Kezdőlapra

Fordulópont 23. szám
Mint a minta?

Szvetelszky Zsuzsanna: Láttuk, hallottuk, másoltuk

A német iskolában, ahol nagyobbik gyermekem évekig tanult, a tizenegy évesek számára tananyag volt a példakép „születése”. A legfontosabb az, oktatta a nebulókat az osztályfõnök a politika órán (amely itt lényegében társadalmi ismereteket jelent), amit a közvetlen, személyes viszonyokban felmerülõ magatartásmintákból láttok. Ez határozza meg leginkább késõbbi viselkedéseteket, ez vésõdik be a legjobban, ezek a minták azok, melyeken a legnehezebb változtatni. A látottak utánzását követi a hallottaké. A hallomás, ez a közvetett erejû, de még mindig erõsen érzéki, mert érzékszervre ható minta a közvetlen élménynél lazább és vékonyabb kötelekkel horganyoz le a tudatban, ám hatása tagadhatatlan, nagyon is mérhetõ. A példakövetés intenzitásában a legkisebb az olvasottak hatása. Hogy ennek a befogadás és az áttétel bonyolult struktúrájából következõ percepcionális okai vannak-e, vagy az lenne a magyarázat, hogy az ember, törzsfejlõdését és a népesség egészét tekintve csak nemrégiben (evolúciós léptékkel: mostanában – ahhoz képest, hogy milyen régóta látunk és hallunk) kezdett olvasni, önálló tanulmányok témája. Ehelyütt csupán anynyiban érdekes, hogy milyen befolyással van a példakép fogalmának átértékelésére. Ugyanis mind a látás, mind a hallás új értelmezést kap a kommunikációs forradalmak szakaszolásával. A beszéd kialakulása néhány tízezer évvel ezelõtt lehetõvé tette a tudásnak egy merõben új szerkezetû átadását. Az ember már nemcsak ki tudta találni társa szándékát (az intencionalitás elmélete Michael Tomasello nevéhez fûzõdik), nemcsak jósolni tudott ezzel társa várható viselkedésére vonatkozólag, de ezt a tudását a többiekkel is megoszthatta. Öt-hat ezer éve, a második legnagyobb kommunikációs forradalom „pillanatától” számítva pedig le is írhatta, ami térben és idõben hordozhatóvá tette a tudást. Körülbelül fél évezrede pedig sokszorozni kezdte a rögzített tudást, Johannes Gutenberg találmányának köszönhetõen. Tegyük hozzá: a nyomtatás társadalomformáló erején hatalmasat lendített Luther Márton és a reformáció „felforgató tevékenysége”. Az addig latinul ismertetett Biblia immár anyanyelven hat és példálózik, az általános iskolarendszer a népesség nagy részére és a legfogékonyabb kortól terjeszti ki a központosított tudásosztogatást. Vagyis Luther is hat a nyomtatás elterjedésére: az anyanyelvû Biblia (a Septembertestament) folyamatosan megjelenik és szépen fogy az elsõ kiadástól számítva. Aki olvas akkortájt – a népesség tíz százaléka –, az Luthert olvassa. Volt persze mire építeni: Nagy Konstantin a kereszténység államvallássá tételével megalapozta a fizikai vetületét és az infrastruktúráját a felülrõl vezérelt, kontrollált és tömeges hatással bíró példamutatásnak. A vasárnap délelõtt templomba járó ember meghallgatta a szentbeszédet, majd hazaérve a mindennapok tevékenységeiben egymásba fonódott eszmék és példák köszöntek vissza: senki nem dobott ki egy darabka kenyeret sem, és az asszonyok, mielõtt befûtötték volna a kemencét, keresztet vetettek – kognitív disszonancia, ha volt is, csak nyomokban. A társadalmi kommunikációt körülbelül a múlt század elejétõl forradalmasító elektronikus sajtó a real-time élményének érzésével ajándékozott meg bennünket, a máig utolsónak kanonizált lépés, az internet pedig az interakcióéval. Ezek a lépések döntõen befolyásolják