Kezdőlapra

Fordulópont 24. szám
Hogyan mondjam el?

Fischer Eszter: Híd a szakadék fölött

Berlinben élek, szeretem ezt a színes, hangulatos, toleráns várost. Jó itt élni. De talán nem minden részében és nem mindenkinek. Már jó ideje itt laktam, amikor rájöttem, hogy e három és fél milliós nagyvárosnak több olyan hatalmas kerülete van, melynek lakói mintha egy más földrészen és más évszázadban élnének. Weddingben, Kreuzbergben, Neuköllnben az utcákon szinte nem hallani német szót, a környék szegényes, az emberek és a házak elhanyagoltak. Az itt lakók túlnyomó többsége török, de mellettük számos más náció képviselõi – kurdok, arabok, szerbek, bosnyákok, különféle afrikaiak, ázsiaiak stb. – is megtalálhatók. E kerületekben a munkanélküliség aránya jóval meghaladja a berlini átlagot.
A nagyszámú németországi török kisebbség története mindössze negyven évvel ezelõtt kezdõdött. A hatvanas évek elején, a „gazdasági csoda” idején a munkaerõhiány leküzdésére államközi szerzõdések keretében toborozták az NSZK-ba a külföldi „vendégmunkásokat”, különösen nagy számban törököket. Sem a törökök, sem meghívóik nem gondoltak végleges letelepedésre, az eredeti elképzelések szerint a külföldi munkavégzésnek és pénzkeresésnek csak néhány éves epizódnak kellett volna lennie az érintett emberek életében. Hogy a vendégmunkások amúgy mit csinálnak Németországban, hogy beilleszkednek-e egyáltalán, és ha igen akkor hogyan, hogy mi lesz gyerekeikkel, családjukkal: ezek a kérdések fel sem merültek. A hetvenes évek elején a munkaerõhiányt lassan munkaerõ fölösleg váltotta fel, ezért beszüntették a munkavállalási engedélyek kiadását. Az addig tudomásul sem vett problémák súlyosbodni kezdtek. A vendégmunkások jelentõs része nem ment vissza, életük középpontjává Németország vált. A bevándorlási „stop” viszont arra vezetett, hogy a már tartózkodási engedéllyel rendelkezõ törökök egyre nagyobb számban hozatták maguk után a családjukat (ez elvitathatatlan joguk volt), de a családtagok már egyre nehezebben találtak munkát.
Ebben az idõben kezdtek az említett környékek „eltörökösödni”. Az eredetileg is szerény munkáskerületek a berlini fal közelsége miatt afféle „zsákutcává” válva kimaradtak a város vérkeringésébõl, romló színvonalú olcsó lakásaikba beköltöztek az „idegenek”, a tehetõsebb németek, ha megengedhették maguknak, elmentek onnan. A hatóságok nem foglalkoztak az ebbõl adódó gondokkal. Különösen alábecsülték a török tömegek integrációs nehézségeit. Amik nemcsak nyelvi-kulturális, hanem társadalmi különbségekbõl is adódtak. A török munkavállalók nagyrészt segédmunkások voltak, nemegyszer archaikus életformát élõ falvakból jöttek, ahol a nõk jelentõs része analfabéta, és az életmód az utóbbi évszázadokban mintha nem sokat változott volna. Nem isztambuli értelmiségieknek, hanem anatóliai parasztoknak kellett (volna) az egyik legmodernebb európai nagyvároshoz alkalmazkodniuk. A hatóságok arra számítottak, hogy „utánpótlás” híján a probléma magától megoldódik. A törökök második-harmadik nemzedéke, ahogy ez általában a bevándorlókkal történik, különösebb célzott erõfeszítés nélkül is be fog illeszkedni. Az itt született gyerekek automatikusan megtanulják a német nyelvet, belenõnek az itteni szokásokba, elég, ha a tankötelezettségnek eleget tesznek. A „gettósodás” nem szerepelt a tervek között, de a folyamatot nem próbálták (talán nem is lehetett volna) feltartóztatni.
