Kezdőlapra

Fordulópont 17. szám
Milyen pedagógia?

Szvetelszky Zsuzsanna: Az olvasás éjszakái

A Hanza-olvasómaraton

„…a világirodalom nem is olyan nagy. Ha szigorúan csak azokat az alkotókat és alkotásokat vesszük számításba, akik és amelyek igazán világirodalmi jelentõségûek, a végtelennek látszó anyag megdöbbentõen összezsugorodik. Az igazi világirodalom, azt lehetne mondani, elfér egy jól megválogatott magánkönyvtárban, kötetei elhelyezhetõk egy nagyobb terjedelmû dolgozószoba falai mentén… Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik mûveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akiknek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.”
(Szerb Antal: A világirodalom története. Magvetõ Könyvkiadó Budapest, 1962.)

A vesztfáliai Paderborn városában álló Theodorianum: a vastag, fehér falú, több mint négyszáz éves gimnázium egykor a jezsuiták felügyelete alatt üzemelt. Ma állami tulajdon, de az elsõ idegen nyelv továbbra is a latin, késõbb az ógörög mellett a nebulók választhatják a franciát, az olaszt, vagy a spanyolt is – egyszóval patinás tanintézményrõl van szó. Most péntek éjjel mégis derékig lógnak ki a gyerekek az ablakból, zseblámpájuk fényével körözve az udvaron, ahol két csapat rúgja a bõrt. Õk éppen lazítanak, idáig odabent olvastak, majd fél kettõtõl megint folytatják. A büfé kiváló, de fogy is az innivaló rendesen, szüksége van rá a kiszáradt torkoknak.
Néhány éve Lübeck új mozgalmat indítványozott: a Hanza-városok gimnáziumainak diákjai néhanapján, évente egyszer – általában péntek délután – visszamennek az iskolába, zseblámpával a kezükben és hálózsákkal a hónuk alatt, csak azért, hogy egész éjjel olvassanak. Együtt, egymásnak, hogy azt ne mondjam deduktív pátosszal: egymásért. A mozgalom hivatalos védnöke Bernd Saxe, Lübeck városának fõpolgármestere, a támogatók között szerepel a Nobel-díjas Günter Grass, és más neves írók.
A mozgalom hivatalos célja az olvasás örömének, ha úgy tetszik élvezetének tudatosítása, terjesztése. Az olvasás gazdaggá tesz! – ez a lokális mottója a paderborni gimnázium elsõ olvasóéjének, amin már csak azért is érdemes elgondolkodni, mert a Ruhr-vidék csücskében fekvõ kisváros Németország egyik leggazdagabb településének számít.
Egy másik mottó, egy másik városból: „Ma mindenki a PISA-ról beszél – mi inkább olvasunk!” Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Dobszay Jánosnak a HVG május 16-i számában megjelent, a magyar helyzetet öszszefoglaló, Butulizmus címû cikkébõl: „… Azt, hogy a magyar iskolarendszerben tanulók kevesebb ösztönzést kapnak arra, hogy gondolkodjanak, mint sok más országban élõ diáktársaik, jól illusztrálta a PISA (Programme for International Student Assessment) közelmúltban lezárult vizsgálata is. A felmérés megállapításai azért keltettek némi meglepetést Magyarországon, mert a különféle nemzetközi tudósversenyeken, diákolimpiákon korábban általában jól szereplõ magyarok tudásszintjét jóval az átlag alattinak mutatták. A 27 OECD- és négy nem OECD-országra kiterjedõ felmérés megállapításai szerint a Magyarország 15–16 éves tanulóit reprezentáló mintában szereplõ diákok az olvasásban, matematikában és a természettudományokban elért pontszámaik alapján a nemzetközi átlag alatt teljesítettek, szemben a kilencvenes évek közepéig jellemzõ dobogós vagy dobogóközeli, de a legroszszabb esetekben is top 10-es helyezésekkel. A látványos teljesítményromlást az Oktatási Minisztériumban (OM) áprilisban, a két választási forduló között azzal magyarázták a HVG-nek, hogy míg a korábbi vizsgálatok fõként az iskolában megszerezhetõ tudást értékelték, a PISA-felmérés középpontjában az olvasás és szövegértés állt, amiben a magyar diákok valóban gyengén muzsikáltak. Csak minden második tanuló értette pontosan, hogy mit olvas…”
Van olyan város (Hanza és nem Hanza egyaránt), ahol központi tematika köré épül az olvasás éje, és van, ahol tucatnyi különbözõ szekció áll fel (illetve kuporog törökülésben a tornatermek szanaszét hurcolt matracain). Szerelmes történetek, versek, kísértethistóriák, kalandos elbeszélések és útleírások, humor és krimi, antik és nyomdafriss, romantikus és naturalista, klasszikus és bestseller hangzik el a különbözõ termek sarkaiban, általában este hattól reggel nyolcig, de nemegyszer huszonnégy órán át. Az olvasás óráinak zsibbadtságát a beszélgetõsarkokban, a büfében, a sportolásra kijelölt helyeken lehet oldani. A helyzet a befogadás élményének õsi, noha a középkorig eleven aktusát idézi. A hangos olvasás és a csoportos közönség valamikor primer élménye volt az írott szó befogadásának – a silent reading csak a nyomtatás elterjedésétõl számítva válik ismert fogalommá. Közhely, hogy keveset olvasunk (noha képernyõrõl egyre többet), pláne kevés könyvet, klasszikust és verset pedig elvétve. A könyvtárba járónak ma gyors információra van szüksége, olyanra, ami elsõsorban az iskolai teljesítményt szolgálja: adatra, részletre, cikkmásolatra.
