Kezdőlapra

Fordulópont 23. szám
Mint a minta?

Fûzfa Balázs: A tananyag eróziója az "új magyar felsõoktatásban"

A felsõoktatás mennyiségi expanziója rosszkedvûvé tette az oktatókat, közömbössé a hallgatókat, elszomorítóvá az értelmiségi szakmák általános állapotját. Hiánycikké lett a szakmai elhivatottság, de még a motiváció is, és egyetlen mértékegységgé emelkedett a papír. Az a papír, amely a piacon minél jobban konvertálható diploma formájában ölt testet.
A legújabb tények: Kocsis Mihály kutatási eredményei szerint (a zárótanulmányt lásd az Iskolakultúra 2002. májusi számában) „minél inkább nõ” valaki, minél messzebb él a várostól, és minél gyengébb volt a diplomája, annál valószínûbb, hogy megmarad(t) a pedagóguspályán. Továbbá: egy (létezõ) hatvanfõs, ötödik osztályos évfolyamon 12 gyereknek, azaz minden ötödik nebulónak teljes felmentése van írás-olvasás-osztályozás alól. Ugyanez másképpen: egy elsõ évfolyamos, magyar szakos fõiskolás csoport harmada szakmunkásképzõben végzett elõször, s utána levelezõ tagozaton szerzett érettségit. Néhány év múlva majd õk is magyartanárok lesznek. Nem a szabályt erõsítõ kivételként, nem megkésett tehetségként, hanem a kontraszelekció áldozataiként. Mint ahogy azok vagyunk mindannyian, akik az „új magyar felsõoktatás” résztvevõiként tengõdünk akármelyik oldalon, akármelyik szakmában. Szakmafüggõ legfeljebb az lehet, hogy mennyire súlyosan érintenek bennünket a fentiekhez hasonló tények.
A továbbiakban nem egzakt kutatás eredményeit mutatom be, kiseszszém az elmúlt évtizednyi idõ saját élményû oktatói tapasztalataiból táplálkozik. A példák mindenekelõtt az irodalomtanár-képzésbõl valók.
Természetes tény volt még nemrég, hogy a mindennapi tudás irodalmi részének meglétét, az érettségivel záródó általános mûveltség elemeinek ismeretét – mint kiindulópontot – adottnak veheti a felsõoktatásbéli oktató, kinek a dolga az volna, hogy erre a mûveltségre építse rá azt a szakmai tudást, amely a kultúra, az emberiségszellem egy sajátos szeletét mélyen ismerõ értelmiségieknek a sajátja.
Errõl a mai magyar felsõoktatás jelentõs részében azonban már nincsen szó. A pedagógusképzésben egészen biztosan nincsen szó. A pedagógusképzésben már tûzoltásról sincsen szó. S ha az összeomlása elõtti utolsó pillanataiban vegetáló magyar oktatási rendszerre rászabadul az a mérhetetlen létszámú – mondjuk ki, miközben megadjuk a tiszteletet a kivételeknek –, kontraszelektált tanító és tanár, akik most ülnek az iskolapadokban, a rendszer recsegve-ropogva (végre) öszszedõl. Ez lehet az egyetlen eredmény, igaz, ez nem kevés.
Az elitképzéshez – a minõségi munkához – szokott oktatók nehezen birkóznak a motiválatlan, olykor már alapvetõ viselkedésbeli hiányosságokat produkáló hallgatói tömegekkel. Egyáltalán: a tömeggel. Dadogva kommunikál egymással a két fél, hiszen eleve más a kódrendszerük, az értékviláguk, megkockáztatom: az erkölcsük is. A gondolkodásmódjuk mindenképpen: merthogy a hallgatók többségének elvonatkoztatási készsége-képessége egy néhány évvel ezelõtti – nem kiemelkedõ – középiskolás diák absztraháló képességével azonos szintû. Vagyis: ez a többség eleve alkalmatlan arra, hogy a régi értelemben vett felsõoktatás alanya legyen (ti. régebben a szó még minõséget, és nem csak iskolafokozatot jelzett…).
Ezért aztán, mivel mást nem tehet, szegény oktató elkezdi átírni a tananyagot. Átszerkeszti tematikáit, s igyekszik felejteni, felejteni és felejteni. Kiûzi emlékezetébõl hajdanvolt speckollok emlékét, melyeket reggel hat órakor lehetett kezdeni tizennyolc megszállott, lelkes emberrel – hisz mikor is lehetne tartani egy órát, amelynek tárgya egy egész féléven keresztül Kosztolányi Dezsõ Hajnali részegség címû verse? Igyekszik felejteni az Ottlik-kutatókat, a Toldi- és János vitéz-megtanuló diákokat és gyakorló pedagógusokat, igyekszik elfelejteni, hogy ez az egész valaha nemcsak a minél kisebb energia-befektetéssel megszerezhetõ diplomáról, nemcsak a szakmai gügyögésrõl és a szellemi semmittevésrõl szólt, hanem valami egészen másról. Valami sokkal többrõl. Többek között szabadságról, szerelemrõl, méltó emberi létrõl. Többek között.