A gettólakók integrációja nem történt meg. Hogyan is történt volna, ha gyakorlatilag nincs kapcsolatuk a német környezettel, az alacsony szintû mindennapi élet német tudás nélkül is megoldható (a környéken minden boltban tudnak törökül), még a televízióban is a török adásokat nézik. Az itt született gyerekek nagy része soha nem tanul meg olyan szinten németül, hogy esélye lenne a szakképzetlen munkaerõt egyre kevésbé igénylõ, szûkülõ munkaerõpiacon.
A gyerekek, a fiatalok egymás között nõnek fel, Törökországgal lazul ugyan a kapcsolatuk, de ez ettõl nem feltétlenül válik szorosabbá a német külvilággal. A németországi törökök külön egységet képeznek, akik egymással valami sajátságos török-német keverék nyelven beszélnek, és nem ritkán az „igazi” törökökkel is megértési nehézségeik vannak. De a török utánpótlás biztosított, mivel a fiatal németországi törökök elõszeretettel választanak az „óhazából” házastársat. Egyes statisztikák szerint a házasságkötések csaknem fele „valódi” törökkel történik, ezen belül nagyobb számban a férfiak hoznak maguknak „otthonról” feleséget, akik viszont megint csak nagy számban távoli kis falvakból jönnek, és így az integráció minden generációnál szinte a nulláról indul. A probléma mostanra nyilvánvalóvá vált, sok vita folyik a lehetséges megoldásról, szociológusok, nyelvészek, pszichológusok vizsgálják, hogy mit lehetne tenni. A mindennapi életben egyelõre nem történik semmi, pénz és koncepció híján változatlanul megy tovább minden a maga áldatlan útján. Két weddingi iskolában és egy óvodában pszichológiai tanácsadóként dolgozva mélyebb bepillantást nyerhettem ezen intézmények bizarr világába. A kerület hivatalosan, „jogilag” nem különbözik Berlin egyéb részeitõl, tehát az itteni gyerekekre ugyanúgy érvényes a tankötelezettség. Ugyanolyan tantervû német nyelvû iskolákba járnak, bár osztályonként legföljebb kettõ-három a német gyerekek száma (õk általában különösen rossz szociális helyzetûek, különben nem laknának itt), a tanárok átlagos, szaktársaikhoz hasonló képzettséggel rendelkezõ pedagógusok, akiket sem plusz pénz, sem plusz szaktudás, sem speciális koncepció nem segít abban, hogy mit is kezdjenek olyan gyerekek százaival, akik nem, vagy nem kielégítõen beszélik a tanítási nyelvet és otthonról nem hoznak magukkal olyan elõismereteket, melyekre minden „normális” iskola épít. Ha itt-ott lehet is találkozni egy-egy elkötelezett pedagógussal, aki nagy fantáziával és igyekezettel próbál valamit elérni ebben az elképzelhetetlenül nehéz helyzetben, a többségük természetesen átlagos tanár, akitõl nem telik több, mint hogy formálisan leadja az órákat. Hiszen az itt tanító tanárok nem azért dolgoznak ezekben az iskolákban, mert kiemelten érdekli õket ez a fajta különleges feladat, hanem mert véletlenül itt kaptak állást, és esetleg fogalmuk sem volt, mi várja õket, amikor elõször betették a lábukat leendõ munkahelyükre.
