Kezdőlapra

Fordulópont 24. szám
Hogyan mondjam el?

Szávai Ilona: Hogyan mondjam el?

Két történettel kezdeném (bevallottan azért, hogy mindjárt össze is kapcsoljam õket). Az egyiket egy román diplomata családról mesélte egy – történetesen (romániai) – magyar pszichológus. A diplomata másfél éves gyerekével, feleségével érkezett kiküldetése helyére: Prágába. A kis családot rövidesen követte a nyugdíjas nagypapa és nagymama, hogy a szintén munkát vállaló anyukának segítségére lehessenek a gyereknevelésben. A család így „idegenben” is zökkenõmentesen élhette életét, a szülõk dolgoztak, a gyerekre a nagyszülõk vigyáztak, így nem kényszerültek õt cseh óvodába adni. A vakációkat sem töltötték Romániában, hiszen együtt élt a család (nem volt akihez hazamenni akár egy látogatás erejéig sem), a szülõk szabadsága alatt inkább utazgattak.

A kisfiú már majdnem iskolás korú volt, amikor hazavitték Bukarestbe – és az utcán az ijedtségtõl és rémülettõl: sokkot kapott. Ugyanis azzal kellett szembesülnie, hogy ez nem a prágai utca, itt mindenki ismeri (!) és beszéli azt a nyelvet, amelyrõl õ azt hitte (mert ezt tapasztalta), hogy az csak az õ családja tagjainak bensõséges, intim érintkezésére szolgál. És hirtelen, „mintegy meztelenül” látta meg a „meztelen igazságot”. Pszichológus segített neki helyükre rakni a dolgokat. Különös, ritka történet?

A másik már köznapibb, talán mindannyiunk számára egészen jól ismert: a családfõ késõ délután jó hangulatban hazaérkezik, felesége szintén derûsen tesz-vesz, várják a gyerekeket, a második éppen jó iskolába került, most végre minden sínen van. Az asszonyka leül az asztal mellé, és férje legnagyobb megdöbbenésére: csendesen sírni kezd. A férj egyre ingerültebben kérdez – hiszen a helyzet értelmezhetetlen számára: „Miért bõgsz? Mi nem tetszik már megint, na mondjad már!” – de az asszony nem tudja megmondani „miért faksznizik már megint”, a férj pedig becsapja az ajtót, és elrohan.

A hazatérõ gyerekek síró anyjukat látják, és éjszaka borgõzösen hazatérõ apjuk csapkodását hallják. Két-három nap múlva derül ki, a feleség barátnõje mondja el a sértõdött férjnek: az asszonyka örömében és „meghatottságában” kezdett el sírni, hogy annyi év után végre jól állnak a dolgaik. Épp csak a férfi nem értette annak az embernek a sírását, akivel két évtizede él együtt, a nõ pedig nem egészen egyértelmûen, félreérthetetlenül fejezte ki az érzéseit…

Kommunikációs hibák, mondhatnánk – joggal. Manapság egyre többet hivatkozunk a kommunikációs modellekre, sémákra. Ezért a sémákban való gondolkodás veszélye is igencsak kísért. George Steiner figyelmeztetése ezért megszívlelendõ: „Információ minden…” És hozzáteszi: „Ebbõl a szemszögbõl a nyelv is egy a sok jelentésrendszer között, és több szempontból nem is a leghatékonyabb”. A sírásnak, a nevetésnek, a tekintetnek, a csecsemõ gõgicsélésének stb. a jelentését megértenünk: gyakran életfontosságú feladat. A kommunikáció világa sokkal köznapibban tágasabb, mintsem azt a különféle sémák befogni képesek. „Minden jelent valamit…” Lapunknak ebben a számában a kommunikáció, az információ adás-szerzésének folyamatait úgy vizsgáljuk, hogy a legfontosabb koordinátákat felvázolva, a mindennapok jelenségeinek értelmezéséhez kínálunk fogódzókat. Fogódzókra mindannyiunknak szükségünk van.

Összeállításunk segíteni szeretne abban, hogy egy szemvillanásban érzékeljük az érzelmek teljességét, politikusok mimikájában észleljük az õszinteséget vagy a demagógiát, egy mozdulatban megláthassuk az indulatot és a várható döntést…, és hogy tudatosítsuk: akár az emberi kéz ujjbegyén is felmutatható az egész világ.

Következõ számaink elõkészítésében továbbra is várjuk olvasóink – lapunkat formáló – véleményét, leveleit.


vissza