Egy mai magyar szakos fõiskolás azonban úgy lesz pedagógus, hogy egészen biztosan nem olvasott egyetlen teljes regényt sem például az orosz klasszikusoktól. Nem, nem, helyesebb ekként: úgy is lehet magyartanár, hogy életében még egyetlen regényt nem olvasott, és soha nem is fog olvasni; nem ismer egyetlen irodalmi folyóiratot, gyakran suksüköl, ly-vel írja a majd-ot, életében nem volt még színházban, hangversenyen, múzeumban, és soha nem is fog ilyen helyekre elmenni. S persze nem gyûjt könyveket, nem szeretne saját könyvtárat összerakosgatni – mert õ úgy is jól érzi magát, ha nincs a közelében Arany János-kötet, ha nincs az otthonában Kosztolányi, Babits, Csokonai és Berzsenyi.
A tananyag eróziója olyan kényszer, amely a tananyag, illetve az egész szakma kontraszelekcióját eredményezi. S viszont.
Az irodalomtanár-képzésben ez azt jelenti, hogy kevesebb és rövidebb mûvet olvastatunk, a szakirodalom fogalmát lassan elfelejtjük, vagyis a fõiskolai képzés összességében egyre inkább a középiskolai oktatásra hasonlít. A tananyag mennyisége mára már a kritikus tömeg alá zsugorodott és elsekélyesedett. Mélyfúrások nincsenek, szintézis mint gondolkodási mûvelet nincs…; csak direkt „felismerhetõségek”, csak ordító szamárságok vannak. Csak felszínes fecsegés van, és nem a mélyrétegek elemzése, nem a „lelkek titkos szerkezetének” mûvekben való meglelése és felismerése. (Arra gondolni sem merek, hogy a tananyag eróziója mit jelent a nem-bölcsész szakmákban, mondjuk a mérnök- vagy az orvosképzésben…; eggyel-kettõvel kevesebb gerendát a házak tetején, eggyel-kettõvel kevesebb betegség felismerésének a „képességét”? Netán a beteg hasában felejtett törlõkendõt?)
Rettenetes ellentmondás, hogy mindeközben a számítógép és az internet megjelenésével a mi tudományunk (is) olyan határtalan lehetõségek birtokába jutott, mint például a komputeres szöveg-összehasonlítás vagy az irdatlan adatbázisokban való motívumkeresés lehetõsége, hogy a szövegváltozatok, a szakirodalom állandó frissítésének elemi élményérõl ne is beszéljünk…
A „maiakat” ez azonban egyáltalán nem érdekli. Csak azt keresik, mennyi a legkevesebb, mennyi az épp annyi, amennyi ellenszolgáltatásért az áhított papír birtokába juthatnak.
A szakmai és erkölcsi kár, melyet a végiggondolatlan eltömegesítés okozott, felmérhetetlen. A kontraszelekció egyes szakmákon gyógyíthatatlan vagy évtizedek alatt behegedõ sebeket ütött. Kétségtelenül ilyen az irodalomtanár-képzés is. Ráadásul történt mindez akkor, amikor – pedagógiai, oktatástörténeti szempontból – a szakma történetének talán legnagyobb kihívása elé néz. Merthogy az ma már egyértelmûen kimondható, hogy az irodalomtudomány kilencvenes évekbeli paradigmaváltását hamarost követnie kell az irodalomtanítás paradigmaváltásának. Ez utóbbinak pedig azért is radikálisan meg kell változnia, mert lassan áthidalhatatlan lesz a szakadék a tananyag és ama világ között, mely tanítványainkat körülveszi.
E szempontból „csak” azt kell eldöntenünk, hogy jó érettségizõket avagy értõ olvasókat szeretnénk-e nevelni, majd e döntés meghozatala után kíméletlenül át kell rendeznünk a tananyag egészét, s át kell írnunk szinte valamennyi tankönyvünket. A „nagy egész” szempontjából azonban azt is világosan látnunk kell: amíg meg nem találjuk a diplomagyártás és az elitképzés egymás mellett élésének értelmes lehetõségeit és kereteit, addig joggal kísérthet bennünket Shakespeare és Szabó Lõrinc Kalibánja s Bradbury rémálma az irodalom nélküli, a könyv nélküli világról. (Elhangzott a Magyar Pedagógiai Társaság A tömegképzés pedagógiai kihívásai a felsõoktatásban c. konferenciáján – ELTE TTK, Budapest, 2002. szeptember 27.)


vissza