Kezdőlapra

Fordulópont 21. szám
Neked teljes az életed?

Szávai Ilona: Neked teljes az életed?

Öt és fél éves unokám, amikor két éves és pár hónapos kishúgát türelmetlenebb hangon fegyelmezte a nagypapa („ezt nem szabad, azt sem szabad”) szemrehányóan és elszántan a kicsi védelmére kelt, és szó szerint ezt mondta: „Nem értek egyet a nevelési módszereiddel!” A nyomaték kedvéért a fejét is helytelenítõn csóválta (ahogy a mamája szokta, „ejnye-bejnye”). A „viszont feddett” nagypapa pedig elképedt, megszégyellte magát, és percekig magyarázgatta a bizonyítványát, indokolta az óvodás nagylánynak, hogy miért is akarja szófogadásra szoktatni a még bölcsõdés kicsit… És ebben a szokatlan pillanatban ennek a sokszor elhangzó kijelentésnek az értelmét, de legalábbis az igazi dimenzióit jobban megsejtette és mélyebben átérezte; pedig tudatában volt annak, hogy a hat éves gyerek nem tudja (csupán sokszor hallott felnõtt-viták nyelvi fordulatát idézi), ám sejti és érzi, hogy mit – valami nagyon fontosat! – mond.
Ebben a fura, intenzív pillanatban tökéletesen értették egymást.
Az életrõl elhangzó, sokszor közhelynek minõsített, kopott vagy ünnepélyesen unalmasnak ható – de nagyon is érvényes! – kérdések és válaszok némelyikét én kisunokám hangjára „hangszerelve” szeretném visszhangossá tenni. Nem azt szeretném, hogy egyszer elém álljon, és megkérdezze: „Neked teljes az életed?” – csupán csak ezt a kérdést (és még néhány ehhez hasonlót) szeretném úgy feltenni magamnak, hogy az unokám hangján halljam; kiemelve a közhelyek, nyelvi kövületek közül, és lélekbesajduló személyességgel kényszerüljek tudomásul venni és „válaszra méltatni”.

Odafigyelni.

…Már nem figyelünk oda, amikor valaki (sokan, sokszor) az élet teljességérõl értekezik, de én naponta csodálom a szomszédaimat: két súlyosan mozgássérült fiatalt, akik összeházasodtak, naponta munkába jártak, és egyszer csak azt láttuk, hogy terhes a fiatalaszszony, majd minden veszély és veszélyeztetettség ellenére megszüli egészséges gyerekét. A szülõk továbbra is naponta munkába járnak, a ma már óvodás korú kislányt a nagymama sétáltatja, aki férje halála után a fiatalok közvetlen szomszédságában vásárolt lakást. A mozgékony kislány a bottal lassan haladó szüleit is elkíséri vásárolni, és mi, akik drukkolunk nekik, nem tudjuk, hogy milyen gyermeki kérdések hangzanak el ebben a családban, és mit válaszolnak a szülõk, nagyszülõk, de azt tudom, hogy ha a teljes életet élés embertõl elidegeníthetetlen voltára példát kellene felhoznom, akkor õket említeném… Példákat emlegetni pedig gyakorta kényszerülünk, fõként ha a „nagyon sok fájdalmas dolog esik meg az életben” igazságát (az élet nagy általánossága helyett) az „életünk” közvetlenségére cseréli a titokzatosnak és kiszámíthatatlannak mondott sors. Mely több gyermekes, idõs barátainkat is azzal sújtotta, hogy várva várt elsõ unokájuk megérkezett, és az orvosok józan „vigasza” az volt: mûlábbal majd járni is megtanulhat a kicsi…

És mindez elképzelhetetlen, amíg nem velünk történik.

A teljes életet élni akarás parancsát és ösztönét pedig a szomszédaink, a saját családunk példáival adhatjuk tovább. Az érzést is, amikor-amivel rádöbbentem: a mozgássérült házaspárt, szomszédaimat egyszer csak elfelejtettem „betegként” számon tartani, netán emlegetni. Nem tudom pontos-e Susan Sontag diagnózisa: „A titokzatosnak és rosszindulatúnak bélyegzett betegséget (…) véteknek érezzük.” De a javallata egészen bizonyosan érvényes: „A megoldás korántsem a baj eltitkolása (…), hanem a betegség fogalmának módosítása” És akkor a gyerekhangon feltett kérdésre – neked teljes az életed? – képmutatás nélkül felelhetjük: igen, lehetséges! Felelhetjük? Így, nem királyi, hanem csak amolyan, egyszerû emberi többes számban? Csakis többes számban! Mert az egészen bizonyos, hogy egyedül(létében), egymagában senkinek nem teljes az élete! Innen, ez igazság oldaláról nézve valóban átértékelõdnek a fogalmaink; az életünk; a betegségeink; a szokásaink.
…A 2003-as esztendõt az Európai Unió Bizottsága a Fogyatékkal élõ személyek Európai Évének nyilvánította. Lapunknak ezt a számát – a teljes élet igényének jegyében – azzal a nagyon személyesnek képzelt gondolattal indítjuk útjára, hogy egymagunkban: magunk is fogyatékkal élnénk.
Nekünk – teljes lehet az életünk?


vissza