Kezdőlapra

Fordulópont 23. szám
Mint a minta?

Fischer Eszter: Egy „hamis próféta” különös története

Bruno Bettelheim a huszadik század második felének egyik legnépszerûbb, legnagyobb hatású gyermekpszichológusa volt. Fiatal korát szülõvárosában, Bécsben töltötte, ahol – ahogy késõbbi mûveiben többször is megírta – közvetlen kapcsolatban állt Freud körével, a pszichoanalízis bölcsõjével. A nácizmus kettévágta karrierjét, az Anschluss után koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan még a háború kitörése elõtt sikerült kiszabadulnia és Amerikába emigrálnia. Amerikában viszonylag hamar megvetette a lábát. A Chicagói Egyetemen pszichológiát tanított, majd átvette az egyetemhez tartozó Ortogenetikus Iskola nevû bentlakásos gyermekotthon vezetését, melyben súlyos pszichés zavarokkal küzdõ, fõként autista gyerekeket ápoltak.
Bettelheim egyetemi elõadásai hamar népszerûek lettek. A szemtanúk elmondása szerint különlegesen szuggesztív, intenzív elõadó volt, akitõl a provokáció sem volt idegen. Hogy illusztrálja, magyarázza mondanivalóját, értelmezte pl. a hallgatók viselkedését, mintha csak analitikus páciensei lettek volna, ilyenkor nem riadt vissza a legintimebb személyeskedéstõl sem. Ez az elõadások légkörét izgalmassá, rendkívül tanulságossá tette, bár az értelmezés tárgya nemegyszer zokogva hagyta el a termet. Az Ortogenetikus Iskolát teljesen átszervezte. Személyzetét nagyrészt lecserélte, fõként lelkes, alig képzett, tehát elõítéletektõl mentes fiatal lányokat vett fel, akikkel esténként kielemezte a páciensek viselkedését és a nap eseményeit, e beszélgetések során tanítván õket a pszichoanalitikus szemléletre. Az épületet otthonosan, kellemesen rendezte be, a „terápiás miliõ”-nek megfelelõ módon, mely szerint a súlyosan sérült gyermekeknek nemcsak izolált terápiára van szükségük, hanem egész életterüket, minden kapcsolatukat terápiás szempontok szerint kell kialakítani. A hangsúlyt egyre inkább a gyermekkori autizmus kutatására és kezelésére helyezte. Meggyõzõdése volt, hogy e súlyos pszichés zavar hátterében a rossz anya-gyerek kapcsolat áll, ezért ezeket a gyerekeket gyógyulásuk érdekében ki kell vonni patogén családjuk körébõl, sõt, a kapcsolatot lehetõleg meg is kell szakítani velük. Intézetében, melyet csaknem harminc éven át vezetett, figyelemreméltó eredményeket ért el az autizmus súlyos formájának gyógyításában, errõl színes, esetismertetésekkel, megragadó történetekkel bõven illusztrált mûvekben számolt be. [Love Is Not Enough: The Treatment of Emotionally Disturbed Children, 1950 (A szeretet nem elég: érzelmi zavarokban szenvedõ gyermekek kezelése), Truants from Life: The Rehabilitation of Emotionally Disturbed Children, 1955 (Az élet csavargói: érzelmi zavarokban szenvedõ gyermekek rehabilitációja), The Empty Fortress: Infantile Autism and the Birth of the Self, 1967 (Az elhagyott erõd: gyermekkori autizmus és az Én születése)]