A tanóra pedig folyik, pl. az ötödikben, függetlenül attól, hogy a gyerekek jelentõs része gyakorlatilag nem tud írni-olvasni. A tananyag, a tankönyvek ugyanazok, mint a „normál” iskolában. Pl. ugyanaz az a nyelvtan feladatlap is, amelynek segítségével a gyerekeknek a „mondatrész” fogalmát magyarázzák. A gyerekeknek meg kell figyelniük, hogy egy adott mondatban melyik részt lehet „egyben” ide-oda tologatni úgy, hogy a mondat értelmes maradjon, miközben a részen belül a szavak sorrendjét nem lehet megváltoztatni. A német gyerek természetes nyelvtudását hasznosítva próbálgatja, hogyan lehet és hogyan nem lehet a mondatot megváltoztatni. De mit kezdjen ezzel a feladattal az a török vagy arab gyerek, aki képes ugyan német szavakat egymás mellé rakni, így meg is tudja értetni magát, de fogalma sincs, nem érzi, hogy melyik szórend helyes és melyik lehetetlen. A matematikával sem jobb a helyzet. Még a németül látszólag könnyedén beszélõ gyerekek sem értik a tankönyvi kifejezéseket. Az ismeretlen szavak tengerében elvész a megértés. „Jelöld a-val az egyenest, b-vel a szakaszt” – mondja a matematikakönyv, és mire a tanuló eljutna az „egyenes” fogalmának megértéséig, már elvérzik a „jelöld” szón. Igaz, megkérdezhetné, de nem lehet folyton kérdezni, és különben is szégyelli magát , hiszen a tanár gyakran kétségbeesik: „Úristen, ezt sem tudod”? Tehát titkolja, amit nem tud, fél a rossz jegyektõl, és a tanároknak különös módon gyakran fogalmuk sincs, hogy mekkora köd uralkodik a fejekben, miközben õk árván magyaráznak a táblánál. Folyamatos beszédre végképp nem tud odafigyelni senki. A „gettógyerekeknek” egyedül az iskola közvetíti a német külvilágot, az iskolán keresztül kellene integrálódniuk. De az iskola, a tanárok mérhetetlen távolságban vannak az õ életüktõl. Akkora távolságban, hogy azon sem a nyelv, sem a mintaadás nem hatol át. Az iskolában azt élik át, hogy a tanárok semmit nem tudnak arról, ahogyan õk élnek, ez nem is érdekli õket, nekik meg semmi közük ahhoz a világhoz, amit az iskola tükröz. A december minden német iskolában az ádvent jegyében telik. Karácsonyi elõkészületekkel foglalkoznak, karácsonyi történeteket olvasnak, az osztályokat ünnepien feldíszítik, ádventi naptárt készítenek stb. Ez a „külföldi” kerületekben sincs másképp, ahol gyakorlatilag senki sem ünnepel karácsonyt, ahol a családok, vallásosok és nem vallásosok egyaránt, leginkább a mohamedán ünnepeket tartják, és a karácsonyhoz a tanulóknak annyi közük van, mint nekem gyerekkoromban a május elsejéhez. Elõfordul, hogy egy-egy tanár az „õ” ünnepeiket is napirendre tûzi, de ez a szinte mindig merev, ügyetlen, természetellenes próbálkozás inkább csak zavarja a gyerekeket.
Minden, amit az iskolában képviselnek – az olvasás, az írás, a tárgyi ismeretek – távoli, idegen, a valódi élethez semmi köze. Az iskolák, óvodák pl. igyekeznek nagy súlyt helyezni az egészséges táplálkozásra, egészséges életmódra való nevelésre (e kerületek gyereklakosságának ijesztõ az egészségi állapota, pl. rettenetes állapotban vannak a fogaik) de a gyerekek ebbõl is többnyire csak azt érzékelik, hogy a „németek” szerint minden rossz, amit õk csinálnak. Az az étel, amit az anyjuktól kapnak, árt és beteggé tesz, a nyelv, ahogy otthon és az utcán beszélnek, primitív halandzsa stb. Hiszen állandóan arra bíztatják õket, hogy ne beszéljenek törökül. Igaz, jó szándékból teszik, de a gyerekek ezt nem így élik át. A tanárok azért próbálják korlátozni a török beszédet, mert az a tapasztalatuk, hogy azokban az osztályokban, melyek elég vegyes nemzetiségûek ahhoz, hogy a német legyen a közvetítõ nyelv, a gyerekek jobban megtanulnak németül, mint a homogén osztályokban. Sõt, a szülõket is megpróbálják rábeszélni, hogy még ha rosszul tudnak is, beszéljenek a gyerekeikkel németül, mert a nyelvi elmaradás az életkorral fokozódik, és az iskolakezdéskor németül semmit nem tudó gyerekek reménytelenül lemaradnak. Mire a mindennapi megértéshez szükséges szintet elérik, a tananyag nehezedik és a nyelvtudás ezzel nem tart lépést, pl. se a biológiához, se a történelemhez szükséges szavak nem szerepelnek a szókincsükben, és mire úgy ahogy beszélni kezdenek, már az írott nyelv bonyolult körmondatait kellene megérteniük.