magatartásunkat, egyéni és társadalmi értelemben is, a közvetett befolyás pedig a példakép szerepének átalakulásában is érvényesül. Más. Afrika északkeleti partjain van egy közel hatszáz kilométer hosszú fövenyes szakasz: Tunézia területéhez tartozik. Helybéli lakosként idegenvezetõ barátnõm meséli, hogy a „plázsmenti” városok lakói elégedettek: a turizmus miatt rengeteg elfoglaltságuk, és tisztes bevételük is van. Beljebb, a sivatagi szakasz elõtti berber területeken, azon a kövekkel borított barlangos tájon, ahol George Lucas annak idején a Csillagok háborúja részleteit forgatta, szintén boldog és kiegyensúlyozott emberek élnek. Életmódjuk századokkal, néha évezredekkel korábbi technikákra épül, mint a turizmusból élõké, és a legújabb technikákat sokan közülük látásból-hallomásból sem ismerik. A két térség közötti zónában élõk egy része nem jut akkora bevételi forráshoz, mint a partvidék szerencsés lakói, de az afrikai nap sugaraitól fehéren vakító ház tetején ott a parabola-antenna. Barátnõm beszámolója alapján ebben a sávban szignifikánsan nagyobb az öngyilkosságot elkövetõk aránya, mint máshol az országban. Értetlenkedésemre kézenfekvõ magyarázattal szolgál: ezek az emberek annyit már láthatnak a tévében, ahogy a hollywoodi sztár villájának teraszán, az úszómedence mellett heverve szájához emeli a koktélospoharat, de közel s távol semmi esély arra, hogy a vágyálomnak csak töredéke is megvalósítható lenne. A kommunikációs forradalmak mellett a konzumlét törvényszerûségei hatottak leginkább a példaképpel kapcsolatos fogalmak átalakulására. Az etalonok immár nem saját természetes közösségeink legbölcsebb öregemberei, legerõsebb férfiai, legszebb leányai, legügyesebb menyecskéi, hanem a tömegkommunikáció által sugárzott és szuggerált sztárok. De mi a baj ezzel? A téves, háttérismeretek nélkül észlelt látvány olyan személyiség-értékelési zavarokhoz vezethet, melyet ugyan nem fogalmaz meg magának az áldozat, de számos attitûdjére rányomja a bélyegét. A képernyõrõl ugyanis nem derül ki, hogy a külsõ megjelenés elõállítása akár több óra is lehet, sõt gyakran a sztár egész életmódja a külsõ megjelenés megformálásának és fenntartásának szolgálatában áll. Ám hiába a szorgalom: rengeteg pénz és a testiség látványosításában jártas szakemberek egész csoportja is szükségeltetik ahhoz, hogy minden ízében profeszszionálisra stilizált (stylingolt) termék – a sztár – kerüljön a speciális kosárba – a befogadó tudatának ama zugaiba, ahol a követésre és a másolásra érdemes minták rögzülnek. A példakép fogalma többek között a szabálykövetésbõl, ebbõl a különleges, csak az emberre jellemzõ tulajdonságból indulhat ki. Csányi Vilmos etológus ezt írja a tanulóképességnek ennek a különleges fajtájáról (Az evolúció során kialakult fajspecifikus emberi tulajdonságok. In: Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Akadémiai Kiadó 1994): „…a szabálykövetés nem korlátozódik a nyelvre. A rokonsági rendszer voltaképpen meghatározott módon szabályozott szociális vonzódás, s a rokoni viszonyok viselkedési szabályokban, szabályok követésében jelennek meg. …Szabálykövetés nyilvánul meg a kultúra viselkedésformáiban is. Minden szokás, hiedelem, technika jellemezhetõ egy leírással, adott szabályok meghatározott rendszerével, vagyis az adott szokás alapját képezõ eszme megformálása éppen úgy, mint a tárgyé, akár gondolatban, akár viselkedéssel vagy bármilyen más módon is nyilvánul