Az olvasás társadalmilag érvényes csökkenõ tendenciáját a statisztika kiadási tendenciákkal, az adott idõszakban megjelenõ mûvek számával, az összpéldányszámmal, a mûvek összforgalmával, az olvasás adataira vonatkozó közvélemény-kutatásokkal méri. Egyre „lágyabb”, eufemisztikusabb mutatókkal: ritkán olvasónak számít az, aki évi 1–2 könyvet olvas, közepes gyakorisággal olvasónak az évi 3–6 könyvet „fogyasztó”, és aki évente 7 könyvnél többet olvas, az ma már rendszeres olvasónak minõsül.
Olvasni társadalmilag elfogadottan célszerû és praktikus, ismereteink közben óhatatlanul gyarapodnak. „Csak arra az olvasmányra tudok idõt szakítani, ami elengedhetetlen a munkámhoz” mentegetõzik vagy sajnálkozik rohanó korunk embere, aki annak idején esetleg belekóstolt ugyan az olvasás örömeibe, de a taposómalom kényszere lassan leszoktatta errõl. Ámbátor, ha figyelembe vesszük, hogy a szórakoztatóipar mennyi lazító, leeresztõ, esetleg izgató, felpörgetõ technikát kínál, melyek éppen a taposómalom feledtetésére hivatottak, lehet, hogy csak jól megalapozott piaci marketingre lenne szüksége az olvasásnak. Ami azt sulykolná, hogy az olvasás elképesztõen rugalmas – lazító, leeresztõ, esetleg izgató, felpörgetõ – technikát jelent a munkában megfáradt ember felüdítésére. Igazolja ezt az a fiziológiai tény is, hogy az elalvás elõtti két-három óra tévénézés sokkal jobban kimeríti az embert, mint az elalvás elõtti két-három óra olvasás.
A „nincs más dolgom-olvasok egy kicsit” párhuzam, amely elsõsorban a szabadidõ helyes eltöltésének módjára vonatkozik, noha nem elítélendõ, mégsem tekinthetjük helyesnek. Az embernek többek között ugyanis igenis dolga, hogy olvasson. Hogy utánajárjon annak, hogy mit kell olvasnia, beszélgessen errõl a hasonlóképpen vagy másképp-olvasókkal, böngészgesse a könyvesboltok és a könyvszemlézõ lapok kínálatát stb.
Aki ma még olvas, a mottóban idézett Szerb Antal-i értelemben, az nem az olvasás gyakorlati haszna miatt olvas. Az olvasást mint szenvedélyt csak esetleírásokból ismerhetjük meg: hál istennek a sokat, sok jó könyvet olvasó emberek közül hajdan nem egy arra is vállalkozott, hogy tollat ragadva bemutassa szenvedélyét – az ugyanis kétségtelen, hogy jó mûvek esetén az olvasás során módosult tudatállapot alakul ki. Ez a tudatállapot lehet az alapja az olvasásfüggés kialakulásának.
Különösen nagy eséllyel válik az olvasás rabjává az, aki a prepubertásig véletlenül vagy szülõi irányítás mellett legalább tucatnyi klasszikust elolvasott: az ilyen embereket késõbb nehéz meggyõzni arról, hogy a könyvek csak száraz, szekunder élményt nyújthatnak. A korán, illetve idõben befogadott jó olvasmányok sajátos érzéket alakítanak ki a késõbbiekre nézvést, mely érzék segítségével megszállottunk bámulatos pontossággal tud választani jó és rossz olvasmányok között.
