Kezdőlapra

Fordulópont 24. szám
Hogyan mondjam el?

Szabó M. Helga: "Ha a csend beszélni tudna"

Elõször is játszani hívom, kedves olvasóm! Képzelje el az Önt körülvevõ világot oly módon, hogy Ön nem hall. Mi változna meg az életében? Mibõl maradna ki? Vagy éppen mit vehetne észre ezáltal, amire eddig oda sem figyelt? Nézett már televíziót: hírmûsort vagy filmet a hang teljes levétele mellett? Próbált már pályaudvaron hangosbemondó nélkül rájönni, hol és meddig késik a vonat, amellyel egyik szerette érkezik? Voltak már magára dühösek az utastársai, amiért nem hallotta meg, hogy a buszon utat vagy segítséget kérnek Öntõl? Vajon milyen érzés lenne?

Most pedig fordítsuk meg a szituációt! Képzelje el, hogy Ön hallóként és hangzó nyelvet használó emberként egy olyan világba csöppen, ahol mindenki siket, és jelnyelven kommunikál. Az Ön szülei, a gyermekei, a munka- vagy iskolatársai, a boltos, a buszvezetõ, a szomszédok – szóval mindenki. Most hogyan érezné vajon magát? Milyen problémákkal kellene szembenéznie? Legfõképp azzal kellene szembesülnie, hogy a többiek milyen gyorsan és kedélyesen cserélnek információkat, de hogy milyeneket, arról Önnek még csak elképzelése se igen lehet. De persze Ön sem igazán tudná megértetni a többiekkel, hogy mire gondol, mit érez, mire lenne szüksége. Vagy sokszor „csak” illetlennek tekintenék a többiek, mert Ön nem tudja, hogyan kell köszönni, kérni, megköszönni valamit. Netán lehajtott fejjel ülne egy orvosi váróban, s mások megelõznék, mert mikor az asszisztens kidugja a fejét az ajtón, jelben pillanatok alatt „lerendezik” a várakozók, hogy ki menjen be. Lám, hányféle bosszantó helyzet adódna!(…)

A jelnyelvhasználó közösség „kívülrõl” és „belülrõl”

Amikor laikusok az emberi nyelvekrõl elmélkednek, beszélnek, szinte kizárólag hangzó nyelvekre gondolnak. Sok esetben a nyelvészek is hasonlóan vannak ezzel, noha a modern nyelvtudományban már több évtizede ténynek minõsül a jelnyelvek természetes emberi nyelv volta. A siketek által használt kommunikációs forma – a siketekkel való bánásmóddal párhuzamosan – évszázadokon keresztül legfeljebb az érdekesség szintjén foglalkoztatta a köznapi embereket éppúgy, mint a tudósokat. Ugyan a siketek – elõbb egyéni, majd szervezett formában történõ – oktatásának megindulásával napvilágot látott néhány publikáció, amely részben a jelnyelvet, részben pedig a tanításban alkalmazható ujj-ábécét igyekezett bemutatni, netán méltatni is, ezek sem jutottak túl a „kuriózum” okozta bûvöleten. Az elsõ tudományos értékû elemzésre egészen a XX. század második feléig kellett várni, ekkor azonban több szálon is megindultak a kutatások. Ebbõl a vonulatból méltán a legismertebb William C. Stokoe munkássága, aki lényegében a jelnyelvkutatás atyjának tekinthetõ, hiszen õ bizonyította be elsõként tudományos értékû érveléssel azt, hogy a siketek által használt (amerikai) jelnyelv teljes értékû, természetes emberi nyelvnek számít, s a hangzó nyelvekkel egyenrangúnak tekinthetõ (Stokoe 1966; Roda–Grove 1987). Stokoe akkor került a siket jelnyelv közelébe, amikor 1955-ben a jelnyelven oktató Gallaudet Fõiskolán (Washington D.C.) az angol irodalom tanárává nevezték ki (Horváth 2001). A világon elsõként bizonyította be tudományos érvénnyel, hogy az amerikai jelnyelv (ASL = American Sign Language) ugyanúgy kettõs tagoltságú, mint a hangzó nyelvek, amelyeket addig kizárólagosan tekintettek természetes és fejlett emberi nyelveknek. A kettõs tagoltság lényege, hogy néhány tucat jelentés nélküli, ám jelentés megkülönböztetõ hangból épülnek fel a jelentéses egységek, a szavak – ez az elsõ „kódolás” –, a szavakból pedig mondatokat építhetünk – ez a kódolás második szintje. A jelnyelvek esetében természetesen nem hangok alkotják az építõelemeket, hanem kézformák, mozgások és ún. artikulációs helyek (homlok, orr, mellkas, váll stb.) – ezek megváltoztatása éppolyan jelentésváltozást okoz, mint pl. a magyar kör–tör–sör sorozat elsõ hangjának cseréje. Késõbb további neuropszichológiai és pszicholingvisztikai eredmények is alátámasztották mindezen felfedezéseket. Ezt követõen, az 1970-80-as években sorra alakultak a nemzeti jelnyelvek feltárására szakosodó kutatócsoportok – gyakran érdekvédelmi szervezeteken belül, de sokszor tekintélyes egyetemek tanszékein –, s egyre-másra napvilágot láttak a jelnyelvekrõl szóló, különféle nyelvészeti szempontú vizsgálati eredmények is.

Ennek az intenzív érdeklõdésnek köszönhetõ az is, hogy mára a világ sok országában a siketeket nyelvi kisebbségként kezeli a politika és a törvényhozás. Bízunk abban, hogy egyszer hazánkban is így lesz, jelenleg ugyanis a törvényi szabályozás különbözõ színterein néha bizony egymásnak ellentmondó, de legalábbis egymással nem szinkronban lévõ rendelkezések vannak életben. Legfõképpen egy olyan alaptételre lenne szükség, amely szerint az állam elismeri, hogy a jelnyelv – mint a siketek legfõbb kommunikációs eszköze – önálló nyelv. Ez ugyanis rögtön hatással lenne akár a tolmácsok helyzetének rendezésére, akár a polgári vagy a büntetõperek, az államigazgatási eljárások módjára, az iskolai oktatásra, a médiában és a publikus helyeken (pl. pályaudvarokon) való információ-hozzáférésre. (A tanulmány folytatását lásd a folyóirat nyomtatott verziójában!)


vissza