Kezdőlapra

Fordulópont 20. szám
Kire vagyok féltékeny?

Bárdos Katalin: Különbségtétel vagy egyenlõsdi?

Kistestvér születik „Nem értem, hogy Dani miért figyeli állandóan, hogy a testvére, Dóri mibõl mennyit kap, mikor én olyan nagyon vigyázok arra, hogy a két gyerek mindig mindenbõl egyformán részesüljön!” – hallunk szülõktõl mi, pszichológusok nagyon gyakran hasonló jellegû kijelentéseket. És a legtöbb szülõ nem is gondol ilyenkor arra, hogy pont ezzel az állandó „egyenlõsdivel” teremti meg az alapját a testvérek közötti „méricskélésnek”. Hiszen ahogy nincs két egyforma gyerek – az ikrek sem egyformák – két gyerek igénye is más és más. Más kell egy 5, mint egy 3 évesnek, más egy fiúnak, mint egy lánynak, és mindezen belül is óriási különbségek vannak. Ha tehát a szülõi figyelem arra irányul, hogy a gyerekek szükségleteit külön-külön, egymástól függetlenül elégítsék ki, akkor a gyerekek is fokozatosan meg fogják tanulni, hogy saját – testvérüktõl független – belsõ óhajukra figyeljenek. Mit jelent ez? Gyerekeinket arra kell megtanítanunk – és az azt jelenti, hogy viselkedésünkkel abban kell nekik mintát nyújtanunk –, hogy velük mi magunk sem az egyformaságra törekszünk, hanem azt figyeljük, hogy mi az, amire akkor és ott az egyik vagy a másik gyereknek szüksége van. És ez a ruházkodásra épp úgy vonatkozik, mint az ajándékozásra, tevékenységi formákra, az ennivalóra vagy éppen a „szeretet” mennyiségére. Azaz Danit arra kell megtanítani, hogy a saját szükségleteire figyeljen: neki mennyi kell a fõzelékbõl, mekkora cipõ kell, milyen színû póló a kedvence, mivel szeretne játszani, és ne azt, hogy mindebbõl Dóri mennyit, mekkorát és milyet kap. Azt írtam, hogy ez a különbségtétel a „szeretetre” is vonatkozik, mivel természetesen ebben sincs a testvérek között egyenlõség. Hiszen a szülõnek azt is figyelnie kell, hogy a gyerekei mivel nyugtathatóak meg, mi az, amit szeretnek: az egyik gyerek azt szereti, ha a mama mesél neki, a másiknak talán elég, ha édesanyja vagy édesapja este picit odaül az ágya mellé beszélgetni vele. Az egyik gyerek elalvás elõtt verseket szeret hallani, a másik esetleg olyan történeteket, amelyek aznap vele történtek meg. Vagy, ha az egyik gyerek megbetegszik, akkor vele nyilván többet kell törõdni, ekkor a másik gyerekkel – miközben persze rá is meg próbálunk figyelni – ezt a helyzetet kell elfogadtatnunk. Winnicott angol gyermekorvos és pszichoterapeuta a Kisgyermek, család, külvilág címû, szülõknek és nevelõknek szóló elõadásokat tartalmazó kötetében foglalkozik az „egykeség” hátrányaival. Véleménye szerint, ha egy családban egy gyerek van, az nem többet kap, sõt életébõl fontos dolgok kimaradnak. Ilyen például a játszás élménye. A gyerekek játékában ugyanis sok olyasmi van, ami egy felnõtt számára hozzáférhetetlen. Még ha érti is a szülõ, hogy mirõl van szó, olyan sokáig akkor sem tud a gyereke játékában részt venni, ahogy azt a kisgyermek szeretné. Miközben a testvérek minden fáradtság nélkül hosszasan, folyamatosan nagy fantáziával tudnak egymással játszani. Winnicott szerint a gyermek számára óriási élményt jelent az új testvér érkezésének és megjelenésének tapasztalata. A nagyobb testvér megfigyelheti a terhesség alatt anyjában végbemenõ változásokat, érzi, hogy egyre nehezebben fér el anyja ölében, láthatja, amint anyja szoptatja, fürdeti testvérét. Eközben persze önkéntelenül „tanulhatja” a szülõi szerepet is. Véleménye szerint az természetes, normális jelenség, hogy a kistestvér megszületésekor a nagyobbik gyerek zaklatottabb lesz, viselkedése megváltozik. Elõfordulhat, hogy ilyenkor a már