Kezdőlapra

Fordulópont 23. szám
Mint a minta?

Juhász Zsuzsanna: Megdöntött és visszavágyott tabuk

Én nem tudom, kinek mi az érték, és mit vesztett el az elmúlt évek folyamán, de hallom, ahogy egy kandúr nyivákol, jajong az éjszakában, elveszett babahangon hívogatja magához a nõstényeket, s én cinkosan, akarva-akaratlan elmosolyodom.
De hát mit tegyek – szabadkozom magamban –, szaporodáspárti vagyok, szerelempárti és gyerekpárti, s eszembe se jut már, hogy szégyelljem magam ezért a szabadkozásért, és elgondolkozzak azon, hogy mi történhetett „közben”, hisz’ én még szerelmes lehettem, és szülhettem gyereket mindenféle pártiság nélkül is. Tudatában vagyok-e annak, miért mentegetõzöm? Nem akarom megsérteni a homoszexuálisokat és a szingliket? Azokat, akiknek nem lehet gyereke és azokat, akik nem akarnak gyereket? Vagy elõbb-utóbb nálunk is fogadhat örökbe homoszexuális pár utódot, és a szingli attól még szingli marad, ha mégis „bevállal” egy gyerekecskét? És nem fog egyik életfelfogású csoport se megsértõdni, hogy együtt emlegetem õket? És hogy van az, hogy miközben megteremtettük a tabutlanságot, mint értéket, folyton falakba ütközünk, a mások sértõdékenységének (tabujának?) falaiba? Hisz valaha tabu volt [a] házasság, a házasságban eltöltött idõ. Aki ezelõtt 10-15 éve kötött házasságot, nem nagyon törõdött tulajdonjogokkal és elõszerzõdésekkel, hogy mi, kinek a nevén van, ki mire jogosult, mert akkoriban a tartós együttéléseket nem a jog, vagy nem csak az írott szabály védte, hanem sokkal inkább az íratlan, a megegyezés. Egyszerûen, csak úgy: nem volt szép jogilag hófehéren és önfeledten kisemmizni a másikat. Aki viszont most számol fel tartós kapcsolatot, az csak a paragrafusokra támaszkodhat. A másik, a volt házas- vagy élettárs nem fél attól, hogy mit szólnak a barátai, rokonai, munkatársai, nem fél attól, hogy megvetik és kiközösítik azok, akikhez tartozik, akiket szeret. Mert nem érték nagyon tartozni bárhová, nem érték elkötelezõdni, sokkal inkább érték az olyan, többnyire azonos nemû csoport, ahol a határtalan önzés, a másik nem leértékelése, jogos (?) gyûlölete. Mert kit érdekel, hogy miközben harcba küldjük ügyvédünket, mocorgó bûntudatunkat úgy nyugtatjuk el, hogy sárral dobáljuk meg a másikat, s értetlenkedve szánjuk magunkat, hogy is tudtunk egy percig is együtt élni ezzel a… Így semmisülhet meg az egyik fél életének munkája, miközben a másik is arra „kényszerül”, hogy egyetlen pillanatba tömörítse az együtt töltött éveket: a totális, korlátlan kibaltázás könnyed, elegáns gesztusába. (S mivel ez a társadalom 10-15 éve még (?) icipicikét patriarchális volt, nem nehéz kitalálni, kinek melyik pillanat jut többnyire.) „Megnyugtató”, hogy az utánunk jövõ nemzedéknek már nem kell megküzdeni ilyesféle lelkiismereti problémákkal, mivel a mostani huszonéveseknek, harmincasoknak a házasság, a házasság kötése a tabu. A tartós kapcsolat elutasításának is van már ideológiája: sok fiú azt vallja, amíg nincs lakása, jól keresõ munkája, addig úgyse õ kell, addig a lányokat „odaadja” a menõbbeknek. Õ pedig „beéri” a hétvégi, kötelezõ éleslövészettel. Úgy érzem, kiveszett szótárunkból az a szó, hogy próbaházasság, lakásszentelõ, sokkal biztonságosabb szép suttyomban összeköltözni, aztán majd meglátjuk. Arról meg fogalmam sincs, hányan, hova, milyen statisztikai kategóriába tartozunk, miközben a hovatartozásunk rég formális, tartalmatlan – vagy éppen más, egészen más tartalommal töltöttük meg. Ismerek házaspárokat, akik külön élnek; elváltakat, akik kényszerûségbõl, egymást tovább gyötörve, egy lakásban maradtak, és látok elvált, újra szabad férfiakat és nõket, akik még mindig ott botladoznak, szimatolnak, sóvárognak rég „elhagyott” társuk körül. Mert mind egyetlen rövid, beteljesítõ, s egyben eloldozó mondatra vár. Amikor elvált barátaink-barátnõink ritka, elérzékenyült pillanatukban megajándékoztak engem e hõn vágyott, elvált társuktól régóta várt mondatukkal, kis híján elröhögtem magam. Mert e mondatok nem idéztek fel bennem semmiféle szerelmi-társas beteljesülést, sokkal inkább hasonlítottak a temetõk hangulatára. Kinek ne támadna nevethetnéke kínjában, ha hallja, hogy fiatal, szép teremtések saját sírfeliratukat sóhajtják-sírják-lehelik bele az éjszakába? Mit is akartak hallani elvált társuktól legalább egyszer az életben? Hogy: Sosem hagytál cserben. Áldozatkész apa voltál. Kimentettél a pokolból. Köszönöm a gyerekeinket. Mindig frissen sütötted a húst. Megérdemelted volna azt a második gyereket is. Sokat dolgoztál értünk. Csakhogy ezt az egy mondatot sosem kapták meg. Beletörõdtek a válásba, abba, hogy a másik számára régen meghaltak már, de nem tudnak belenyugodni a jelentelenségbe; nagy, eleven, az idõvel sem csillapítható kíváncsisággal kutatják, van-e már fejfájuk, s ha van, mi van ráírva, mert hiába kell, nem tudnak, nem tudunk élni meggyászolatlanul. S vajon mit gondolnak a házasságról a házasok? (És a nem házasok?) Van-e még szent köteléke, ha a nyitottsággal, a szabadidõs partnerekkel, külsõ kapcsolatokkal, külön szobával, lakrésszel, külön pénzkeresettel olyannyira tágítottuk a (szent karám) kereteit, hogy lassan már csak a jog különbözteti meg minden egyéb kapcsolattól. (Ahogy valaha a házasságot elviselhetõvé