy rongycsomóból pólyás babát csináltam, amely tekintélyes súlyával az anyai fáradozás boldogító valóságának a benyomását keltette bennem – gondolkozni kezdtem jövendõ gyermekeim nevelésérõl! Nevelési ideálom akkor is az volt, mint ma: a gyermekeknek vidámaknak kell lenniük, és nem szabad félniük! A félelem a gyermekkor boldogtalansága.” (…) (Fordította: Dr. Szilágyi Pál)


vissza