Kezdőlapra

Fordulópont 24. szám
Hogyan mondjam el?

Dali Endre: Tanuljunk "vadlúdul"

Mindannyian vagy olvastunk vagy hallottunk gyermekkorunkban legalább egy-két mesét abból a fajtából, mely az „állatok beszédének” – fantasztikus – témaköréhez kapcsolódik. Ezekben a mesékben (emlékszünk?!) az ember megtanulja, valamilyen csodás mozzanat révén érteni kezdi vagy általában az állatok, vagy valamelyik állatfaj nyelvét… Amikor a királyfiakat hattyúvá vagy vadlúddá varázsolták, a varázslat ideje alatt azok nyilván „hattyúul” és „vadlúdul” beszéltek, pardon: gágogtak.
Mindezt elfogadtuk, élveztük, mint a mesés képzelet termékét.
…Most pedig komoly, holmi mesés történéseknek be nem dõlõ felnõttekként képzeljük el, hogy kezünkbe kerül egy könyv- vagy újságoldal, melyen azt olvassuk, hogy néhány neves tudós nekilátott egy átfogó, alapos szótársorozatot készíteni. E nagy horderejû tudományos munka sorra veszi az állatnyelveket; egyik tudós elkészíti a vadlúd–ember szótárt és az ember–vadlúd szótárt, másik a gólya–ember, ember–gólya szótárt, és így tovább…
Egy ilyenszerû hír olvastán mire gondol a mesékbõl kinõtt, tudományokon, logikán pallérozott elméjû felnõtt? Minden bizonnyal arra, hogy valaki továbbírta – némi logikával – a klasszikus mesét: ha van például angol–német és német–angol szótár, akkor (a mesés kiindulópont után, a mese keretén belül következetesen alkalmazva az analógiát) kell lennie, azaz lehetséges a vadlúd–ember szótár is… Ez a felnõtt talán élvezi a játékos gondolatsort, de a hírt, az olvasott tudósítás tartalmát a képzelet termékének tekinti, és meg sem fordul a fejében, hogy valóságnak vegye vagy egyáltalán lehetségesnek, megvalósíthatónak fogadja el.
Ha ugyanez az újságoldal egy alaposabb felkészültségû természettudós kezébe kerül, az nem hõköl meg, nem tartja sem meseszerûnek, sem fantasztikusnak az olvasottakat, hanem helyeslõen bólogat – és legfönnebb a kiélezett fogalmazásmódon mosolyog… Mert a természettudományokban jártas egyén tudja, hogy „az állatok nyelvének megfejtése” a huszadik században: tényszerû, tudományos igazság. A Nobel-díjas Konrad Lorenz leírta a vadlibák teljes kommunikációs rendszerét – tehát megfejtette, rögzítette „nyelvüket”, úgy is mondhatnánk: szótárt készített… Õ maga is képes volt utánozni hangjelzéseiket, melyek segítségével „társalkodott, beszélgetett” velük… A természettudományos képzettségû egyén számára nem hihetetlen fantazmagória – hanem valószerû és tudományos – az a terv, mely a különféle állatnyelvek szótárbaszedését célozza.
Íme, a huszonegyedik század elején egy paradoxálisnak tûnõ állítást az emberek egy része a képzelet termékének minõsít, mások pedig elfogadják (lényegében) tudományos ténynek.
Megszûnõben képzelet és tudomány évezredek óta hagyományosnak tartott szembenállása, ellentéte?
Valóban, úgy tûnik, hogy az „ellentételezettség” ha nem is megszûnõben, de átalakulóban van. A két pólus közötti viszony megváltozott. Az emberi gondolkodás történetében minden bizonnyal egy korszak körvonalai kezdenek kibontakozni, mely átértékeli a logika, a fantázia fogalmait, kategóriáit, és új, minõségileg más viszonylatokat enged érvényesülni.
Ha csak gyermekkorunk meséinek egy motívumát vesszük is: ma már fedi benne egymást a fantasztikum és a tényszerûség. E mindannyiunk számára áttekinthetõ példán is látható: tudományossá vált a fantasztikum és fantasztikussá a tudomány.
Korunk jelentõs gondolkodói számára már nyilvánvaló: a tudomány nem lehet meg képzelet nélkül – a tudomány nem finomította, nem ellenõrizte képzelet pedig (a legnagyobb eséllyel) fantazmagóriát teremthet.
A képzelet és tudomány (kölcsönhatásban) egyenlõ eséllyel fürkészi a létet. Néha a tudományos események, eredmények, folyamatok gyújtják fel a képzeletet, máskor a fantázia ad lendületet a kutatómunkának…