tevõ, kiegyensúlyozó, megédesítõ, erre-arra inspiráló külsõ kapcsolatra is volt szebb, emberségesebb szavunk, amit még volt merszünk a szeret igébõl képezni.) Csakhogy ki ismeri a jogászokon kívül a házasságjogot, vagy kit érdekel, hacsak nem válni vagy házasodni akar? (És ugyan hány házasságban indítja meg a lavinát az elõszerzõdés addig, míg egy kicsit is bizalmatlanságnak, és nem természetesnek tekintjük?) És védik-e még íratlan szabályok a házasságot, a házast? Jelent-e még valamit az ismerkedõ idegennek, hogy a másik házas, vagy fordítva volt mindig is, ahogy ma, hogy a házasnak kell „védeni” az ismerkedõt, a házasnak illik segíteni a másikat, hogy az felmérhesse az õ „szabadságát”, jelenlegi, pillanatnyi (?), biztos (?), megváltoztatható (?) elgondolásait – mirõl is? Hûségrõl (?), kötelességrõl (?), szexrõl (?), érzelmekrõl (?), nyitottságról? Hogy lett ez ennyire bonyolult? Miért volt hiteles Oblomov, Werther, Anna Karenina, Angi Vera, vagy miért az most bármelyikünk (aki kötötten szeret kötetlent, vagy kötetlenként kötöttet)? Nem éppen attól, hogy miközben legszentebb magánéletüket élték (éljük), tekintettel voltak (vagyunk) másokra, ti. nem akartak (akarunk) fájdalmat okozni a „mellékszereplõknek”. Éreztek, és együtt éreztek, érzünk, és együtt érezünk. Nem attól lettek (leszünk) halhatatlanok, hogy nem tudtak (hiába, mi sem tudunk) minden kötöttségtõl, múlttól, jövõképtõl megszabadulva a pillanatnak élni? És miért nincs hitele annak, aki a bárki, bármit, bárhol, bármikor szabadságára esküszik? Mert – nekem legalábbis – azt a szerencsétlen emberõrünket juttatja eszembe, akit valamiért kiközösítettek, s akit ezért bárki, bármikor, bárhol… megölhetett. De mit gondolhatnak a kötöttségekrõl a házasok, élettársak, bátor (?) összeköltözöttek ma, amikor mintha már nem körülöttünk, hanem inkább odaát, velünk szemben (?) élnének az akarva-akaratlan, vagyis akarva és nem akarva egyedül élõk? (Hisz’ valaha én is voltam kölcsönadott, felvigyázott gyerek, és nem volt sértõ, életformát megkérdõjelezõ jelenség gyermeket bízni gyermektelenre. Anyám legalábbis még nem töprengett el ezen, én viszont már úgy látom, a mai gyermektelenek szívesebben „gyakorolnak” háziállatokon, mint a gyerekeimen.) Tehát mi vagyok én, ha kötötten élek? Balek, pechvogel, konzervatív, gyökött, túlhaladott? Beszari bohóc, akinek egyszer az jutott eszébe a metróállomás forgatagában, hogy nem tudná kibírni, ha mindig csak ismeretlen emberek vennék körül? Miért kell nekem valaki, aki ismert ezelõtt két évvel, öttel, hússzal, vagyis huszoneggyel, és ismerni fog két év múlva, húsz év múlva is? Minek kell nekem egy élõ-kolombárium, egy nem virtuális tárhelye annak, aki voltam, és aki leszek? Gyávaságból, önzésbõl, félelembõl vagy szabad szeretetbõl? Miért kell nekem vele (és neki velem) heti nagyon sok órában valahogy együttmûködni, hogy eljuthassunk az ágyjelenetig, míg mások ezt heti 2-3-szor két órában egy lazább kapcsolattal – gondolom én – könnyedén megoldják? Lehet, hogy társas lénységünk kiélvezéséhez elég volna kevesebb idõ is? Vagy kevesebb nyitottság? Vagy kevesebb gyerek? Jól gondolom-e, hogy az embereket mindig is a saját ösztönei fogják megvédeni önmaguktól? A férfit a (nemzés) vágya, a nõt veleszületett szervezõ-békítõ-együttérzõ készsége, hogy több embert (családot) összehangoljon? (Végül is férfiak szervezik a polgárõrségeket, ha van gyerekük, ha nincs, s a nõk „hangolják” a munkahelyeket, ha elváltak, ha nem.) De mi lesz aztán, van-e öregségi ösztönünk, hisz’ a madarak „tudják” mikor jön el az ideje annak, hogy fiókáikat a fészek szélére, azaz röpülni lökdössék. Peter Pan (a felnõni nem akaró, nem tudó gyermek, J. M. Barrie meséjének különleges hõse) is megtudhatta egy nap, hogy már nincs visszaút, édesanyja másik gyermeket szült helyette, és becsukta azt az ablakot, amit addig fia mindig nyitva talált. Peternek pedig örökre Nekeresdországban kellett maradni, felnövetlenül. De én honnan fogom tudni, hogy a gyerekeim felnõttek, mit kell tennem „addig is”, hogy felnõjenek, mert engem nem nyugtat meg, sokkal inkább rémiszt a „mamahotel” lehetõsége. Szeretném, ha a gyerekeim velem maradnának, ha használnák a mosógépemet, a konyhámat, de az erõmet, az egyre fogyatkozót – mert hisz így lesz –, már nem szeretném adni. S azt sem szeretném – amit mamahoteles barátnõim panaszolnak –, hogy fontos, havi bevételi forrásuk legyek, vagy hogy kizárólagosan és szigorúan rajtam spóroljanak, mert én biztosan (?) meg fogom érteni õket. És egyáltalán, hogy lett az otthonból, a fészekbõl mamahotel? Nem lehet, hogy ahogy odakint, a munkaerõ- és kapcsolati (?) piacon tabu öregnek lenni (olykor a huszonéves is öregnek, vagy valamibõl kiöregedettnek érzi magát), úgy a családban is nehéz felvállalni a kort? Végül is, ha meggondoljuk, a mamahotelben is „kortalan” lények élnek, önálló (?), pénzkeresõ (?), felnõttnek számító emberek, nem pedig „a” fiatalok „még” az öregekkel. De miért lett nagyon nem jó öregnek lenni? A mellékzöngéitõl, mert öregnek lenni olykor azt is jelenti, hogy feladni, kiszállni a ringbõl, juszt se vállalni a minimálbéres munkát, a pálya szélére sodródni, kiállni a versenybõl, félni a megmérettetéstõl, nem vállalni ezt a konok, demokratikus (?) egyenlõsdit. Álegyenlõsdit? Holott anyám