Fordulópont 26. szám
Elsõ (a) szerelem?
(szávai): „A lány, amelyik olyan szupermen”
|
Kisgyermekek vallomásai a szerelemrõl A Csíkszeredában megjelenõ irodalmi havilap, a SZÉKELYFÖLD legutóbbi (2004. novemberi) számát teljes egészében a gyermekirodalomnak szentelte, és erre az oly fontos kezdeményezésre – és hiánypótló teljesítményre! – még sokszor vissza kell térniük irodalmároknak, tanároknak, szakembereknek. Ezúttal azonban az összeállításnak arra a fejezetére szeretném felhívni a figyelmet, amelyben kisgyerekek vallomásait közlik a szerkesztõk arról, hogy miként látják, mit gondolnak a gyerekek a szerelemrõl. A megkérdezettek között vannak 5-6 évesek, akik megfigyeléseikkel írják le a jelenséget: „Anyukáék este veszekszenek, majd lefekszenek, de reggel puszilózva ébrednek. Mi szoktunk leskelõdni, hogy anyuka s apuka mit csinál.” A 7-8 évesek is megfigyelésekbõl és a tévébõl szerzik értesüléseiket, de közöttük akad már bátor „férfiú” is, aki bevallja, hogy szerelmes, és nem is akárkibe: „Nekem a szeretõm Betti, amelyik lány olyan szupermen.” Hát nem akárki a lány, ez aztán biztos! A szeretett lény mindig kiemelkedik környezetébõl. A 9-10 évesek, harmadik-negyedik osztályosok körében már illik tájékozottabbnak lenni, hiszen nem léphet akárhogy az ember a felsõ tagozatosok körébe. A válaszaikon érzõdik, hogy a téma nem csupán élmény és érdeklõdés, hanem megbeszélés, kiértékelés tárgyát is képezte. „A szerelem az élet egyik szempontja.” – jelenti ki az egyik vallomás szerzõje. Tehát általános valami. És a következtetés, mely ugyanakkor az érzés elõfordulásának helyi értékû kockázatára utal: „A szerelem nem annyira szégyen, mintha verekednél valakivel.” Pedig: „A szerelem abból is áll, hogy csókolóznak és dugnak.” A harmadikosoknak-negyedikeseknek már ‘procedúra-tanulmányai’ és mintái is vannak, ezek szerint folyhat az elfogadott szerelem. Íme két recept: „Elsõ nap a fiú elkíséri a lányt haza. Másnap elviszi egy fagyizóba, õ fizeti. Egy hétig így van. Utána valami drágább helyre viszi el, például a moziba, utána bemutatja a szülõknek. Aztán haza kell kísérni és megcsókolni (megpuszilni), és azt mondani, hogy „szeretlek”. Másnap megkérdezed, hogy „szeretsz-e”, és hogyha azt mondja, hogy igen, akkor folytatod a szerelmet, és hogyha azt mondja, hogy nem, akkor abbahagyod, és próbálkozol egy más fiúval vagy lánnyal.” A receptben láthatóan a nagyobbaktól kapott minta, az idõsebbektõl szerzett ‘iskolázottság’ kap igazából szót, a megvalósuló ‘gyakorlatból’ kiszûrt tapasztalat rögzítése már nem ‘kézikönyvszerû’, hanem élményszerûbben megfogalmazott: „Hogyha a lány is azt mondja, hogy szereti azt a bizonyos fiút, akkor a fiú majd kiugrik a bõrébõl. Én pont így jártam. Az egyik nap odajött hozzám, és azt mondta: – Én tiszta szívbõl szeretlek. És te? Én erre nem jutottam szavakhoz, de aztán kimondtam: – Én is.” Na, és a távlatok: „Két ember szereti egymást és csókolóznak, satöbbi. Mikor a fiú elviszi a lányt moziba és utána egy hotelba.” Közelebbrõl pedig: „Nekem a szerelemrõl a barátnõm jut eszembe. Rá kell feküdni a nõre, és megcsinálod a szexeket, abból lesz a baba.” És az egésznek az értelme, röviden és kvázi tudományosan összefoglalva: „A szerelem tagjai a lány és a fiú, akik szeretik egymást. Egy ideig barátkoznak, aztán összeházasodnak. Majd lesz gyerekük. Majd azok is felnõnek. És azok is szerelmesek lesznek.” Persze már itt, ebben a zsenge korban megmutatkozik a várható jövõ: „Szerintem kell legyen valakinek egy szeretõje, mert mindig kell egy asszony a házhoz. Azért is, mert nem férfi, akinek nincsen gyermeke.” Nem irigylendõ az ifjú nyilatkozó majdani felesége! Nekem pedig mindjárt az jut eszembe, hogy ilyen – névtelen – vélemény-megfogalmazásra, vallomásra azért is szükség volna, hogy a gyerekekkel foglakozó felnõttek lássák, mit is kellene, hogyan kellene tenni, például e konkrét esetben: a majdani férfiak neveléséért! „Amikor én is megszerettem egy srácot, akkor nagyon fájt érte a szívem. Még most is várom, hogy megmondja, hogy szeret. Nagyon szeretnék vele táncolni, de nem akar sikerülni.” Errõl meg az jut eszembe, hogy keveset, nagyon keveset játszanak-táncolnak-forognak manapság a gyerekek az iskolaudvaron. A csoportos gyerekjátékokat már a nevelõik is elfeledték, az egyetemen sem tanulták. Pedig ha táncolhatnának ezek a lánykák, kevesebbet fájna a szívük. Lehet, hogy a játék és a tánc sem bírja szóra a (legalább táncban:) párunkat, ám a játék és a tánc azért beszédes, sokat elmond. És nem árt több nyelven érteni az ember fiának-lányának. ; |