Sajnos teljesen naiv az az elképzelés, hogy a nyelvi elmaradást megelõzhetné, ha a gyerek, bármilyen rosszul is, de legalább valamennyi németet tanulna a szüleitõl. Különben is, teljesíthetetlen az az elvárás, hogy valaki a családjában ne az anyanyelvét használja, azt, amin spontán, tudatos erõfeszítés nélkül minden gondolatát és belsõ világát ki tudja fejezni, és ehelyett közlendõjét egy rosszul beszélt nyelv szûk keretei közé szorítsa. De nemcsak a nyelv választ el, a szokások, az értékek is teljesen eltérnek, más a család, a rokonság szerepe, nagyon más a férfi-nõ kapcsolat, az otthon kívánatos viselkedés a tanárok teljes elutasításába ütközhet, míg az iskolában kívánatosnak tartott viselkedés esetleg éles konfliktusba sodor a családdal. Ez az ördögi kör áttörhetetlennek látszik.
Pontosabban egyesek, sõt, tulajdonképpen igen sokan áttörik. Hiszen nincs arról szó, hogy minden berlini török így élne. A város tele van többé-kevésbé jól integrált törökökkel, akik a legkülönbözõbb munkaterületeken dolgoznak, akik anyanyelvi szinten beszélnek németül. Széles skálán, különbözõ mértékben õrizhetik kulturális sajátosságaikat, identitásukba különbözõ mértékben játszhat szerepet török származásuk. Õk többnyire nem a „gettókban” laknak. Aki képes integrálódni, elköltözik onnan, és aki marad, az ettõl még rosszabb helyzetbe kerül. Aki gondol gyereke jövõjére, ha teheti, nem fogja ezekbe az iskolákba járatni , tehát az iskolából mindenkit elvisznek, aki „húzóerõ” lehetne. De mindig maradnak elegen, jönnek hozzá az új elesettek, és már az elsõ osztályban lehet tudni, hogy az ott ülõk túlnyomó többsége az általános iskolát sem fogja elvégezni, és garantáltan munkanélküli lesz. Vigasztalan kép. Pszichológusként különösen frusztráló, hogy az ember szinte teljesen tehetetlennek érzi magát. Némi közvetítés, a „két tábor” között a megértés, az empátia fokozása, ennyire nyílik lehetõség. Különös módon a gyerekek nagyon pozitívan reagálnak arra, hogy magam sem vagyok német, holott az õ számukra ennek a ténynek nem kellene, hogy jelentõsége legyen. Jól tudok németül, tõlem ugyanolyan távol áll a török kultúra, mint a németektõl. Mégis, a puszta tény, hogy én is „másmilyen” vagyok, enyhíti a bizalmatlanságot, és mintát is ad: nem kötelezõ egy „külföldinek” elszigetelõdni, nem kötelezõ gyanakvóan visszahúzódni a németektõl. És én talán jobban megértem: milyen érzés idegennek lenni. Hiszen még az évek óta ilyen iskolában tanító tanárok nagy része sem éli át, pszichésen milyen elképzelhetetlenül, szinte reménytelenül nehéz az elvárt „beilleszkedés”. Persze, hogy a problémát prolongálja és szinte megoldhatatlanná teszi, ha a török családok külön városrészekbe tömörülnek, ha olyan módon zárkóznak el a német külvilágtól, hogy egyszerûen nincs olyan helybéli ismerõsük, akitõl a nyelvet vagy a szokásokat el lehetne lesni. De ha elképzeljük, micsoda elképesztõ távolságot kell áthidalnia térben és idõben pl. annak az archaikus körülmények között született és nevelkedett török parasztlánynak, akit „férjhez adnak” Európa egyik legmodernebb nagyvárosába, hát nem lehet csodálni, ha a „hasonszõrûek” társaságából merít némi biztonságot, ha abba a városrészbe vágyik, ahol megértik, és õ is tud beszélni, ahol tud vásárolni, ahol pl. megtalálja az életében alapvetõen fontos török fürdõt, ahol az elvárások ismerõsek, ahol nem nézik ki, ahol nem szégyenül meg, ha a szokásoknak nem megfelelõen viselkedik, és ahol nem utolsó sorban a lakbért meg tudja fizetni.