szobatiszta kisgyerek ismét bepisil, ujját erõsebben kezdi szopni, esetleg éjszaka felriad, nyûgösebb lesz. A szülõnek azonban tudnia kell, hogy ilyenkor legtöbbször átmeneti állapotváltozásról van szó. Idõ kell ahhoz, hogy a nagyobbik testvér/testvérek megtapasztalják, hogy õk a kicsi megszületésével nem vesztesekké, hanem a megváltozott, új élethelyzetben sok-sok tapasztalatot nyerõkké válnak. Ehhez persze az kell, hogy a szülõi figyelem meglétét és „tágíthatóságát” folyamatosan érezzék, azaz biztonságban tudják magukat. Fontos, hogy a kistestvér megszületésekor – amikor az anya még szükségszerûen többet kell, hogy újszülöttjével foglalkozzon, ösztönei is ilyenkor még a pici felé hajtják – a feladatok megoszthatóak legyenek közte és a férje, esetleg közte és a nagyszülõk között. Ilyenkor jó, ha az idõsebb testvér több idõt tölt az apjával vagy más családtaggal. Lehet együtt játszani, játszótérre menni, bevásárolni stb. Ugyanakkor az is fontos, hogy ilyenkor a nagyobb gyerek – csak, hogy testvérét ne zavarja – ne vonódjon túlságosan ki az anya-újszülött páros életébõl. Hiszen a testvérnek is meg kell szoknia azt, hogy most már az új családtag is hozzájuk tartozik. Mit tehet ilyenkor az anya? Amikor az idõsebb gyerek vele van, próbálja meg õt minél jobban bevonni a kisbabával kapcsolatos teendõkbe. Amikor tisztába teszi, szoptatja, fürdeti a kisbabát, legyen mellette a másik gyereke is. Nézhesse, amint a mamája tisztába teszi a kisbabát, vagy a szoptatás ideje alatt egy kistányéron a mama közelében õ is kaphasson enni. Tehát semmiképp sem szerencsés, ha az anya ilyenkor túl sokszor „távolítja el” maga mellõl az idõsebb gyereket, hiszen ezzel is megteremtheti a „méricskélés” és a féltékenység alapját. Bizonyos „idõbeli egybeesések”-et sem tartok jónak. Nem jó, ha az idõsebb testvérnek a pici megszületésekor kell „lemondania” kiságyáról, vagy ha pont akkor kell neki elkezdenie a bölcsödét vagy az óvodát, amikor a kistestvére megszületik. Hiszen ilyenkor „jogos” az a félelme, hogy a kistestvér õt helyérõl „kitúrta”. Azt mondtam, hogy a kistestvér megszületésekor a nagyobb gyereknél legtöbbször kisebb-nagyobb visszaeséseket, állapotváltozást tapasztalunk, mely rövid idõ alatt – két-három hét, esetleg egy-két hónap – megszûnik, és visszaáll az eredeti állapot. Azonban, ha a szülõ azt tapasztalja, hogy ez a regresszió – így nevezzük, amikor a fejlõdés egy magasabb szintjérõl a gyerek valamilyen külsõ vagy belsõ körülmény hatására egy korábbi fejlõdési állapotra esik vissza – megszilárdul, és a regressziót megelõzõ állapot „magától” nem „áll vissza”, akkor szükség lehet külsõ segítségre. Ilyenkor a szülõnek fel kell keresnie a kerületi nevelési tanácsadót, pszichológiai rendelõt. Ugyanis ez azt jelenti, hogy a családot segíteni kell abban, hogy a megváltozott élethelyzetben újra „rend legyen”. És a zavar keletkezésekor minél hamarabb keressük a szakember segítségét, annál rövidebb idõ alatt rendezõdhetnek a problémák. És itt ismét Winnicottra hivatkozom, aki gyermekorvosként megfigyelte, hogy sok család életében elõfordulnak kisebb-nagyobb visszaesések, érzelmi mélypontok, melybõl gyakran minden külsõ segítség nélkül sikerül visszazökkenniük. Ez a tapasztalat vezette Winnicottot ahhoz a híressé vált mottójához, hogy „Mi a legkevesebb, amit tenni kell.” Tehát lehet, hogy akár néhány alkalmas terápiás konzultáció is elegendõ a segítséghez. A testvérféltékenység tehát a testvérhelyzet normális velejárója, de megfelelõ szülõi hozzáállással jól irányítható és jól kezelhetõ jelenségrõl van szó.
Copyright: Fordulópont, Bárdos Katalin


vissza