Amennyiben a módosult tudatállapot hosszantartó hatásával számolunk, itt egyetlen kérdés számít: hogy jó vagy rossz könyvet olvasott-e a nevezett szenvedély rabja. Amennyiben jó könyvet olvasott, úgy a tudatállapot megváltozásának következményei, nevezetesen a környezetre kifejtett illetve áttételesen gyakorolt hatást is pozitívnak minõsíthetjük. Az igazi olvasásfüggõ nemcsak hason vagy hanyatt fekve, illetve kényelmesen ülõ helyzetben tud olvasni, de megteszi ezt rázkódó tömegközlekedési eszközön állva, fél kézzel kapaszkodva, autóforgalomtól mentes sétaútvonalakon gyalogolva, tûzhely mellett állva, madártejet kavargatva. Persze nem mindent lehet mindenhol olvasni. Ám a valódi függõk bizonyos idõ után egyfelõl már gyorsan kerülnek módosult tudatállapotba, másfelõl, ha meghatározó olvasmányélményeik annak idején jó könyvek voltak, ezáltal hamar felismerik és sutba hajítják a rossz könyveket. Az igazi függõ néha elõre megfontolt szándékkal rossz könyveket is olvas, ez azonban már az a stádium, ahonnan nincs visszaút: aki ebbe az állapotba került, az feltehetõleg a könyvekhez vagy az olvasáshoz erõsen kapcsolódó szakmát választ.
Kiskamaszok olvasásfüggõségének figyelemreméltó tünete, ha jóéjszakát-búcsúnk után eloltja a lámpát, de reggel felfedezzük, hogy megint ég a fény, gyermekünk pedig mélyen alszik egy meglehetõsen kényelmetlen pózban, könyöke alatt ott lapul az este engedelmesen becsukott könyv. Kamaszlányoknál jellemzõ tünet az is, ha kikopott térdû melegítõben, átöltözés és fésülködés nélkül nyitnak ajtót, amikor elmerült olvasás közben zavarja meg õket a csengõszó. Megesik, hogy megcsörren a telefon, és az ember ugyan feleszmél az olvasás okozta módosult tudatállapotból, de elhatározza, hogy még befejezi a megkezdett mondatot. Mire végez, elhallgat a csörgés.
Meghatározó faktor a szülõi házban esetleg fellelhetõ könyvespolc látványa, mint a humánetológiai értelemben vett bevésõdés alkotóeleme, a könyvekkel való családi bánásmód, a könyvvásárlás illetve egyéb beszerzés aktusai, a könyvekrõl szóló családi beszélgetések, az otthon különbözõ pontjain elhelyezett – letett és ottfelejtett, kikészített, bizonyos célból az ágy mellé tornyozott stb. – könyvek és a családtagokat hozzájuk fûzõ viszony interjekciója. A faltól-falig könyvespolc az oltalom érzését nyújtja az embernek: a könyvek tömege véd és beburkol, melegít és támaszt ad.
A szellemi táplálék közhelyes fordulata sok hasonlattal segít bennünket az olvasás szenvedélyének megértésében. Keserû panaszként bizony felemlegethetnék a függõk, hogy ámbátor õk falják a könyveket, mégis csak baglyoknak, könyvmolynak, könyvkukacnak neveztetnek, nem pedig könyvtigrisnek vagy könyvoroszlánnak, esetleg könyvsasnak, aki fennen lebeg a képzelet szárnyain, noha ez kétségtelenül méltóságteljesebb pózban állítaná be õket. Igaz, egyes mûveket lehet nassolni, csipegetni, lassan emésztve, jól megrágva a mondanivalót, más könyveket viszont vehemensen, egy ültõ helyében olvas végig az ember. Miként vannak vegetáriánus, olaszos, vagy böjtös korszakok az ember életében, úgy váltogatja az olvasó ember is szenvedélye tárgyait téma, szerzõ, stílus és kor szerint. Az olvasás megszállottját vézna, szemüveges, görnyedt hátú, szórakozott, egyben tudálékos embernek képzelik sokan, holott a látszat csal. Az igazi szenvedélyfüggõ megismerszik többek között arról is, hogy hivatali teendõk intézésére, fogorvoshoz soha nem indul el könyv nélkül. Ha mégis elõfordul vele, hogy nincs nála olvasnivaló, kellemetlenül érzi magát, feszengeni kezd, amikor észreveszi, hogy még tizennégy sorszámot kell végigvárnia, és egyre csak az jár a fejében, hogy az ötödik fejezetnél csukta be a könyvét, és vajon mi lehet a hatodikban.