Visszavonulása után, idõs korában írta két legsikeresebb, magyarra is lefordított könyvét. 1976-ban jelent meg a The Uses of Enchantment: The Meaning and Importance of Fairy Tales (magyarul: A mese bûvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Gondolat 1985) címû mûve, melynek alapgondolata, hogy a gyerekeknek szükségük van az eredeti, hamisítatlan népmesékre, mivel ezek a történetek, ahogyan pszichoanalitikus értelmezésük kimutatja, tudattalan konfliktusokat jelenítenek meg, és ez a megjelenítés katartikus hatású, hozzásegíti a gyermeket, hogy a fejlõdés, felnövekvés során elkerülhetetlen pszichés nehézségekkel megbirkózzon. Ezt a gondolatot több mese elemzésével támasztja alá, bemutatva, hogy az adott mese a lélek melyik rétegét, melyik problémáját célozza meg. Bár a könyvet egyoldalúsága, túlzott, olykor erõltetett pszichologizálása, bõbeszédûsége és gyakori önismétlései miatt sok szakmai támadás is érte, hatása tagadhatatlan volt az amerikai közvéleményre. Az 1987-ben megjelent, A Good Enough Parent: A Book on Child-Rearing (Az elég jó szülõ. Könyv a gyermeknevelésrõl, Gondolat 1994) címû mûvében Bettelheim szenvedélyesen kiáll a gyermekközpontúság elve mellett, újra, mint már annyiszor, nyomatékosan elítél minden testi vagy lelki erõszakot. Arra bíztatja a szülõket, hogy gyermekük nemkívánatos viselkedését ne elsõsorban megváltoztatni, hanem megérteni próbálják. Ha megértik, mi van az értelmetlennek tûnõ viselkedés mögött, akkor érdemben tudnak rá reagálni, míg a büntetés, tiltás csak elzárja a gyerekhez vezetõ utat. Megkapó példák során át mutatja meg, hogy még a legértelmetlenebbnek, legdestruktívabbnak tûnõ viselkedésnek is van magyarázata, és leginkább úgy kerülhetünk a megértés közelébe, ha saját lelkünkben, saját múltunkban keresgélünk. Ha megpróbáljuk felidézni, hogyan éreztük magunkat gyerekként vagy serdülõként hasonló helyzetekben, milyen bánásmódra vágyódtunk volna, mi vált volna hasznunkra ilyen alkalmakkor.
Bruno Bettelheim, a pszichoanalízis és a gyermekpszichológia nagy öregje 1990-ben, 86 éves korában saját kezûleg vetett véget életének. Szeretett feleségének halála, saját romló egészsége, félelme a szellemi hanyatlástól érlelte meg végzetes döntését. Halála után nem sokkal példátlan botránysorozat vette kezdetét. Elsõként az Ortogenetikus Iskola néhány volt növendéke jelentkezett, és arról nyilatkozott, hogy az intézet távolról sem volt az az idillikus menedékhely, amelynek vezetõje beállította. És fõként, hogy Bettelheim, az ember, nem is emlékeztetett arra a megértõ, jóindulatú, türelmes apafigurára, aki mûveibõl kirajzolódik. A volt növendékek elmondták, és ezt a nevelõk sem tagadták, hogy Bettelheim valóságos egyeduralkodó volt, türelmetlen despota, aki dührohamokra hajlott, és ilyenkor egyáltalán nem ment ritkaságszámba, ha az õt megharagító gyereket megverte.
Nem sokkal ezután egy néprajzkutató, Alan Dundes a Journal of the American Folklore Society címû lapban feltárta, hogy az 1976-ban megjelent A mese bûvölete feltûnõ hasonlóságokat mutat Julius Heuscher pszichiáter 1963-ban kiadott A Psychiatric Study of Fairy Tales: Their Origin, Meaning and Usefulness (Springfield, Ill., Charles C. Thomas) címû tanulmányával. (A mesék pszichiátriai tanulmányozása: eredetük, jelentésük és hasznosságuk). (E szembeötlõ azonosságokra egyébként már 1978-ban felhívta a figyelmet egy Joan Bos nevû irodalmár, de a kis példányszámú szaklapban megjelent írás akkor nem keltett feltûnést.) Bettelheim átvette Heuscher gondolatmenetét, az elemzett mesék nagy részét (Jancsi és Juliska, Hófehérke, Csipkerózsika, Piroska és a farkas), könyvének egyes bekezdései szinte szó szerint megegyeznek Heuscher szövegével. És ami még kínosabb, sem a könyvben, sem az ahhoz mellékelt bibliográfiában egyetlen szóval sem említi Julius Heuscher nevét.