Korunk egyik (ha nem a leg)érdekes(ebb) tudományos vállalkozásában épp a képzelet intézményesült. „A mi nemzedékünknek jutott osztályrészül, hogy belevágjon a nagy vállalkozásba, amely talán döntõ hatással lesz a következõ évezredek történelmére…” – vallja egy jelentõs fizikus.
E nagy (tudományos) vállalkozást a fantázia készítette elõ, melynek dimenziójában elõször vetõdött fel a kérdés: a világegyetem fejlõdése során vajon csupán csak Földünkön – e porszemen – alakultak ki az élet megjelenéséhez szükséges feltételek? Vajon hasonló – vagy különbözõ – körülmények között nem alakult-e ki élet és értelem a kozmosz valamelyik sarkában?
A világegyetem arénájában?
Az értelem fejlõdésének folyamatai egyetemesek?
Léteznek-e – és hol, miként, hogyan – a Földön kívül értelmes lények?
E fantasztikusnak tûnõ kérdésekre nemzetközi tudományos programok keresik a választ. És a kutatások nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szinten folynak. Az 1971-es, Bjurakban megrendezett szovjet-amerikai konferencia óta gyakoriak a CETI (Földön kívüli értelmes lényekkel való kapcsolatteremtés) és SETI (Kozmikus értelem kutatása) rendezvények. Hogy magányosak vagyunk vagy nem a világegyetem e porszemén – izgató kérdés, de bármi legyen rá a válasz, az embernek, miként eddig, továbbra is gondolkodó lényként kell önmagát megvalósítania, gondolkodása dimenzióit tágítania, gazdagítania. És akár magányos, akár társas lény (mármint kozmikus méretekben!) a gondolkodás – földi! – történetében most teszi a valóban történelmi lépéseket: amikor a tudomány és képzelet kapcsolatát minõségileg megújítja.
A gondolkodás e változásai folytán érdekes folyamatok, átalakulások várhatók a szellem minden területén.
Ha eddig az irodalom volt a fantázia fõ letéteményese – manapság úgy tûnik, hogy az esztétikumban jelentkezõ fantasztikum nem mozgatja meg úgy a fantáziánkat, mint a tudomány hipotézisei és eredményei, gondolatfolyamai. Visszaszorulna az irodalom?
Mindenesetre, a helyét keresi – és e helykeresésben nyilván változni fog. Ha eddig az – irodalmi – fantasztikum a valóságra támaszkodott (és vonatkozott), ezután a tudománnyal, mint vonatkozási rendszerrel is számolnia kell. „A képzelet akkor erõs, ha biztos starthelyzetrõl indul, a tudomány kilövõállomásáról röppen a magasba”… A fizikus Marx György megállapítása az irodalomra többé-kevésbé érvényessé válik.
A tudós már rég kötelezõnek tartja a gondolkodás számára ezt a törvényt. Ph. Morrison: „Vannak spekulatívabb gondolkodók, akik komoly folyóiratokban egyelõre nem lépnek nyilvánosság elé, hanem – biztosíthatom önöket – nagyon komolyan veendõ fantasztikus regényeket írnak. Például Fred Hoyle…”
Hoyle, a legjelentõsebb élõ csillagász szerint az univerzum érdekesebb, mint amilyennek a sci-fi szerzõk elképzelik… És amikor õ, a tudós képzeli el regényben (!), akkor valóban élményszerûen éljük át: magát az újszerû gondolkodást.
Hoyle hõsei „a Mindenségbõl nézik a Földet, és az osztatlan emberiség ügyét tartják szem elõtt. Briliáns tudása és logikus fantáziája szinte végtelenné tágítja a tér és idõ, tudás és haladás horizontját.” (Marx György)
Egyszóval, korunkban az új dimenziókba törõ gondolkodás nagy pillanatait éljük – mely átalakítja képzeteinket, módosítja a tudás és a képzelet „mûfajait”.
Gyermekkorunkban fantasztikus volt az állatok nyelvének (mai, tudományos) valósága. A vadlúd–ember szótárral egy idõben „kozmikus nyelvet” teremt fantáziájával az ember (lásd H. Freudenthal tanulmányát), mely feltételezhetõen (elképzelhetõen!) minden, bizonyos fejlettségi fokra jutott értelem számára megközelíthetõ.
Az újfajta gondolkodás életfeltétel az arénában!
Az „egy és oszthatatlan emberiség” ügyét – jövõjét – szolgálja minden egyes szellemi megnyilatkozás, mely a fent körvonalazott értelemben vallja korszerûnek magát.


vissza