A két világ közötti mély szakadékot mutatja, hogy ezekben az iskolákban a sokféle pszichés zavar között is feltûnõen gyakori az amúgy ritka „szelektív mutizmus” (helyzethez kötött némaság). Ezt a pszichés kórképet az jellemzi, hogy a gyerek bizonyos környezetben, leggyakrabban az iskolában és fõleg a felnõttekkel szemben nem képes megszólalni, kommunikálni, és ez a normális életvezetést súlyosan gátló tünet sok éven át, esetleg egészen a serdülõkorig fennmaradhat. Nem meglepõ, hogy a „gettóiskolákban” sok az olyan gyerek, akit megbetegít a két világ közötti „ingázás”. A mutisták a külvilágot olyan fenyegetõnek, olyan idegennek érzik, annyira nem értik sem azt, amit ott mondanak, sem azt, ahogy ott viselkednek, amit ott elvárnak, hogy otthonukból kilépve körülveszik magukat némaságuk védõfalával. (Jellemzõ módon a kórkép még gyakoribb a szigeten belül is elszigeteltek, tehát a nem törökök, a nemrég odaköltözöttek között).
Ha a gyereket sikerül a tünet rögzülése elõtt kicsalogatni csigaházából, ha sikerül vele együtt, nagyon óvatos, apró lépésekkel áthidalni a szakadékot, akkor megszabadítható bénító rettegésétõl. De ehhez nyitottság, együttmûködés, tapintat és sok-sok türelem szükséges. A hídépítésre is csak akkor van remény, ha a távolság legalább a felnõttek számára nem „áthidalhatatlan”. Teljes sikert csak egy lengyel kisfiú esetében értem el, aki nem „gettóban”, hanem egy „vegyes” kerületben lakott, igaz, viszonylag izoláltan (a család nemrég költözött Berlinbe), de a szülõk jól tudtak németül, és életmódjuk sem tért el jelentõs mértékben a tágabb környezetétõl.
Mégis, ez a hároméves kisfiú is rémült némasággal, sõt, a nonverbális kommunikáció teljes megtagadásával reagált a más nyelven beszélõ, az õ beszédét nem értõ, fenyegetõen idegennek érzett környezetre. Az óvónõk értetlensége és ügyetlen reagálása (a kapcsolatfelvétel túlzott erõltetése) tovább fokozta az új helyzetben mutatott görcsös elzárkózást. Néhány segítõkész német család segítségével mégis sikerült a tünetet oldani. Gondosan megtervezett látogatásokkal elértük, hogy a gyerek otthonában, testvérével együtt játszva beszélni kezdjen egy-egy óvodás társával, majd hozzájuk ellátogatva azok szüleivel és testvéreivel is. Ilyen módon átélhette, hogy a „külvilág” nem is olyan félelmetes, hogy az „idegenek” lakásában is van konyha finom ételekkel, hogy az ottani szülõk is kedvesek, segítõkészek, a másféle játékok szórakoztatók, a nagytestvérek érdekesek. A szorongás, a beszédgátlás egy idõ után már csak az óvodára, az óvónõkre szorítkozott. Valóban hídépítés folyt, ez szinte szimbolikusan is megmutatkozott abban, ahogy a gyerek az óvoda épületétõl eltávolodva beszélni kezdett. Ha vendég gyereket vittek haza, szinte pontosan az ötperces út felén túljutva szólalt meg elõször. A híd néhány hét alatt átívelt a szakadékon. Az utolsó nehézséget az óvónõ személye jelentette, de végül – elõször a közeli, otthonos játszótéren – a kisfiúnak vele is sikerült szóba elegyednie, ami után az óvodába együtt visszatérve már mindenkivel beszélt, és a beszédgátlás többé nem is tért vissza.
A történet magáért beszél. De a „gettó” közepén élõ, németül nem tudó család honnan vegye a segítõkész német társakat, és egyáltalán hogyan mûködjenek együtt, ha az anya sem tud beszélni velük, sõt, valójában õ maga legalább annyira fél tõlük, mint a némaságba burkolózó gyerek? És ha az óvónõ vagy a tanítónõ segítségével mégis sikerül a kapcsolatfelvétel, akkor is hány elõre nem látható akadály hátráltathatja a normális kapcsolattartást! Mint a lányom kisiskoláskori Sri Lanka-i barátnõje esetében, akit apja csak ritkán és nehezen engedett hozzánk, mint lassacskán kiderült, azért, mert nálunk fiú is van a háznál.


vissza