A leleplezések csúcspontjaként 1997-ben egy újságíró, Richard Pollak minden részletében dokumentált tanulmányt jelentetett meg Bettelheim életérõl és munkásságáról (The creation of Dr. B. A Biography of Bruno Bettelheim – Dr. B. megalkotása. Bruno Bettelheim életrajza). Pollakot személyes története is motiválta a kutatásban, késõbb halálos balesetet szenvedett autista öccsét az Ortogenetikus Iskolában kezelték. A szerzõ módszeres alapossággal látott hozzá, hogy feltárja Bettelheim életének rejtett oldalait. Kutatása alapján Bettelheim élete olyan különös, igazságból, torzításból, hazugságból és szépítésbõl álló szétbonthatatlan szövedéket mutat, hogy a hírneves pszichológus csaknem közönséges szélhámosnak minõsíthetõ. Kiderült, az impozáns bécsi elõtörténetbõl szinte semmi sem igaz, Bettelheim nem is volt kiképzett pszichológus. Egyetemi tanulmányait mûvészettörténet szakon végezte, és még ezeket a tanulmányokat is tizenkét évre meg kellett szakítania, amikor apja halála miatt neki kellett átvennie a családi fakereskedés vezetését. Dokumentálható kapcsolata a pszichológiához három – Karl Bühlernél hallgatott – félév általános pszichológiára szorítkozik, semmilyen pszichológiai, pszichoanalitikai társaságnak, szövetségnek nem volt tagja, semmilyen terápiás tevékenységet nem folytatott, semmilyen terápiás kiképzésben nem részesült. Bettelheim mûveiben, valamint álláskeresõ pályázataiban rendszeresen hivatkozott pszichológiai tanulmányaira, munkásságára, arra, hogy Anna Freud ill. Siegmund Freud személyes ismerõse, munkatársa volt, mindennek semmilyen tényszerû nyomát nem sikerült találni.
Igaz, családjának – és ilyenformán közvetve neki is – volt kapcsolata a pszichoanalitikus mozgalommal. Egy unokanõvére, akivel igen jó barátságban állt, pszichoanalitikus lett, valamint mindkét felesége (második feleségével már elsõ házassága alatt, bécsi tartózkodása idején szerelmi viszonyra lépett) kapcsolatban állt a gyerekpszichológiával. Akkori felesége egy Montessori alapelveken mûködõ kicsi óvodát vezetett, valamint neurotikus zavarai miatt analízisbe járt a Freud köréhez tartozó Richard Sterbához, ezen kívül pszichoanalitikus elõadásokon, tanfolyamokon vett részt. Bettelheim második felesége, akkori barátnõje is Montessori iskolában tanított, maga is Sterbához járt analízisbe, hallgatója volt Anna Freud tanfolyamának, és baráti kapcsolatot tartott fenn számos pszichoanalitikussal. Bettelheim késõbb a gyerekkori pszichés zavarok, elsõsorban az autizmus kiemelt szaktekintélyének számított. Önéletrajzaiban, mûveiben gyakran leírta, és az Ortogenetikus Iskola vezetésére kapott megbízását is részben annak köszönhette, hogy bécsi otthonában sok éven át két autista gyermeket nevelt és kezelt. E történeten jól nyomon követhetõ, hogy Bettelheim saját érdekében hogyan torzította el a valóságot. Valóban élt náluk éveken át egy pszichésen súlyosan sérült gyerek (nem kettõ), akit Bettelheim felesége gondozott. A gyermek az õ óvodájába járt, és analitikusa, Editha Sterba (Richard Sterba gyermekanalitikus felesége) kérte meg, hogy vállalja otthoni felügyeletét is. A kislány hetente háromszor pszichoterápiába járt Editha Sterbához, tehát nem Bettelheim kezelte, és az óvodán kívüli idõben is – mivel Bettelheim napközben keveset volt otthon – felesége foglalkozott vele. Ráadásul a gyerek nagy valószínûséggel nem is volt autista, bár ezt, mivel a kórképet Leo Kenner csak jóval késõbb írta le, nem lehet biztosan tudni. Bettelheim közvetlen kapcsolata a pszichoanalízishez csupán annyiból állt, hogy depressziós panaszai miatt maga is analitikus kezelésben részesült Richard Sterbánál, de ez a terápia, tehát nem kiképzõ analízis körülbelül egy év után az Anschluss miatt megszakadt.