még mert öreg lenni, sokszor kérdezte tõlünk „csak nem várjátok el, hogy öreg anyátok csinálja, menjen, hozza”, pedig nem is volt öreg (sokat dolgozó, jól teljesítõ tagja volt a társadalomnak), csakhogy így fejezte ki, hogy õ viszont elvárja, hogy amit tudunk, azt csináljuk is meg otthon, így nevelt bennünket felfelé. És lehet, hogy akkor sem lesz divatos, de én egyszer már szeretnék öreg lenni, vagyis majd legalább egyszer az életben, hadd próbáljam ki! De „addig is”, mi vagyok én, ha kötötten élek? Megokosított hályogkovács, aki meglepetten néz körül: ha ezt ilyen óvatosan, és egyre kevesebben csinálják, talán mégsem olyan könnyû! Hogy lehet, hogy idáig mindig sikerült? És vajon csak én érzek csendes, halvány, de nem erõsödõ, de el sose veszõ bûntudatot mostanában azért, hogy valakit magamhoz kötök? Csak én töprengek azon, hogy a házas- vagy élettárs, a partner, a „kapcsolat” mit veszít vagy veszített a kötöttséggel? Ugyan jó volt-e hûséget várnunk és kapnunk, hogy aztán cserébe jóval több, egyéb áldozatot hozhassunk „érte”? Hálából? Félelembõl? Vagy jobb is volt, hogy nem volt hûséges, így legalább nem vethet semmit a szemünkre, hogy kimaradt bármi jóból miattunk? Vagy más mellett se jutott volna többre? Hozott-e nem szívesen áldozatot olykor? És mit adott fel, amit nem szeretett volna? Kinek volt mindig is fontosabb a kapcsolat? Hisz’ általában a nõknek az. Öröklötten, tanultan, a gyerek miatti muszájból? Nem mindegy, sosem volt mindegy az ok, de a „másik” kapcsolatba vonása, a hosszú távúság biztosítása mindig is nõi feladat (tevékenység, képesség, cél, küldetés, beteljesülés?) volt, és az is maradt. A férfi(férj)fogás, a férfi megtartása divatjamúlt, a férfiakra nézve sértõ kifejezések, de tartalmuk nem avul. Mert a férfiakra vigyázni kell, esendõbbek, halandóbbak a nõknél? Tény, hogy több férfi fogan, de az elvetélt magzatok közt is több a fiú, tény, hogy a nem házasságban élõ férfiak korábban, alacsonyabb életkorban halnak meg, s az is tény, hogy a 40. életév fölött a férfiak-nõk egyenlõ aránya megbomlik, mégpedig egyre kevesebb „lesz” a férfi. De mitõl lettek értékesek a „kapcsolatban tartott” férfiak? Mert jobb, ha nem csak a gyerektartást küldik, de kicserélik a borogatást is a lázas gyereken? Mert a jóléti államokban is rosszabb anyagi helyzetbe kerülnek a nõk, ha válnak? S ha nálunk többnyire a nõk kezdeményezik is a válást, nem lehet, hogy „már” csak azok, akiknek a házassága tûrhetetlen, s a nem egészen poklosak még maradnak? Maradnak, mert nem tehetnek, vagy már nem is akarnak mást tenni? Észreveszik-e a nõk (leginkább sajnos a nõk), hogy ezt még szeretetbõl teszik, de annak a tettüknek, vállalásuknak már inkább csak az az üzenete, hogy maradj! Tudják-e, tudatában vannak-e annak, mi az, amit szívbõl, meggyõzõdésbõl fogadnak el, s mi az, amit alkalmazkodásból, tûrésbõl, vélt vagy valós elvárásból? Észreveszik-e ha színtelenednek-fakulnak és torzulnak, észreveszik-e, hogy miközben holtbiztos ponttá válnak a férfi és a gyermekek számára, fallal veszik körül – önszántukból – mindazt, amit valaha értékesnek gondoltak önmagukban, s ami a hosszú távú kapcsolatban mégse kellett: a jótékonyságot, a véletlent, az érzékenységet, hogy lehessenek hangulataik, hogy ne lehessenek mindig kiszámíthatók, hogy ne lehessen mindig rájuk számítani, ne õk végezzenek mindent, amihez türelem és idõ kell, hogy ne õk legyenek minden családtag élõ határidõnaplói és vekkerei! Hogy ne mindig a biztos hídpillér legyenek, de olykor a szép, sokarcú folyó. De ki figyelmezteti õket, hogy a korral vagy házasságuk korával nem vesztettek el semmi fontosat, s hogy mindegy már ki vagy mi miatt építettek falat komolytalan, haszontalan, tökéletlen, elértéktelenedett, vagy csak annak ítélt személyiségvonásaik köré, a falbontáshoz a bátorságot csak önmagukból meríthetik. Segít nekik az a fiatal lány, az a kislány – akik voltak –, aki úgy fogadta el magát, ahogy volt szõröstõl-bõröstõl, ahogy az apja, ahogy fiatal, igaz szerelmei; aki meg merte kockáztatni, hogy elfogadják õt egészben is, aki nem válogatott önmagában, mint egy kincses-varangyos zsákban. Hogy a kincset megmentse a világtól, a varangyot elrejtse a világ elõl. (De a másik, a férj – apaszerepbe zárt-záródott férfi nem segíthet nekik a falbontásban, hisz’ talán a férfiaknak is ugyanez a gondjuk, csak õk a falat ketrecnek gondolják és mondják.) Mert másképp’ hogy is lehetne, hogy ma, ebben az országban x hetente egy nõt megöl egy férfi, aki házas- vagy élettársa a nõnek, aki talán nem is megölni, „csak” megütni akarja a nõt, ahogy máskor is, rendszeresen. Miféle vastag és magas falat emelt az a nõ, akit ütnek, mit zár el a világtól, és mit mutat meg neki? Nem lehet, hogy a jónak ítélt, elfogadott, totálisra növelt felelõsségérzet az, amitõl õ szégyelli, hogy ütik; s olyan jól elzárta az ember természetes testi-lelki épségét védõ önzését, hogy hallgat. Hisz’ tapasztalat, hogy a bántalmazott nõk névtelenül szoktak panaszkodni a telefonos lelkiszolgálatok szintén névtelen ügyeleteseinek. S mit érez a férfi, miféle ketrecbe zárt állat dühével üt, ha üti az egyetlent, „sorsának elrontóját”, „békétlenségének okát”, boldogságának átkozott, egyetlen megrablóját, vagy azokat is, akik ebbõl az átokból születtek?