meg, meghatározott szabályok egymást követõ alkalmazásán alapul. A csoporthoz tartozás eszméi a szülõi gondoskodás, a tulajdon, a szabadság ideái is meghatározott szabályrendszereknek tekinthetõk, nem egyszerû szabályhalmaznak, hanem bonyolult, a szabályelemek között érvényesülõ organizációnak. A szülõi gondoskodás ideája tartalmazza mindazokat a viselkedési szabályokat, amelyeket egy adott kultúrában a szülõnek gyermekeivel kapcsolatban követnie kell, ezek részben kisebb gondozói technikák, részben olyan szabályok, amelyek érdekekkel kapcsolatos döntésekre vonatkoznak. De a szülõi gondoskodás ideája olyan szabályokat is tartalmaz, amelyek ennek az ideának más ideához való alá- és fölérendeltségi viszonyaira vonatkozó utasítások…” Láttam vagy tucatnyi kisiskolás lány barátság-albumát, ahol a barátok fényképe, kedvenc étele és állata után az utolsó kérdés: ki a példaképed? Tízéves korig ebbe a rovatba szinte kizárólag minden gyerek a mamáját írta be. A sajátosan nõi és anyai tapasztalat ekkor még totálisan uralja a példaképpel kapcsolatos elvárásokat, és homogén, mégis egyedi mintát kínál a követésre. Egy-két év múlva megszaporodtak a nevek: elõször a tanárnõk, majd a tévébõl ismert médiasztárok nevei kerültek be a rovatba. Mondhatná bárki, hogy a látóhatár tágulását követi a bájosan direkt regisztráció, azonban ugyanilyen helyén való lenne a beszûkülésrõl is beszélni, természetesen csak a könyvecskék alapos statisztikai elemzése után. Mert majd minden kislány ugyanannak a sztárnak a nevét írja be adott pillanatban. Mert a sztárok tiszavirág-életû ragyogását híven követik a kiskönyven ejtett radírozások, átírások – és minden áthúzott név mellé a legtöbb kislány megint csak ugyanazt az új nevet írja. Elnagyolt következtetés lenne a sztárokat példaképnek nevezni – hiszen miben is követhetõk, kinek is van anyagi vagy szakmai apparátusa arra, hogy külsõ megjelenésüket utánozza? Más követendõt viszont nem hordoz a nagyközönség felé a szakértõ csapat által megformált képük, hiszen jelenlétük lényege az egydimenziós plaszticitás, hogy külsõ megjelenésén túl semmi olyan jellegzetessége ne legyen, melynek egyedítése megzavarná a sztárcsinálás olajozott masinájának mûködését. A jó példa ragadós – a példaképhez való ragaszkodás mértékét az határozza meg, hogy az általa másolásra, utánzásra nyújtott vagy „felkínált” minták mennyiben építhetõk be az egyéni tapasztalatrendszerbe, melyik mintájával milyen mértékben azonosulunk. Imponál, ahogyan beszél, de az öltözködését egy kicsit ódivatúnak tartom, vagy tisztelem az alaposságot, mellyel munkáját végzi, de a mozgásában van valami görcsös és így tovább. A példakép álmaink egy részének hordozója és megtestesítõje. Nem olyanok akarunk lenni, mint õ, de azokra az értékekre vágyunk, melyek õbenne manifesztálódnak. Ha nagyon távol van tõlünk, már-már virtuális meszszeségekben, akkor torzul a kép, és irreális vágyak, célok fogalmazódnak meg bennünk. Ha jelenléte hétköznapi, vagy legalábbis testközeli tapasztalat, akkor megláthatjuk, ahogy fáradtan meggörnyed, náthától kivörösödött orral jár-kel, és vele is elõfordul, amint leejt egy poharat vagy kémcsövet. Jung szerint „éppen az a fájdalmas és terhes, hogy a banális mindennapok türelmünkkel, odaadásunkkal, kitartásunkkal és önfeláldozásunkkal szemben banális követelményeket állítanak, amelyeknek alázatosan és elismerésre váró hõsies gesztusok nélkül kell megfelelni; ehhez azonban