Sajnos, az adatok szerint Bettelheim a továbbiakban sem ragaszkodott ennél szigorúbban az igazsághoz, nem arról van tehát szó, hogy csupán azért teremtette volna meg impozáns múltját, hogy Amerikában végre a hajlamainak, érdeklõdésének, autodidakta módon megszerzett tudásának megfelelõ területen dolgozhasson (hiszen a háborús világégésben senki sem várta-várhatta el, hogy bécsi tanulmányainak, terápiás tevékenységének írásos bizonyítékait bemutassa). Pollak a nagy tudós életében további számos, (pontosan dokumentált) valótlanságot tárt fel. A gondosabb vizsgálatok az Ortogenetikus Iskolában elért kiváló terápiás eredményeket sem igazolták. Bettelheim nem végzett valódi utóvizsgálatokat, a diagnózisokat, a javulást szubjektíven, bemondás alapján írta le. Intézetében jóval kevesebb autistát ápoltak, mint ahogy azt állította, sok, valójában enyhébb zavart mutató gyereket is kezeltek (minél népszerûbb volt az intézet, annál több kevésbé súlyos esetet is beírattak), ami erõsen javította a „gyógyultan távozók” arányát. A megrendítõ, izgalmas esetleírások is inkább a fantázia szüleményének látszanak, mindenesetre nem vágnak egybe a feltárható élettörténetekkel.
Az intézetben különös világ uralkodhatott. Mivel Bettelheim maga foglalkozott az eredetileg laikus személyzet pszichoanalitikus kiképzésével, a személyzet gyakorlatilag hozzá járt analízisbe, ahol az esetmegbeszélés, a páciensek történetének elemzése átmenet nélkül vezetett a felnõtt kezelõ személy legszemélyesebb – köztük munkahelyi – konfliktusainak, belsõ életének feltárásához. Az elhallgatás, a titkolódzás destruktív, elfogadhatatlan viselkedésnek számított. Ez nyilvánvalóan erõsen túlfûtött, izgalmas, érzelmektõl átjárt légkörhöz vezetett, mely Bettelheimnek elképesztõ formális és informális hatalmat biztosított, õ volt, aki mindenrõl tudott, aki elõtt nem létezett privátszféra. A gyerekek privátszféráját sem tisztelték, pl. a postát rendszeresen ellenõrizték. Ebben a légkörben zajlottak le Bettelheim már említett dührohamai, de mintha az erõszakos bánásmódot nemcsak az indulatok elszabadulása okozta volna. A türelmes, engedékeny, mindig a gyerekekbõl kiinduló, az õ viselkedésüket mindig megértõ bánásmód a részben súlyosan sérült gyermekekkel egyszerûen nem volt megvalósítható, Bettelheim nem tudott lemondani arról, hogy rendkívüli egyszemélyû tekintélyével biztosítsa a rendet és fegyelmet, ha ezt a külvilág elõtt nem is vállalta. Erõszakos viselkedésére egyébként munkatársainak pszichoanalitikus magyarázatot is adott, mondván, amíg a gyermekeknek nincs kialakult felettes énjük (a személyiségnek az a része, mely a szülõk elvárásait beépítette, és ezért képes belátásból önuralomra és a szabályok követésére), addig szükség van erõs külsõ tekintélyre, és ezt személyesíti meg õ.
