Fordulópont 14. szám
Együtt vagy külön?
P. Szávai Eszter: A szalagavatón miért is táncolna egy vak diáklány?
|
V. R. a Vakok Általános Iskolájában tanult Budapesten. Pici gyermekkorában vesztette el a látását szembetegség következtében. Teljesen vak. A Vakodában (ahogy az odajáró diákok és tanárok hívják, a régen volt „vakok tanodája” névbõl alakult ez ki) az általános iskolán kívül szakiskola mûködik, ahol az arra vállalkozók kefekötést, agyagozást, szövést, kosárfonást tanulhatnak. Más középfokú intézmény kifejezetten látássérült tanulók számára nem létezik. A legtöbb gyerek a nyolcadik osztály után hazakerül a szüleihez, ahol segít a háztartásban, a ház körül, esetleg a családi vállalkozásban megbízzák valamilyen részmunkával. Másik hányaduk a szakiskolát választja, hogy legyen valami szakma a kezében. Legkevesebben vállalkoznak arra, hogy többségi középiskolában továbbtanulnak, a látó tanulókkal együtt, integráltan. V. R. is ezt az utat választotta. Abba a gimnáziumba iratkozott, ahová a bátyja is járt. A felvételi vizsga elõtt minden esetben az intézmény igazgatója dönt, hogy egyáltalán vállalnak-e sérült gyermeket. A V. P. gimnázium igazgatója vállalta R.-t. A leendõ osztályfõnökének ez volt az elsõ osztálya. A tanév megkezdése elõtt néhány alkalommal leült beszélgetni a tanulóval. Az iskolában szokás volt, hogy a kinti ruhákat öltözõszekrénybe rakják, onnan már csak benti ruhában mennek tovább az épületen belül, a szekrényre legközelebb csak hazamenetelkor lesz szükség. Az öltözõhöz lépcsõsor vezet, ami pont szemben van a bejárattal. R.-nek a lépcsõhöz legközelebb esõ szekrényt adták, amit könnyû volt megtalálni, s nem kellett sok épp öltözködõ gimnazistán átgázolni. R. a szekrényben hagyta a botját is. Semmiféle megkülönböztetõ jelzést nem viselt (karszalagot például); nem is volt rá szükség, mert az iskola folyosóján tilos volt a rohangálás, lökdösõdés, így nem volt veszélyben. Megmutatták neki az utat az öltözõbõl az osztálytermekbe, így szükség esetén egyedül is odatalált, bár legtöbbször találkozott valamelyik osztálytársával az öltözõben, aki felkísérte az elsõ óra helyszínére. Az egész iskolának senki sem mutatta be R.-t. Nem mondtak róla semmit, sem a jelenlétérõl, sem az állapotáról, sem a vele való bánásmódról (hogyan kell egy vak embert vezetni; ha köszönünk neki, mondjuk a saját nevünket is, mert nem biztos, hogy felismer hangról; ne fogjuk meg csak úgy, megkérdezés nélkül a kezét stb.). Emiatt gyakran zavarba ejtõ helyzetek alakultak ki például az iskola felé vezetõ úton. Iskolatársai, osztálytársai sokszor csak hirtelen ráköszöntek, meg se kérdezték, segíthetnek-e, csak belekaroltak, vagy megragadták valahol, és „vitték” az iskolába. Az osztályban kialakítottak egy rendszert: mindig a hetes kíséri R.-t az épületen belül oda, ahová épp menni kell, egy szaktanterembe vagy az ebédlõbe, öltözõbe. Az ebédlõben sorba kellett állni az ablak elõtt, tálcával a kézben, rápakolni, a terem távolabbi részén lévõ asztaloknál elkölteni az ebédet, majd visszavinni a tálcákat a mosogatóba. A hetes két tálcát egybe rakott, arra pakolta mindkettejük ebédjét, R. az illetõbe karolt, így mentek az asztalhoz. Ott szétosztották az ennivalót, ebéd után a hetes a tálcákat visszavitte, majd R.