kívülrõl láthatatlan hõsiesség szükséges. Nem csillog, nem dicsérik, s mindennapi mezében örökké a rejtettséget keresi. Ezek azok a követelmények, amelyek neurózist okoznak, ha nem teljesítjük õket.” A látható, hallható – akár szagolható vagy érinthetõ – példakép a banális követelményeknek való megfeleléshez ad mintát, ami a pars pro toto elv alapján válsághelyzetekben is segít, és támaszt ad. Napjainkban sok cikk szól arról, hogy a kislányok egyre korábban kezdik utánozni a nõies viselkedésformákat, egyre határozottabb és kialakultabb ízléssel követelik már óvodáskorukban azokat a ruhákat és kiegészítõket, melyek szabásukat tekintve valójában felnõtt nõk kihívó ruhadarabjainak kicsinyített másai. A cikkek szerzõi általában a felgyorsult érésre hivatkoznak. Elvétve esik szó a leglényegesebb szempontról: hogy a gyerekek mind hamarabb kezdenek tévét nézni. Sokan szó szerint már az anyatejjel szívják magukba a modern nõ képét – a kismamák igen nagy hányada a tévé elõtt tölti gyermekével az idõt, nem ritkán már a gyermekágy heteit. És noha példaképnek nem mondatik ugyan a telesugallat, de amilyen gyakorisággal jelenik meg a gyerek szeme elõtt az észlelet, azzal pontosan a példakép funkcióját tölti be. Nem mellékes hozadéka a magatartásnak, hogy anyját is a tévénézés pózában észleli már a kezdetektõl, így az „etetés” kettõs haszonnal jár. Mihelyt olyan korba kerül, nyafogni kezd az elsõ topért, majd az elsõ rúzsért, és közben ül továbbra is a tévé elõtt, hogy lépést tartva az idõk szavával, mindig idõben értesüljön a legutóbbi divat- és rúzstrendrõl. Kis nõkké válnak, mihelyt megtehetik. Ahogy Barbie-tól tanulták: átugorva a kislány, a suta bakfis, a nyurga vagy zavartan piruló kamasz fázisait. A lányok példakép-követése kiemelt helyet érdemel. Nemcsak azért, amit Kiss Lajos néprajzkutató írt: „Minden ház, minden család olyan, mint a ház asszonya. Az õ egyénisége sugárzik mindenhonnan.” – és nemcsak Konrad Lorenz etológus véleménye miatt: „A harmóniaérzék az, amely a gazdasszonyt arra késztetheti, hogy a házban és az udvarban felvegye a küzdelmet a romlás minden jelenségével…” Hanem azért, mert a marketing-fegyverek elsõ számú célcsoportja a nõ, minden fogyasztók legbuzgóbbika, leghûségesebbike. A nõ, aki vásárol magának, mert azt hitetik el vele, hogy csak a megvásárolt termékekkel teljesítheti ki nõi mivoltát, és vásárol a gyermekének, mert azt hitetik el vele, hogy a bébitermékek márkacsoportjából építheti fel az odaadó anya személyiségét (noha legfeljebb csak a pénzt odaadó anya lehetõségeit meríti ki ezzel). Még mindig hatékony a „családi” jelzõ mint termékminõsítõ bûvszó – jóllehet az új családmodellek és a társadalmi változásokból következõ szerepösszevonások már erõteljesen alakítanak az örök nõ képén, elsõsorban a centrálisan sugallt példaképeken keresztül. Óvónõk beszámolói szerint a mai hároméves gyerekek sokkal kevesebb hintáztató versikét, ujj- és testmondókát hoznak otthonról, mint korábban – ezt a természetes érintés csökkenésével magyarázzák. Az óvoda falai között derül ki leggyorsabban a játékstruktúra átalakulása is: babalábas helyett játék-ételhordókat cipelnek a kislányok (más kérdés, hogy az ipar is kiszolgálja ezt a tendenciát: hiszen a játék mindig is a valós életet mintázta, érthetõ hát, ha a játékbabára is van eldobható pelenka, holott biztos, hogy a kaucsukbébi egyszer sem fogja összepiszkolni), és a kislányok manapság sokkal kevesebbet