Mit kezdhetünk ezzel az elképesztõ történettel? Dobjuk ki Bettelheim egész munkásságát, mondván, hogy egy szélhámos csapdájába estünk? Számomra ez a történet összetettebb. Én ugyanis azt gondolom, hogy minden kétségbevonhatatlan csalás és hazugság ellenére Bettelheim mégis zseniális volt. Csak csalással, hazugsággal nem lehet ilyen életmûvet felépíteni. Ha élete, személyisége nem felelt is meg tanításainak, könyvei mégis kitûnõek, és pszichológiai szemlélete, állásfoglalása nagyon vonzó. Igaz, õ maga nem úgy bánt a gyerekekkel, ahogy tanította, de amit tanított, az mégis helyes és igaz. Végtelenül rokonszenves, hogy a gyereket megértve, ne pedig erõszakkal próbáljuk viselkedését befolyásolni. És ami a lényeg, olvasóját meg is tudja gyõzni. Igaz, színes és szórakoztató anekdotái alighanem soha nem történtek, vagy nem így történtek meg. De valamilyen értelemben mégis igazak, mert hitelesek. Olyanok, mint egy jó regény. A regény sem igaz, abban az értelemben, hogy eseményei a valóságban nem játszódtak le. De egy igazán jó regénybõl többet megtudhatunk az életrõl, mint egy dokumentumból, mert az író belülrõl, más módon lényegesebb, valóságosabb történetet tud kitalálni, mint amit az élet válogatatlanul produkál. Bettelheim rendkívül tehetséges lehetett, akkor is, ha viselkedése morálisan védhetetlen. Igaz, bécsi elõtörténetét szinte a semmibõl találta ki, de tényleg olyan fontos-e, hogy hivatalosan mit tanult és mit csinált ifjúkorában? Nyilván akkor sem értett volna jobban a pszichoanalízishez, ha valóban személyesen ismeri Freudot, mint ahogy állította (hiszen kétségkívül minden mûvét igen alaposan elolvasta), és bármennyire nevetséges, hogy két felesége tapasztalatait egyszerûen a magáénak tekintette, azért az sem tagadható, hogy a mindennapi együttélés, az intenzív, folyamatos beszélgetések során elég mélyen betekinthetett abba a világba, melytõl a családi fakereskedés vezetésének anyagi kényszere zárta el. De fõleg, hiába hazudta volna mindezt, ha nem olyan szuggesztív egyéniség, ha nem képes tanítványokkal és betegekkel olyan hatékony kapcsolatra lépni. Történeteinek kitalálásában, adatainak meghamisításában talán az motiválta, hogy úgy érezhette: intuitív módon, tapasztalatai alapján úgyis többet tud az emberi lélekrõl, mint amit objektívebb, esetleg statisztikailag alátámasztott vizsgálatok mutatnak ki, és ezeket az igazságokat kitalált történetei segítségével jobban el tudja fogadtatni, mintha hipotézisként, véleményként fogalmazza meg õket.
Mit tegyünk fõ mûvével, A mese bûvöletével? A plágium lehangoló, különösen, hogy a meglopottat még arra sem méltatta, hogy nevét hivatkozásképpen megemlítse. De a könyv mégis kitûnõ, és fõleg hatásában nagy jelentõségû. Heuscher tisztességes munkája nem jutott el a közvéleményhez. Bettelheim az õ ötletébõl, az õ gondolatait felhasználva, azokkal visszaélve olyan könyvet írt, melynek hatására a mese visszanyerte rangját, õ vitte közel az olvasóhoz azt a gondolatot, hogy a mesék szimbolikusan is értelmezhetõek, és rejtett értelmük fontos üzenetet hordoz a felnövekvõ gyermek számára. Ezt az üzenetet Heuscher nem tudta átadni. Egyébként ezt õ maga is így gondolta, amikor a plágiumvita alkalmából rokonszenves szerénységgel azt nyilatkozta: megtiszteltetésnek tekinti, hogy egy ilyen kiváló gondolkodót, mint Bettelheim, megihletett, és része lehetett e kitûnõ könyv megszületésében.
Bettelheim szubjektivitása, vizsgálati eredményeinek manipulálása a legnagyobb kárt az autizmus megítélésében okozta. Bettelheim meg volt róla gyõzõdve, és ezt a meggyõzõdését fáradhatatlanul hangoztatta, hogy az autizmus hátterében mindenkor az anya elutasító viselkedése, pontosabban az a tudattalan vágya áll, hogy a gyermek ne is létezzen. Ezért az autizmus csak olyan módon gyógyítható, ha a gyermeket kivonják súlyosan ártó anyja közelébõl, és a kezelést pszichoanalitikus szemléletû bentlakásos intézményben végzik. Elméletét a nagyközönség elõtt izgalmas, megkapó esetismertetéseivel bizonyította, valamint azzal, hogy intézetében állítólag nagyszámú, súlyosan autista gyermek meggyógyult. A kutatások azóta bebizonyították, hogy az autizmus oka az idegrendszer hibás mûködésében keresendõ, a bizarr viselkedés nem környezeti hatásokra alakul ki. Sem a család, sem az anya nem tehet róla, ha a gyereket és õket magukat ilyen csapás éri.
