Kezdőlapra

Fordulópont 24. szám
Hogyan mondjam el?

Könyvespolc: Két könyv a szelekítv mutizmusról

Mit mond a gyermek, aki nem beszél? Két könyv a szelektív mutizmusról
„Hát te tudsz beszélni? – csodálkozott rá a hároméves kislányra az óvónéni, aki egy hangot sem tudott kicsikarni pár nap alatt belõle. „Õ a nagypapám – dicsekedett jó hangosan a kislány, büszkén szorítva az érte érkezett alig ötvenes éveiben járó nagypapa kezét – „látod, milyen nagy az én öreg papám?”
A nyelvet saját életkora szintjén is nagyon árnyaltan használó (!) kislány azóta másik óvodába jár. Nem azért, mert a szülei elégedetlenek lettek volna az óvodával, hanem… mert az óvónénik nem tudták „kezelni” a kérdést…
Persze nem csak a beszéd, annak hiánya, aztán túl harsány megnyilvánulása miatt történt az „eltanácsolás”: a kislány – ahogy ez lenni szokott – a rebellis viselkedés teljes repertóriumát kipróbálta a tehetetlenségen „rajtakapott” óvónõkön.
A kitûnõ rádiómûsorban, a jó érzékkel ebédidõben sugárzott Vendég a háználban hallottam egy megdöbbentõ esetet egy beszélni nem akaró kisgyerekrõl. Hasonló beszámolók máshonnan is érkeztek, hogy az ilyen esetek talán túlságosan is gyakoriak. Az „esetenkénti beszédmegtagadás” jelenségének szelektív mutizmus a neve.
Felröppentettem a kérdést a (magyar) világhálóra: ki mit tud a szelektív (olykor elektív-nek is emlegetett) mutizmusról, milyen esetekkel találkozott? Volt olyan pedagógus, aki azt hitte: tréfát ûznek vele… Tanulmányai során sem hallotta még a kifejezést. (Ezért feltehetõen be sem tudná azaonosítani a jelenséget, ha találkozna vele?) Persze akadt kivétel is. Aztán rábukkantam a kitûnõ francia szakember, Laurent Danon-Boileau két könyvére. És azt is megtudtam, hogy „pszichológus körökben” több szakember is foglalkozik nálunk is a jelenséggel.
Következõ számainkban „tudományosan” is szó lesz a Fordulópontban a szelektív mutizmusról. De addig álljon itt néhány gondolat a francia nyelvész-pszichoanalitikus-terapeuta-regényíró Laurent Danon-Boileau, a párizsi Alfred-Binet Központ munkatársának, a Faits de langue folyóirat szerkesztõjének két könyvébõl, ízelítõként. Reméljük, a két könyvet is olvashatja a közeljövõben a magyar olvasó, hiszen nem hiányozhatnak a PONT Kiadó gyermekekrõl – gyermekekért indított könyvsorozatából.
(ilona)

***
Ízelítõ a könyvekbõl:
„Két- és hároméves kor között a gyerekek többsége beszélni kezd. De nem mindenki. Körülbelül 10%-uk – mai divatos kifejezéssel élve – „kommunikációs és nyelvi problémákkal” küszködik. Szerencsére sokuknál ez nagyobb nehézség nélkül megoldódik, még ha logopédushoz kell is fordulni. Mégis vannak – számuk nehezen meghatározható –, akiknél ez a zavar állandósul. Néhányuk esetében súlyos hallászavart vagy kisebb agykárosodást ismerünk fel. Ebben az esetben a diagnózis ugyan nehezen fogadható el, de elég nyilvánvaló. Viszont vannak olyan gyerekek is, akik egyáltalán nem beszélnek, anélkül, hogy ismernénk ennek az okát. Számos okra gondolhatunk: nyelvi zavar, kommunikációs zavar vagy éppen mindkettõ egyszerre. Ha a diagnózis bizonytalan, mégiscsak a súlyos beszédzavar (amit mutizmusnak neveznek) és az autizmus határán járunk.”
„Nyelvészként és pszichoanalitikusként ilyen gyerekkel foglalkozom immár 15 éve. Ez azzal jár, hogy lelkiismeretesen igyekszem ahhoz az elvhez tartani magam, amely minden terapeutát arra kötelez, hogy elsõdleges szempontja az legyen: ne ártson páciensének (primum non nocere). A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy tudni kell várni. Néha bizony hosszú ideig, és néhány gyermek csupán 3-4 év múlva kezd el beszélni. A megtett úton végzett rendszeres megfigyelések gazdag elméleti tanulságokat eredményeztek. Mindenek elõtt a valóság nagyon sokféle. Még ha két gyermeknél ugyanaz a zavar áll is fenn, a köztük lévõ különbségek lényegesek maradnak. Minden fejlõdés útja egyedi. Éppen egyedisége teszi lehetõvé, hogy megértsük az ok-okozatokat és bizonyos jelek értékét. Minden terápia története hasonlít a beszéd születésének mítoszához: látjuk, hogyan formál gondolatot az ember egy másik emberrõl, a világról, a jelek használatáról, saját gondolatairól, hogy általuk belekezdjen a verbális kommunikáció játékába. ”
„Az [elõzõ könyvem megjelenésétõl] eltelt idõ és a beszélgetések lehetõvé tették számomra, hogy néhány akkori állításomat pontosítsam. Lemondtam számos szempontról, és ezáltal néha új dolgokra jöttem rá. Egy különösen fájdalmas, de üdvözítõ erõfeszítésnek adtam át magam, amelynek köszönhetõen megfogalmazhatóak egy terápia határai. Amikor az elsõ könyvem megjelent, az akkor rám bízott kis pácienseim többsége kielégítõ módon fejlõdött. Voltak ugyan nyelvi nehézségeik, néha kommunikációs zavar is jelentkezett náluk, de kapcsolatban tudtak maradni egymással. Válaszoltak, amikor a nevükön szólítottuk õket, elkapták a feléjük irányított kis autókat, és vissza is gurították azokat. Néha furcsán néztek ránk, de el lehetett kapni a tekintetüket, és végül el is mosolyodtak, amint megérintették az érdeklõdésüket felkeltõ tárgyakat. Be tudták fûzni a cipõjüket, és kézbe tudták fogni a ceruzát. Valójában majdnem olyan gyerekek voltak, mint a többiek. Azt leszámítva, hogy nem beszéltek.”
„Ezek a gyerekek semmi vágyat nem mutattak a kapcsolattartásra. Nem engedték belépni a másikat közös játékukba, sem a sajátjukba. Teljesen magukba, s ami még aggasztóbb volt, egyfajta belsõ nyugtalanságba zárkóztak. A legdiszkrétebb törõdés is csak még élesebb szakításhoz vezetett. Ehhez járult egy olyan ténynek a felismerése, amelynek létezésérõl már tudtam a szakirodalomból, de amellyel a valóságban addig nem találkoztam. Mindig azt hittem, hogy a jó kapcsolatteremtés nyelvezete jó nonverbális kommunikációt feltételez. De ez nem így van: a jó kapcsolatteremtés nem szükségszerû záloga a jó kommunikációnak. A kommunikációs nehézségek különösen a nyelvi tudattal nem rendelkezõ gyermekeknél jelentkeznek.”
„Amikor terapeutaként végzett tevékenységemet mutatom be, törekedni fogok arra, hogy a lehetõ legpontosabb legyek. Mindenrõl szó lesz [könyveimben], a csodamódszert leszámítva.”


vissza