-t karon fogva távoztak az ebédlõbõl. Az osztályközösségbe R. – saját bevallása szerint – nem tudott beilleszkedni. Volt ugyan két-három osztálytársa, akivel jóban volt, de ez még nem nevezhetõ barátságnak. Megtûrték egymást, komolyabb ellentétek sem voltak. Viszont senki nem tanulta meg az osztályból a Braille-írást vagy a fehér bottal való közlekedést. A tanárok mind pozitívan fogadták R. jelenlétét. A legtöbben megbeszélték vele pl. a dolgozatírás menetét: amikor az osztály ír, R. is, Braille-írógépén. Az óra utáni szünetben vagy egy szerzett lyukas órában, tanítás után pedig leültek, R. visszaolvasta, amit írt, a tanár meg értékelt. Esetleg egybõl megtartották a javító felelést is. Testnevelés órán is részt vett az elsõ másfél évben, amíg számára is könnyen elvégezhetõ feladatok voltak. A labdajátékok és bonyolultabb gimnasztikai és talajgyakorlatok belépésével tornaóra helyett matematikát tanult az osztályfõnökével. A tanulás területén minden rendben is volt. Kirekesztve érezte viszont magát az osztály életébõl. Kívülállóként így láttam én is. A legszembetûnõbb az volt, ahogy „vitték” R.-t. (Ezt a kifejezést használták, még a jelenlétében is!) Valaki belekarolt, megragadta, tolta, húzta-vonta valahogyan, kerülgették az akadályokat, gyakran elengedték egy-egy másodpercre, amikor R. persze nem tudta, hol van, haladt volna a vezetõjével, de beleütközött valamibe. Sokszor láttam, hogy leültették egy székre, padra a folyosón, de nem mondták meg, hol van, és otthagyták. Szünet végén érte mentek. Ritkán beszélgettek vele, általában csak menet közben vagy ha többen összeverõdtek. Igaz, R. nem egy nyílt, közlékeny személyiség, akivel könnyû csevegni, de a gimnázium alatt még jobban bezárkózott. Bár történtek vele olyan események, amik után senkinek nem lenne kedve fesztelenül cseverészni. Osztálykirándulás gyanánt egyszer hegymászást tervezett az osztály, ahová R. ugye nem mehet… Közölték. Nem kérdezték. A szilveszteri osztálybuliról is, ahová nem is hívták meg, utólag, véletlenül értesült. Diák-csereprogramot szerveztek olaszországi iskolával. R. anyukája a szülõi értekezleten értesült errõl, amikor a többi szülõtõl szedték be a pénzt. Szinte fel sem merült, hogy R. utazzon. Mint utólag kiderült, néhány gyerek nem is családoknál volt elszállásolva, hanem egy diákszálló-féleségen, közösen. Itt lakhatott volna R. is nyugodtan, de nem lett volna terhére egy olasz családnak sem. Sõt, talán lett volna olyan család, aki szívesen vállalja a kihívást! (Az iskolából vittek külföldi kirándulásra olyan gipszelt kezû diákot, aki nem tudta felvágni a húst egyedül, sõt, frizurát sem tudott magának készíteni.) Aztán eljött a szalagavató és a ballagás ideje. A szalagavató-tánc esetében is egyértelmû volt, fel sem merült (legalábbis R. elõtt), hogy õ részt vesz-e benne vagy sem. Jelen sem volt a próbákon. A szalagavatón pedig a tánc után felkísérték a színpadra, hogy kitûzzék a szalagját… Ballagáson egy osztálytárs felvetette, hogy R. legyen a sor végén. R. nem hagyta magát, mondván, õ is része az osztálynak, a nagy tömegben nem biztonságos hátul mennie, nem tud úgy jól lépést tartani, nem érzi a sort, lemarad, senki nem veszi észre, kiharcolta hát, hogy õ menjen elöl, az osztályfõnök mögött. Az érettségi vizsga lefolyása a más iskolákba járó látássérült tanulókhoz képest szigorúbb, a többségi vizsgához közelítõ volt. Az R. volt évfolyamáról talán két tanuló volt, akik írásbeli vizsgát is tettek. A többiek csak szóban vizsgáztak még matematikából is. R. matematika-érettségije úgy zajlott, hogy egy õt nem tanító számtantanár volt vele egy teremben, lediktálta a feladatot, amit R. a Braille-gépén elkezdett megoldani, s közben hangosan mondta, mit csinál, diktálta a tanárnak, aki azt leírta síkírással. Ez alapján értékeltek. Magyar irodalomból õ is írt fogalmazást, amit rögtön azután felolvasott. A helyesírás figyelmen kívül hagyásával értékelték. Idegen nyelvbõl írásban és szóban is kikérdezték. A szóbeli vizsgán felolvasták neki a feladatot, aztán ugyanúgy felelt, mint bárki más. Azóta R. diplomát szerzett olasz nyelvtanári szakon az egyetemen. (Forrás: Fordulópont 14-es szám. Minden jog fenntartva. Utánközlés csak a szerkesztõség engedélyével.) ; |