Igaz, nem róhatjuk fel egyedül Bettelheimnek, hogy ilyen szenvedélyesen kiállt az anyák patogén szerepe mellett. Ez a tévedés nemcsak rá, hanem a korra is jellemzõ volt, ebben az idõben széles körben vallották az autizmus pszichés eredetét. Maga Leo Kanner, a kórkép elsõ leírója mondta, hogy az autista kisgyermekek anyja hideg, mint a jégszekrény. Kanner utóbb ezt a vélekedését visszavonta, és elismerte az autizmus biológiai eredetét. A hideg anya elméletet a gondosabb, pontosabban elemzõ megfigyelések megcáfolták. Igaz, a felületes megfigyelõ azt látja, hogy az autista kisgyermek anyja kevesebbet mosolyog gyermekére, mint az egészséges gyerek anyja. De ha folyamatában vizsgáljuk a kapcsolatot, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az anya nem tudhat normális anyaként reagálni arra a csecsemõre, aki soha nem mosolyog vissza, akinek nem lehet a szemébe nézni, aki nem mutat örömöt, ha felveszik, akinek nyilvánvalóan nem kellemes a testkontaktus. Az anya-gyerek kapcsolat kölcsönhatások sorozatában alakul ki, józan ésszel nézve semmi meglepõ nincs abban, ha az anya inkább tud rámosolyogni arra a gyerekre, aki örömkiáltásokban tör ki, ha meglátja, mint arra, aki semminemû reakciót nem mutat anyja jelenlétére. Bettelheim nem hibáztatható azért, hogy õ is osztozott kora tévedésében. De szuggesztív egyénisége, hamisított adatai, megragadó, igaznak tûnõ történetei, csodálatos gyógyulásokról szóló híradásai megakadályozták, vagy legalábbis jelentõsen lassították, hogy a közvélemény befogadja az autizmusról szóló kutatások újabb eredményeit. És ez mérhetetlen, mélységesen igazságtalan módon fokozta az érintett anyák szenvedését. Hiszen õket magukat, az õ viselkedésüket hibáztatni súlyos sorsukért nem különbözik attól, mint amikor a középkorban úgy tartották: a nyomorék gyermek isten jogos büntetése a szülõk bûneiért.
Bettelheim története több szempontból is tanulságos. A pszichológus szakma már Bettelheim életében kifogásolta, hogy a népszerû tudós állításait nem támasztotta alá tudományosan megbízható, objektív vizsgálatokkal. De éppen ez a pszichológia egyik dilemmája. Statisztikailag feldolgozott, objektívnek tekinthetõ vizsgálatokkal a léleknek csak egy-egy szeletkéjét lehet megragadni, csak leegyszerûsített, szûk kérdéseket lehet feltenni, melyekbõl nehéz az élet teljességére következtetni. A romantikus, intuitív pszichológusok, a nagy írókhoz, mûvészekhez hasonlóan önmagukból, néhány esetbõl, személyes tapasztalataikból mélyebb igazságokhoz juthatnak el, de tévedéseiknek adott esetben nem vet gátat semmi. Bettelheim talán valóban szélhámos volt. De nem kell ahhoz szélhámosnak lenni, hogy a vizsgálatokat végzõ személy némiképpen torzítsa, szépítse adatait. Elég, ha meg van gyõzõdve igazáról, ennek fényében az elõfeltevését megerõsítõ tapasztalatokat élesebben, az azoknak ellentmondókat halványabban fogja érzékelni. Ez ellen valamelyest véd az objektív, tudományos kritériumoknak megfelelõ vizsgálat. Száz évvel ezelõtt ez még nem volt követelmény. Freud maga néhány esetébõl, saját élményei alapján forradalmasította a pszichológiát. Szubjektív, spekulatív megközelítési módja zseniális felismerések mellett nem egy téves elmélethez is elvezette, pl. a nõi szexualitással kapcsolatban. Ezt az elképzelést nem támasztotta alá semmi, mégis igen hosszú ideig tartott, amíg objektív vizsgálati eredmények hatására az elmélet tarthatatlansága bebizonyosodott.