De jobb-e, ha nem vállalunk semmi hosszútávút, ha – mai szóhasználattal élve – ilyen „gennyes”, akkor nem „mászunk bele”? Ha nem veszünk jegyet az örök körhintára, és nem nemzünk, és nem szülünk. (Végül is az emberi faj roppant szerencsés, a nõkön nem látszik, ha gyermekre vágynak, de az álvemhességgel kínlódó szukák igencsak megkeserülik, hogy gazdájuk nem engedte párt választani „õket”, amikor eljött az ideje.)
Valaha tabu volt a gyerek, valamiféle nagyobb védelem övezte, talán mert az értéke is „nagyobb” volt? Mondjuk-e még, hogy a gyerek a jövõ, a jövõnk záloga? Miféle értéknek gondolhatja magát ma a gyerek, a „gyermekünk”, ha folyton azt hallja, hogy óvodáját-iskoláját lehet, hogy megszüntetik, hogy milyen sokba kerül a (pelenkája), bérlete, étkeztetése, iskoláztatása, hogy milyen herce-hurca kell bármilyen ingyenesség megszerzéséhez, ha szülei azt számolgatják, hány év múlva is állhat a saját lábára, ha elvált anyja arról panaszkodik, micsoda áldozat, lemondás egyedül nevelni õt. Ha váláskor senki sem harcol érte igazán, vagy a harc nem érte folyik, hanem a megszerzett vagyonért. (Az általam ismert válásokban az apákat már várta egy új család, és eszük ágában sem volt a saját gyerekeiket magukkal vinni.) Mit érez „gyermekünk”, ha egy nap azt veszi észre, hogy elorozták tõle a gyerekszerepet a családban, hogy akarva-akaratlan helyet cserélt valamelyik szülõjével, õ lett az anya vagy az apa, az alkoholista, elfoglalt, looser önmegvalósító, munkanélküli, karrierista stb. szülõ helyett. (Ha a fél tantestület azért hiányzik, mert továbbtanul, s a vizsgaidõszak alatt tanárai nem érnek rá õt tanítani.) Ha egyre több szülõszerepbõl kiszakadó, szülõségét nem vállaló, szülõszerepében csalódott felnõttet lát maga körül, akiknek egyetlen biztos céljuk (maradt?), hogy végtelenül szabadok és önzõk legyenek, akár egy gyerek. Holott „gyermekünk” (vagy inkább az igazán senki gyermeke?) tudja a legjobban, hogy a gyerek sosem akar teljesen önzõ és szabad lenni. Tartozni akar valahová, ahol szeretik. Mert tudjuk-e például, hogy „gyermekeink” rendszeresen, nem szükségbõl, csak úgy lopnak a plázákban ezt-azt: a lányok piperecikket, ékszert, a fiúk cigarettát és alkoholt. A szomorú, hogy nem másnak lopnak, hanem önszeretõn, önbecézõn, öndíszítõn – önmaguknak. Hát kinek értékesek õk?
Valaha tabu volt a barátság. A barátnõ segített a gondok megosztásában, a gyereknevelésben, a hétköznapokban, mindaddig, amíg tabu volt számára a férj (és viszont). A baráttal megoszthatta a gondjait a férj, mindaddig, amíg a barátnak tabu volt a feleség (és viszont). (Tavaly egy lánybulin arról beszélgettünk, ki hogy vesztette el idõlegesen vagy végleg a férjét, partnerét. Egyikükét a halál vitte el, de az összes többiét a barátnõ, és éppen akkor, amikor az õ gyerekét (is) etettük, fürdettük, pelenkáztuk, »megestimeséztettük«”. Volt, amelyikünk még mindig háborgott ezen, és volt, aki már tudott rajta nevetni.) De ha keresztbe-kasul minden megtörténhet, be merjük-e engedni a barátnõt, barátot, s ha nem, nem veszítünk-e túl sokat e zártsággal? Vagy kövessük egyik barátnõm alapelvét, hogy: „Ahol eszek, ott nem szarok.”? És nem sértõ ez a férfiakra nézve, hogy a beleegyezésük nélkül vigyázunk a hûségükre? Hát kisfiúk õk? S valaha tabu volt egy barátságot megtagadni csak azért, mert a másik roszszabb anyagi helyzetbe került. Ma már nem az, sõt, a feljebb jutókban kialakult egyfajta gyanakvás a lentmaradt ismerõsökkel, régvolt barátokkal szemben, nem szívesen kötnek velük üzletet, vagy ha igen, sokkal körültekintõbben. Nekem is mindig eszembe jut, hogy valóban csak eszébe jutottam annak, akinek valahogy a noteszába került a telefonszámom vagy csak rám akar sózni valamit. És nem tudom, hogy másnak van-e olyan régi barátnõje vagy barátja, aki feladta, de nekem van. Nem is értettem, mitõl maradt meg a barátságunk, hisz’ ez a barátnõm kimaradt a reggeli felkelésekbõl, szendvicscsomagolásból, munkahelyi macerákból, a siker és sikertelenség hullámvasútjából, a gyerekek, azok barátai és tanárai közti vesszõfutásból, a pénz körüli szemérmes-szemérmetlen fátyoltáncból. Bárgyún tûrve hallgattam nihilmámoros, költõi, ördögköltõi kérdéseit, amikkel mégis az elevenembe talált. Miért hagyod? Miért tûröd? Miért így csinálod? Miért csinálod? Bámultam a forró józanságát, a kívülálló már-már vidám, bohókás tisztánlátását, hogy semmit sem tudtam elvonultatni elõtte, aminek ne tudta volna a végét. (A pénz, hatalom, szerelem tünékeny, a gyerekek pedig felnõnek.) De mégis kíváncsi voltam rá, tudni akartam, hogyan változik az arca, hova jut az, aki feladja, mert nem a barátnõm volt többé, hanem az én lehetséges tükörképem, (vagy inkább egypetéjû, sorvadó ikrem, aki lemondásával arra ítél, hogy nélküle, egyedül szülessek bele az ismeretlenbe.) S végre be mertem vallani neki, hogy nincs egyedül, hogy a színpad valahogy mégis közös, csak amíg õ az egyik végében az élet értelmetlenségét mennydörgi, de teljesen soha nem adja fel, addig mi a másikban valami abszurd drámát próbálunk „hitelesen” megjeleníteni, és vannak pillanatok, amikor legszívesebben feladnánk. S miközben õt a feleslegesség gyötri olykor, a felesleges ember haszontalansága, minket a hiteltelenség, hogy olykor nem szívbõl játszunk.