dédelgetik babáikat, viszont gyakran és élethûen játsszák azt, hogy õk milyen fáradtak. Jó-reggelt-kívánok-hagyjál-már-nem-vagyok-én-rabszolga! Fiatal rokonom hároméves kislánya köszöntött így ébredés után, egy közös nyaralás alkalmával. Édes hangon, egy lélegzettel gajdolta az egész mondatot, és jó ideig eltartott, míg megértettem a napot indító mondat értelmét. A gyerek megtanulta szépen, hogy reggel köszönünk, de ugyanilyen automatizmussal vésõdött bele anyjának ebbõl a szempontból ugyancsak szertartásos jellegû válasza is, amivel az fejére húzta a paplant, ha a kicsi hét elõtt merészelt kakaót vagy teát kérni. Az új családmodelleken keresztül új példaképek érvényesítik hatásukat. Apa második felesége csinos, fiatal, karcsú, és sokkal szebbek a ruhái, mint anyának – és apa biztosan ezért szereti õt jobban, ezért él most vele, és nem a fáradt, kinyúlt kardigánban mosogató anyával. A komplex szerepegyüttesek problematikája már a kislányokat is frusztrálja, jól látszik ez azokból a felmérésekbõl, melyek a közelmúltban a lányok jövõképét, pályaválasztási és családtervezési elképzeléseit próbálták meg feltérképezni. Mindazonáltal a nemi szerepek társadalmi megítélése nem egyezik meg a média által sugallt példákkal. Akkor sem, ha a média ezt állítja. A társadalmi megítélésnek – éppen a média túlsúlya miatt – manapság ugyan nem sok esélye van az önszervezõdésre, de a common sense, az összeadódásra képes tapasztalat és ismeret nem mosható össze extrém életmódokat általános és követendõ lehetõségként felvillantásával. Mert, ahogy Jung mondja: „Amit a nemzetek tesznek, azt teszi az egyes ember is, s amíg az egyes ember megteszi, meg fogja tenni az egész nemzet is. Csak az egyes emberek beállítottság-változása lehet a kezdete a népek lelki átalakulásának. Az emberiség nagy problémáit sohasem általános törvények, hanem mindig az egyes ember beállítottságának megújhodása oldotta meg.” Jól érzékeltethetõ a média által tévesen láttatott, észleltetett jelenség az úgynevezett kismama-depresszió példájával. Magam akkor hallottam róla elõször, amikor évekkel ezelõtt, hathónapos csecsemõ anyjaként levelet kaptam egy kutatóintézettõl, melyben arra kértek fel, hogy a kismama-depreszszióval kapcsolatos kutatásokban mint kismama vegyek részt, és támogassam õket tapasztalataimmal, esetleges interjúkkal stb. Gondosan átolvastam a levelet, de mivel várt a halom vasalnivaló pelenka, a kiabáló gyerek és az esti vendégség elõkészítése, ezért úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom a kismama-depresszióval. Nem azt állítom, hogy a jelenség nem létezik, de ma már nehezen hántható le róla a tömegkommunikáció által rávetített értelmezés-réteg, mely igenis nagyobb mértékben generálja a lelki állapotot, és az így kellõ sulykolás után valóban depresszióba torkollhat. Morvai Krisztina jogász említi egy interjúban: „Sikeres nõk körében divatos az a vélemény, hogy a nemek között nincs diszkrimináció. Saját példájukkal hozakodnak elõ: ha õk karriert tudtak csinálni, akkor azt bárki más ugyanúgy megteheti.” A karrier szó, melynek jelentés-mezeje a rárakódott tömegkommunikációs magyarázatok miatt tudat alatt azt az érzést kelti bennünk, hogy akinek nincs kiemelkedõ sikere a szakmai vagy az üzleti életben, az nem is beszélhet az életpálya ívérõl, melyet egykor a hagyomány és az azt közvetítõ nagycsalád oly szabályosan rajzolt az utódok felé, hogy azok nem kényszerültek percenkénti