Mintha nagytekintélyû, prófétai súlyú gondolkodók esetében paradox módon megfordulna a bizonyítási kényszer. Nem azt kell bizonyítani, hogy a spekulatív módon kialakított vélekedés igaz, hanem objektív, statisztikai bizonyítékokra támaszkodó vizsgálatok sorának kell bizonyítani, hogy az állítás nem felel meg a valóságnak. Ezek a vizsgálatok viszont gyakran unalmasak, megértésük szaktudást és elmélyülést, szellemi erõfeszítést követel, tehát még objektív bizonyítékok esetében is sok idõbe telhet, amíg a bizonyított tények a közvéleményhez eljutnak (nem beszélve arról, hogy az objektivitás viszonylagos, a tudományos vizsgálat kritériumainak megfelelõ kutatás is vezethet téves következtetéshez). Bettelheim szélsõséges példája arra tanít, hogy vigyáznunk kell a tekintélytisztelettel. Nagytehetségû, intuitív kutatók sem tudják átlépni koruk korlátait, és zseniális meglátásaik, megérzéseik mellett joguk van a tévedéshez is. Nem attól zseniálisak, hogy tévedhetetlenek, hanem attól, hogy elõrevivõ gondolataik is vannak. Az autizmus pszichés eredetének súlyos, életeket, embereket tönkretevõ tévedésén sokkal hamarabb túl lehetett volna jutni, ha az új ismeretek befogadását nem akadályozza Bettelheim óriási tekintélye. Az, hogy tekintélyét csalással, hamis, torzított adatokkal is megtámogatta, csak feltûnõbbé teszi, mennyire kiszolgáltatjuk magunkat, ha ellenõrzés, újragondolás, más adatokkal, tapasztalatokkal való egybevetés helyett mindenkor kritikátlanul hiszünk a karizmatikus személyiségek szavának.
Az intuitív zsenik veszélye abban áll, hogy sokkal hatásosabbak, sokkal jobban elérik a közönséget, mint a szorgalmas tudósok unalmas, szürke tanulmányai. Ráadásul a romantikus, színes tudósok hatását nemcsak az elkápráztatott nagyközönség, hanem a tanítványok hûsége is prolongálja. A tanítványi hûség kétes erény. Rigiddé teszi a gondolkodást, hiszen nem engedi be az elõfeltevésnek ellentmondó információt, nem engedi meg a „mester” tanításainak mérlegelését. Többé nem az a kérdés, hogy egy adott állítás meggyõzõ, elfogadható, bizonyítható-e, hanem az, hogy ki az, aki képviseli. A saját, önállóan kialakított vélemény is lehet téves (biztos, hogy gyakran téves), de ez a vélemény mindig korrigálható marad, ha új adatok, új érvek jutnak a birtokunkba. A túlzott tekintélytiszteletbõl következik a csalódás aránytalansága is, ha kiderül, hogy csodálatunkat „méltatlanra” pazaroltuk, és ilyenkor felháborodásunkban esetleg az egész életmûvet elvetjük. Vagy hiszünk, vagy tagadunk. Azt hiszem, nem spórolhatjuk meg, hogy a „próféta” tanításait is némi kritikus távolságtartással szemléljük. Legalább annyira, hogy elvárjuk: minden esetben gyõzzön meg minket; hogy tudatában legyünk, õ sem tévedhetetlen, és képesek legyünk meghallani azt is, ami a tisztelt, csodált nagy ember tanításának ellentmond. És ha úgy érezzük, nincs többé okunk tiszteletre, akkor is képesek legyünk a „bukott próféta” tanításaiból megõrizni azt, ami önmagában értékes.


vissza