S valaha tabu volt öregnek lenni. Ma az öreg ember maga a tabu. Valaha azt nem szerettük bennük, hogy beleszóltak a dolgainkba, s hogy a testükre panaszkodtak. Nem szerettük, ha arról tudósítottak bennünket, hogy „vakok” leszünk, „süketek”, és nem tudunk majd egyedül pisilni. Mára viszont mintha testi bajainkat elfújta volna a szél, pedig milyen jó volna velük inkább ezekrõl beszélgetni, semmint túlélési praktikáikról, amikkel hónapról hónapra élnek. Kikapcsoltatott telefonok, be sem kapcsolt tévék és konvektorok, soha nem látott filmek és színdarabok, soha nem kóstolt ételek, anyagi, természetbeni segítségre szoruló utódok – nem lesz ez nekünk egy kicsit sok? És nem leszünk így inkább hasonlatosak ahhoz a külföldi diákhoz, milliomos család sarjához, aki félt koldust látni az utcán, mert az „elszegényedés rémétõl” mindig elsápadt, kiverte a veríték, és egész testében remegni kezdett. Vagy becsületesebb volna megmondani nekik, hogy félünk attól, ami ránk vár? Vagy kegyetlenség volna, szégyenletes gaztett, hisz’ õk is tûrik, szépen „gyakorolják” a lemondást? Végül is „mik” õk nekünk? Zsákos bácsik, mumusok, akikkel riogatja magát a még keresõképes, felnõtt korosztály? Legalább annyit hadd tudjanak meg, milyen gyötrelmes látvány, milyen szégyent és tehetetlen haragot kavaró érzés, ha azt látjuk, mégis, viszszateszik a polcra az árut, aminek az árát mi mondtuk meg, szemüveg nélkül is látva, készségesen. (S nógatásunkra, hogy de hiszen ünnep van, azt válaszolják: Én ünnepen is nyugdíjas vagyok.) S mitõl a rossz érzés? Az öröklött könyörületbõl fakad? Hisz’ a csimpánzcsapatban az erõs a kérincsélõ kölyköknek, öregnek egyformán dob az általa megszerzett élelembõl. Vagy gyermekkorunkból fakad a szégyen, hogy bezzeg mi a szép kis pofinkkal, nagy szemeinkkel annakidején sok mindent ki tudtunk kunyerálni a felnõttektõl, s most, hogy visszaadhatnánk, nem tesszük. (Pedig némelyik öregecskének olyan mennyboltfehér az arca, olyan angyalkásan szelíd!) És hol van Isten, miért nem tudjuk, mit tegyünk, ha egy idõs hölgy visszateszi az egészséges-magos kenyeret a polcra a boltban, mert neki drága? Ha felajánlanánk, hogy megvesszük neki, biztosan megsértõdne. De legalább hadd tudja, hogy õutána megfontoltabban vásárolunk egy darabig, mintha ezzel õrajta segítenénk. Vagy magunkon, hisz’ aztán nem töprengünk el azon, hogy vajon mi akarunk-e majdan tabunõk és tabuférfiak lenni? (Remélem, nem sértem meg az öreg urakat, hogy a hölgyeket elõre vettem.)
Valaha, valamenynyire tabu volt a test. Ma inkább magántulajdon, az összes nyílásával együtt. Tabu, tiltott viszont bármit perverznek mondani, az összes testnyílást beleértve. (Kivéve természetesen a pedofíliát.) Azt viszont nem tudom, hogyan hat a „gyerekekre” a nyílt harc a homoszexuális jogokért. Kíváncsi lennék, hány fiú „homoszexuális” divatból, együttérzésbõl, kíváncsiságból, dacból, polgárpukkasztásból, szülõijesztésbõl, kedvenc együttesének utánzásából, a kisebbséghez való tartozás kiváltságosságából, apakomplexusból, mert olcsóbb(!), mert „tisztább” (nem kell annyit köntörfalazni, köröket futni), megcsömörlésbõl (!), csalódottságból stb.; és hány lány ijed meg, hogy õt még csak a barátnõk érdeklik, s „vág bele” túl korán a heteroszexualitásba, hogy kipróbálja magát, s hány nagyobbacska, 16-20 éves vállalja „büszkén”, hogy õ most már biztosan leszbikus lesz, mert nem bírja elviselni a hosszú, jövõtervezõ, zárt kapcsolatot a fiúkkal. Holott csak fiatal, éretlen bármilyen zárt, felelõsségteljes, hosszú távú kapcsolatra. De hogy lett ennyire tabutlan a test és a szexualitás? Hogy is volt valaha? Valaha úgy volt, hogy mi, nõk úgy tanultunk „korcsolyázni”, hogy körbevettek bennünket segédkezek. (Tévhitek?) Az egyik „segítségünk” az volt, azt tanultuk, hogy a férfit jól kell lakatni, különben máshova viszi az éhségét. De aztán rájöttünk magunktól, hogy a változatosság is gyönyörködteti (hiába lakatjuk jól itthon). A másik „segítségünk” az volt, hogy bele kell törõdnünk, örömünk a férfin múlik, mivel túl lassúak vagyunk. De aztán eljött a pillanat, amikor meg mertük fordítani a kérdést: lehet, hogy õk a túl gyorsak? (S meg mertük kérni õket, elvártuk tõlük – hogy ne függjünk – hogy ne figyeljenek ránk annyira, adják oda magukat õk is, legfeljebb másodikra vagy valahogy nekünk is jó lesz.) A harmadik „segítségünk” az volt, hogy nekünk nõknek csak akkor sikerülhet, ha igazán akarjuk, ha nem csak a testünk, hanem a lelkünk is nyitott „rá”, hogy nekünk csak akkor szabad ágyba bújni, ha még a tudattalanunkat is tisztára puceváljuk elõtte, hogy ne maradhasson ott egyetlen „Nem!” sem, csak boldog, várakozó „Igen, igen, igen!” De aztán kínnal-keservvel-bûntudattal megtapasztalhattuk (amit a férfiak mindig is tudtak), hogy nem kell fülig szerelmesnek lennünk ahhoz, hogy örömünk legyen az ágyban. Végre megtanultunk egyedül korcsolyázni, szabadon. Nekünk ez nem volt annyira ijesztõ, mint a férfiaknak. Végül is elvettük tõlük a biztos hitet, hogy aki lefekszik velük, az biztosan érez irántuk valamit (a szívében), s hogy ami az ágyban történt, az legfõképp rajtuk múlik (vagyis a technikán, amivel hosszabbítanak). Jöttek is garmadával az állatos (delfin, csimpánz), szõkenõs viccek – a függés újrateremtésének kétségbeesett próbálkozása, felfelé tolása (?) Hogy jó, jó, alant már nem függtök, de ismerjétek be, hogy olyan buták vagytok, hogy nélkülünk két lépést se tudnátok tenni, életképtelenek lennétek. Nem ismertük be, de nõk-férfiak vegyesen örömmel adtuk tovább a „szõke nõt”, gyorsan hozzátéve, hogy nem rólad van szó, te nem vagy szõke. Így aztán nem sértettünk meg senkit, de nem is vettük észre, hogy elvihorásztuk a függés újrateremtésének lehetõségét, ami nem is lett volna baj. Csakhogy elindultunk a másik véglet felé: a férfiak egyre szabadabban, egyre nagyobb örömmel mondtak le függesztõ, sõt bármilyen szerepükrõl a nõk életében. Tartsd el a gyerekeinket, keress többet, te csinálj karriert, megy ez neked egyedül is – gondolja most már sok férfi. Sértetten? Szabadon? Várakozón? Hátha mégse megy? De függni nem akarnak továbbra sem.