döntéshelyzetekbe, az elmúlt évszázadban páratlan karriert futott be. Kevesen teszik fel maguknak a kérdést, hogy a karrier szó vajon az önmagunk vagy mások elõtt sikerekben bõvelkedõ életpályáról szól-e, avagy kizárólagosan az anyagi boldogulásról. Mi alakítja az életpályával, a karrierrel kapcsolatos elképzeléseinket? Az otthonról hozott minták, a tágabb környezet, valamint hogy milyen elképzeléseink vannak a jelen társadalmi elvárásokról, és elképzeléseinket milyen ismeretek alapján formáljuk. Magyarán: elhisszük-e a tömegkommunikáció által gyakran felelõtlenül sugárzott információkat. Lássuk, hogy áll a helyzet például a nõi vezetõk arányának tömegkommunikációs artikulálásával. Egyik napilapunkban egy nagy cég igazgatója arra a kérdésre, hogy miért kell egyáltalán, hogy több legyen a nõi vezetõ, azt a látszólag hízelgõ választ adta, hogy mivel a nõk között éppen annyi tehetséges ember van, mint a férfiak között, ezért egy nagy cég nem engedheti meg magának, hogy ne használja ki ezt a potenciált. De mit is jelent ez? Asszony, ha tényleg kreatív vagy, akkor ezt a tehetséget ne az otthonodra pazarold, mert abból nekem nem származik profitom, hanem hozd be a büróba! Ennek a menedzseri jó szándéknak lehet a következménye, hogy mivel a munkahelyi karrier és a gyerekvállalás közel százszázalékosan összeegyeztethetetlen (fehér hollók kíméljenek), feleannyi gyerek jön a világra, mint ami a népesség utánpótlásához szükséges lenne. Tudják ezt a nõk is, legalábbis a közvélemény-kutatások eredményei szerint nyolcvan százalékuk úgy gondolja, hogy gépesített háztartás ide, egész napos gyerekmegõrzés oda, ma mégis sokkal nehezebb az anyaságot a munkahelyi létramászással összeegyeztetni, mint korábban. Anyáink közül sokan már médiamondatokat ismételgettek, és mi, akik ezeket a mondatokat az anyai szájból hallottuk, a konyhában családi receptek helyett márkaneveket tanultunk a tubusok és üvegek feliratairól. A mesterséges tudattartam személyes, ezért hiteles vektorokon ért el hozzánk. Ki tudja, hogy egy gyereket mi befolyásol jobban: az, hogy õ menynyit néz tévét, vagy hogy szülei gyerekként mennyit tévéztek. Végtére itt a második-harmadik generáció, aki már otthonába vitte a dobozt, és a mai gyerekek már lényegében mellette-vele nõttek fel. De vajon mennyiben általa? Mi hat jobban, amit mi láttunk-hallottunk, vagy amit anyánk adaptált, és felénk már emberi hangon, testközelbõl, vérébe ivódott viselkedésként közvetíti. Jól hallatszik ez az élõbeszédben: az „azt mondta, hogy (két jegye van a moziba)” avítt fordulata helyett egyre gyakrabban hallom az „azt kommunikálta felém, hogy (két jegye van a moziba)”. Az információban nincs különbség, csak a közvetítés emeli – minden háttértudás nélkül – metaszintre a kommunikációs aktust. A személyes kapcsolatokon keresztül a tömegkommunikáció a pszichés érintettség erejével érkezõ hatása nagyobb figyelmet érdemelne. A példaképet követõ nem tudja leválasztani a másik magatartásának rétegeit, és ha elég kicsi, akkor buzgón másol és utánoz. Ha erõltetettnek tûnik a gondolatmenet, hadd lazítsam egy példával. Hatvan év körüli rokonaimnál vendégeskedtem, ahol ebéd után sörösüvegek kerültek az asztalra. Én hab nélkül kérem – tettem rá nyitott tenyeremet a pohár szájára, nehogy magasról csorgassák bele az italt. Hab nélkül! – csapta össze a kezét a háziasszony. – Még sosem láttam olyan reklámot, ahol hab nélkül mutatták volna a sört!


vissza