De mi lett azóta a szexualitással? A szabadság fantomjáé lett. Ahogy illetlenné vált az evés, és társaságivá az ürítkezés Bunuel szabadságeszméjében, úgy lett az odaadásunkból „nem odaadás”. Most már mindkét nem tudja, hogy a szex mûködik bárhogy, bármikor, bárkivel, ezért ha valami komolyabbat akarunk kezdeni a másikkal, nem illik odaadni magunkat neki az elsõ éjszaka, csak meg lehet kockáztatni. Ma már nem lehet megzsarolni egy nõt, hogy elhagylak, ha nem fekszel le velem, de új keletû a férfi gyanakvása, félelme: hátha csak egy éjszakára kellek, kellettem? És lassan, halkan formálódik a kérés, mindkét nem kérése: Ne add oda magad, téged másra is szeretnélek! (Ahogy „megszokott”, régi a szerelmes férfi dühödt fájdalma, hogy nõje akkor is odaadta magát, mikor õt már nem szerette. A szajha szavunk mintha innen eredne… De új keletû a nõ fájdalmas dühe, hogy miért adta oda magát a férfi, ha már nem szereti, és nem akar folytatást. Miért hagyta magát lefektetni? Elcsábítani? És mit mondjon a nõ az ilyen férfira? A stricit már elhasználtuk a nõt kihasználó férfira, a hímringyó túl durva. Marad a férfiszajha?) Illik viszont közölni az internetes társkeresõkön, hogy ki, mit ad és mit vár el a másiktól (pontos méretek megjelölésével), s hogy mindezt érzelmekkel kéri, adja vagy azok nélkül. Viszont aki egy kicsit is vállalja, meri az érzelmeket egy bárhogy létrejött kapcsolatban, annak nem illik közben, önhatalmúlag változtatni, s a továbbiakban szó nélkül csak a nemiségét „táncba küldeni”. Mert az mindkét nemnek fáj, csalódást okoz, s arra ösztökél, hogy legközelebb érzelmek nélkül kössön kapcsolatot…. hetedíziglen. (Arról nem is beszélve, hogy egy felmérés szerint a fiatal nõk leginkább úgy lesznek nemibetegek, hogy bíznak a férfipartnereikben, hogy legalább annyira szeretik õket, hogy ne fertõzzék meg. Pedig hát jobb lett volna megkérdezni.) És természetesen új keletû a választási lehetõségünk, hogy megszabhatjuk magunknak, s a másiknak is rögtön az elején, hogy mennyire akarunk belemenni a kapcsolatba. Bár számomra kérdéses, képesek vagyunk-e ilyenfajta tökéletes önidomításra, és elvárhatjuk-e ugyanezt a másiktól. Nem inkább arról van-e szó, hogy mesterségesen, akaratlanul megnöveljük az értékünket, hogy nem tudunk, nem akarunk érezni, s ezzel éppen arra ösztökéljük a másikat, hogy mindent megtegyen értünk, hogy õ legyen az, akinek sikerül érzelmeket ébreszteni bennünk (akárha a sokadik fénybogár lenne, aki mégis megpróbálja magát megszerettetni a lámpakörtével.) De azt végképp nem tudom, hogy történhetett, mikor és „mitõl” vívtuk ki a jogát az érzelemmentességnek? Szívbõl tettük vagy muszájból? Mert ugyan hányszor és miben „kell” becsapni, átverni, megcsalni (a szó tágabb értelmében) az embert, hogy eljusson odáig, hogy ezentúl minden, bármilyen kapcsolatát mérlegelje, és õ szabja meg mennyi érzelmet, bizalmat, nyitottságot visz bele? (És mintha a bizalom és nyitottság valaha dichotom fogalmak lettek volna: vagy volt, vagy nem, és a mennyiségüket mérni, méricskélni nem nagyon lehetett.) És nem lehet, hogy ezzel a finom, elegáns, önvédõ, jogos(?) mentalitással éppen azok mellett sétálunk el, vagy éppen azokat sértjük meg, akik nem, vagy még nem tartanak itt, s bennük nyugodtan megbízhatnánk, nem élnének vissza vele.
Mert valaha tabu volt az ember „egészlegessége”. Hogy bármit csinál, egész vagy majdnem egész énjével lehessen jelen (munkájában, kapcsolataiban, szabadidejében). Én viszont ezt az egészlegességet, az egészlegesség igényét lassan veszni látom. Találkoztam olyan emberekkel, akik még a rendszerváltás elõtt voltak egészek, „valakik” (most nem). Értelmiségi és munkás egyaránt van (volt) köztük: hajógépész, mûszaki fordító, külföldön dolgozott, szolgált szakember, katona. És találkoztam olyanokkal, akik a rendszerváltás utáni években érezték egésznek magukat, teljesgõzû, teljes jogú, teljes értékû embernek, (most nem); de aztán kiderült, hogy nem bátor, ötletes, csillagos égig futó selfmademanek, hanem csak kishalak. Azaz hónapokig, évekig mínuszban vergõdõ tönkrement vállalkozók. (És ahelyett, hogy keresnék egymás társaságát – ahogy a vietnámi veteránok – hisz’ végül is egy kevéssé irányított-összefogott gazdaságban nem volt nehéz tönkremenni, inkább „egyedül” szégyenkeznek és hallgatnak, s minden erejükkel, olykor belefáradva, azon vannak, hogy utolérjék magukat – anyagilag.) S mivel a felfutás éveiben régi társuknál inspirálóbb társat, szeretõt kerestek-találtak maguknak, a házasságukat is tönkretették. Mégpedig olyan bátran (bután?), hogy egy vékonyka ösvényt se hagytak maguknak visszafelé. Volt házastársuk csendes, titkos vallomásaiból kiderül, hogy az anyagi lecsúszást „könnyedén” elfogadnák, „megbocsátanák” csõdös társuknak, de a felfutás éveiben kapott megaláztatást soha! (Testük vérig sértõ összevetését egy másik nõével – férfiéval –, a szexmegvonást, a közös autóban való „más” szállítást, a közös családi ház elõtti, mással való csókolózást.) És találkoztam nem csak „volt” féligemberekkel, hanem olyanokkal is, akik most azért félemberek, mert majd csak lesznek egészek. Fõiskolások, vagy csak maguktól tanuló fel nem fedezettek, értékükön alul fizetettek, kilövésre váró rakétazsenik, a mugli-világtól szenvedõ harrypotterek, akik viszont meg vannak gyõzõdve arról, hogy elõbb-utóbb levelet kapnak a Varázslóképzõtõl. És ismerek sok, a jelenben lévõ „valakit”, akik viszont tudják, hogy lecserélhetõk, leépíthetõk, hogy csak az erejükre, tudásukra van szükség „itt”, s kerestek valamit máshol, amiben egész személyiségükkel, testükkel-lelkükkel jelen lehetnek. Szépen különválasztották magukat: azt a felet, amelyik pénzt keres, eladja magát, és azt az egészet, amelyik hobbizik, szabadidõzik, elkötelezhetõ. S hogy miben, hol szoktak egészek lenni? Az egészleges tevékenység elég változatos: chat az interneten, bridzs, hittérítés, ezoterika, kutyatenyésztés, sport, életvitel-terjesztés (egészséges táplálkozás), vagy egy kitüntetett kapcsolat. Kapcsolat egy régi baráttal, kapcsolat az unokával, és „természetesen” külsõ kapcsolat. (Bár azt hiszem, külsõ kapcsolatnak lenni most nehezebb, mint valaha szeretõnek. Sokkal több mindent kell kiegyensúlyoznia most egy „külsõnek”, s ha nem felel meg ennek a szerepének, fennáll a veszély, hogy kiegészítik, azaz megcsalják(?) egy harmadik szereplõvel. Sajnos nincs sok ismeretem errõl, még a nõi oldalról sem. A nõk, akiket ismerek, mint szeretõk, nem nagyon büszkélkednek, még akkor sem, ha õk függetlenek, tehát nekik nincs titkolnivalójuk. És én sem szeretem, ha beszélnek a kapcsolataikról, mert félek – hisz’ megesett már, hogy közben rájönnek, milyen sokféle feltételnek kell megfelelniük, milyen sokat kell adniuk, és cserébe olykor még alapvetõ gesztusokat sem kapnak, nem érzik magukat értéknek a másik szemében, és egyáltalán, nem is értik, miért csinálják. A költségek egyenrangúsítása már rég megtörtént, hovatovább a férfiak várják el, hogy kedveskedjenek nekik.)
És legfõképp, valaha nem volt tabu általánosítani. Ma a tabutlanság a tabu. Az értékek, s a hozzájuk tartozó szabályok (szabálynélküliségek?) sokszínûsége. A végtelen szabadság a pillanatban.
És mit szólnak a gyerekeink, kis kamaszaink, majdnem felnõtt nagy kamaszaink ehhez a tabutlansághoz? Én azt hiszem, nem tetszik nekik. Igaz, már rég túlvagyunk a porosz nevelésen, Kafka perbeli vízióján, az állandóan, ok nélkül jelenlevõ bûntudaton, de gyerekeink ennek a másik végletnek sem örülnek. Úgy látom, szeretnék, ha újra lenne „Nicht for dem Kind” a szüleik beszélgetésében, de most már nem azért, hogy szüleik tekintélyét védje, hanem hogy szüleik õket tiszteljék meg vele. Mert nem kíváncsiak a szülõk szerelmi életére, feledett és nem megbocsátott szeretõkre, munkahelyi megaláztatásaikra, álmaikra, amiket miattuk(?) nem tudnak megvalósítani. (Azt hiszem, szeretnék, ha tabu lenne a holt test, legalább is én ezt tapasztaltam. Kérdésemre, hogy ki látott olyan honlapot, amin baleset utáni embereket „mutatnak be”, nagylányom a maga megvetõ szarkazmusával így válaszolt: Én igen, de csak fogyókúrára jó, én három napig nem ettem, nem aludtam.)
Nem szeretik, ha szüleik anyagi gondjaikat „nagyon” megosztják velük, és nem szeretnek egy határon túl anyjuk barátnõje, apjuk barátja lenni, mert nem elég hozzá, amit idáig megéltek, vannak problémák, amikkel sohasem találkozhattak. Nem tartják jó fejnek azt a szülõt, felnõttet, aki az õ szlengszótárukat használja, és mélységesen felháborodnak, ha felnõttet hallanak káromkodni (és visszavágnak még rondábban). Megriasztja õket, ha szüleik gyermekien önzõk, vagy kamaszos szabadságvágyban égnek. Olyan felnõttekkel szeretnének élni, akik már megtalálták önmagukat, és nem keresik velük együtt. Inkább legyenek rigidek, konzervatívok, „elmaradottak” – felelõsségteljes, korlátozó, felnõttszerû, eléggé felnõtt lények, semmint korlátlan, a felelõsséget korán a gyerekeik nyakába sózó – kamaszok. Fõleg érzelmi és nem anyagi biztonságot szeretnének, vagyis rendet, azaz rangsort az értékekben. Hogy szüleiknek mi a fontos, és mi nem, s õk hol vannak ebben a fontossági sorrendben. Használják õk is, de nem szeretik a „fikázást”, a másik lebecsülését – túl akarják haladni – és nem tartják jónak – bár õk is élnek vele – a másikra mutogatást, a bûnbakképzést. Nagyon is jól érzik, hogy az „õ is csinálta” vagy „más tehet róla” hosszú távon nem ment fel bennünket a felelõsségrevonás alól. Nem szeretik az értelmetlen büntetést, de a folytonos szorongató büntetlenséget sem. Sajnálom, hogy nem szívesen dolgoznak valamiféle istenkép kialakításán, vagy ha igen, eltitkolják, mert azt látják, azt tapasztalják, hogy vallani valamit azt is jelenti, hogy elviselni. Elviselem más vallásúak morbid vicceit, jelképgyalázását, verését… – egy másik isten nevében. Nem akarnak teljes önállóságot, csak azt szeretnék, ha folyamatosan követnénk õket, és egyre nagyobb önállóságot adnánk nekik. Valamiféle felnõttséget várnak el tõlünk, mert elgondolkodtató, mennyiszer bíztatják-dorgálják egymást: Nõj fel! Nõj már fel! És elegük van a mi önállótlanságunkból, önértékelési zavarainkból – õk szeretnének többet a tükör elõtt állni. Gyakorolni szeretnék a jogot, hogy nem mi, hanem õk vannak kialakulóban. S mit szeretnének még? „Hogy mindenki több pénzt keressen” és „Töröljék el a kapitalizmust”. És együtt érezni is szeretnének, nem akarják azt gondolni, hogy a szüleik pénzét pazarolják, ha adnak egy kisgyerekes anyának vagy a bolíviai zenészeknek. S valószínû, hogy átláthatóbb világot szeretnének, mert nem a skizofréniától félnek (ahogy mi valaha), nem attól, hogy elvesznek a maguk teremtette, belsõ világban, hanem a paranoiditástól, attól, hogy rosszul mérik fel a külsõ világot. Attól félnek, hogy nem félnek attól, akitõl kellene, és félnek, akitõl-amitõl nem kellene. Mikor van para és mikor no para: hogy valóban jót akar neki a másik, vagy csak fél tõle, hogy szégyent hoz rá. Érdek nélkül akarják ismerni, megismerni õt, vagy félelembõl, nehogy megrothassza(!) az osztályát, a családját? Észreveszi-e idõben, ha kihasználják, egyszóval olyan-e a másik, a kortárs, a felnõtt, amilyennek mutatja magát, amilyennek látszik. Kell-e és mikor gyanakodni? „Gyerekeink” félnek attól, hogy nem elég érettek a világhoz, amivel körbevesszük õket, majdhogynem fogyatékosságnak élik meg a tapasztalatlanságukat, holott ez életkorukból fakad. Lemaradottnak érzik magukat folyton, de nem a felnõttségbe igyekeznek, hanem egy jobban érthetõ, könnyebben kezelhetõ világba. Õk még – vagy újra már – elvárják, feltételül szabják a hûséget a párkapcsolataikban, s egyik kedvenc együttesük dalszövege „de ha ketchupod van, inkább szóljál” a menstruációs tabut idézi, bár be kell vallanom, én is csak a lányaim segítségével értettem meg. (Sajnos egyébként is jobban hagyják magukat formálni dalszövegek, mint könyvek, újságok által. Bár az is igaz, hogy az õ dalszövegeik egyértelmûbbek, mint a mi jobbos-balos „elfogulatlan” információink.) Viszont elegük van az internetes honlapok kéretlen szexcsíkjaiból, nem érdekli õket, hol keressék a G pontjukat, és jókat röhögnek a nõi-férfi magazinok szextanácsain, hogy kinek, mikor hány fokkal(!) kell elforogni, hogy megtalálják ezt a pontot. (És találó volt az ötlet, hogy egy majdnem felnõtt nagylány úgy helyezte vissza édesapját természet adta jogaiba, hogy kisöccsével összefogva elásta titokban nevelõanyja vibrátorát.) De amúgy sem nagyon fontos nekik a szex, szeretnék feléleszteni a romantikát (amit mi számûztünk az életünkbõl, mert annyira félünk, annyira nem szeretnénk nevetségessé válni), feltalálták a virágnyelv helyett a csikknyelvet (ha eltaposod valaki cigijét, akkor szeretnéd megismerni stb…) S remekül kombinálják az információrobbanás korának lehetõségeit a jó öreg telepátiával: örülnek, ha véletlenül egy idõben küldenek egymásnak sms-t. A szexuális bizalom kérdését is frappánsan oldották meg (és nem nézik, kit sértenek meg vele), ugyanis közmondásként adják tovább, hogy „Minden nemibeteg hazudós”. Nekik tabu a barátság, nem kérdés, mi vár arra, aki meglopja a másikat, vagy szemet vet a másik partnerére. Õk még, vagy újra már mernek kiközösíteni, közös iskolában, lakóhelyen, baráti csoportban továbbmondják, ha valamelyikük tabut sért. Nekik érték az érzelem, az ember megfoghatatlansága, „kiszámíthatatlansága”, felnõtt törekvését az érzelemmentességre még úgy-ahogy elfogadják, de a kortársén megdöbbennek. Hogy is éneklik? „Belül én már rég meghaltam, csak a maszkom él.// Belül én már rég meghaltam, egy maszk nevet feléd!”
És legfõképp azt szeretnék, hogy a versenyeztetõ, versenyképességre ösztönzõ külvilágot ellensúlyozva a szüleik nagyon szülõk legyenek. Mátriárka az anya és pátriárka az apa. Az anya fogadjon be minden hazahordott, gondozásra szoruló, gazdátlan állatot és gyereket, az apa pedig oltalmazza mindet, velük együtt. És a jövõképük?
Megmondtam már ezerszer Sohasem leszek menedzser. Az a kib…tt öltöny nem áll jól. Nem akarok többet a világtól. Még egy slukkot a pipából. Még egy kortyot a piából. Még egy falatot a kenyérbõl. Még egy napot az élettõl.


vissza