Nehéz tudományos pontossággal leírni, hogy mit mûvel a jó könyv az õt olvasó emberrel. A módosult tudatállapotot az a sajátos aktus termeti meg (nevezhetjük ezt az aktust ismeretelméletinek vagy kommunikációnak, valójában édes mindegy), hogy az igazán jó könyv, miközben passzívan olvasódik vagy olvastatik, mintegy beszippantja saját világába az aktus aktív részvevõjét, vagyis az olvasót. Ezt követi az olvasmányélményben való feloldódás, mikor is az ember már nem is nyit ajtót a csengõszó hallatán, ugyanis elnyomja azt a könyvben szereplõ ellenséges indián törzs közelgõ lovasainak fülsiketítõ dübörgése. Vegyünk csak szemügyre alaposabban egy gyanútlan olvasót, aki éppen elmerül könyvében! Legyen az illetõ tiszteletreméltó öregúr, aki méltóságteljesen, már-már mozdulatlanul ül karosszékében, könyvét eres kezében tartva. Nem láthatunk ugyan lesütött szemhéja alá, de a lapozásból ítélve szemizmai mûködnek. Más mozgás azonban nem észlelhetõ. Ám egyszer csak az aggastyán minden átmenet nélkül röhögni kezd, kezébõl leengedi a könyvet az asztallapra, nicsak, még a könnye is kicsordul nevettében! Cöcög és a fejét csóválja, leveszi a pápaszemét, gondosan megtörli, mélázik még egy kicsit az ablak zsalugáterei felé tekintve, aztán lassan elül a kacagás, folytatja az olvasást, de szája sarkában még egy ideig ott ül a mosoly. Valami történt. Hogy az agyszövetben, a neuronok között-e, vagy ott, ahová a könyv szippantotta be nagyapámat, most teljesen mellékes. Valami történt, anélkül, hogy légy vagy pillangó szárnya rezdült volna akár a szobában, akár Dél-Amerikában.
Nagyanyám másképp olvasott. Arca minden rezdülésével tükrözte a sorokat, szinte meg tudtam volna mondani, hogy éppen melyik Trenck-fivér melyik kalandját olvassa. Néha pengényire elvékonyodott a szája, olyan erõsen összeszorította, hunyorgott, aztán lecsapta a könyvet és kivonult a konyhába, alig hallható szavakat sziszegve (a szemét népnyúzó banda, az aljas gazember stb.), és addig tett-vett, míg eléggé meg nem nyugodott ahhoz, hogy folytathassa az olvasást.
Van rokonom, aki a mûélvezetet hangos hümmögéssel interpunkcionálja. Hm, mondja, ha leszúrják a hõst, hm, mondja, ha megtalálják a kincset, hm, mondja, ha a Buddenbrook családot újabb csapás éri. Hm, mondja, és ha éppen ott vagyok, rákérdezek, hogy mi hm, és akkor azt mondja, hogy semmi, csak olvas.
Magam a legelviselhetetlenebb olvasók közé tartozom, ebbõl kifolyólag családom gyorsan, halk léptekkel el is kerül, ha látja, hogy olvasásba fogtam. Mihelyt olyan részhez érek, melynek olvastán úgy érzem, hogy a gyönyörûség élményét meg kell osztani valakivel, azonnal keresek egy áldozatot, akinek végig kell hallgatnia azt a tíz sort (Most figyelj / Ehhez mit szólsz / Ezt hallgasd meg), amirõl úgy gondolom, hogy éppen megmagyarázza a lét értelmét. Közben nem értem, hogy az illetõ ebbõl a tíz sorból miért nem tud következtetni az elõzõ száztíz oldalban írtakra, hiszen minden olyan egyértelmû! Ez a legrosszabb válfaja a függésnek, amikor az ember múlhatatlan szükségét érzi, hogy megossza az élményt mással, hogy együtt csodálkozzanak rá a szavakra. Bizony, ilyen a tolakodó, egyszerre naiv és ügybuzgó olvasó, aki azt hiszi, hogy szegényebb lesz a másik, ha most rögvest nem hozza tudomására minden igazságok legszebbikét.
A szenvedélyes olvasásra jellemzõ belefeledkezés és önfeledtség miatt minõsítik sokan – a statisztika szerint általában a ritkán olvasók – az olvasást eszképizmusnak, a valóságtól való elmenekülésnek. Noha az eszképizmusból képzett melléknevet a magyar nyelvben talán nem illene fokozni, legalább annyit meg kell kockáztatni, hogy az olvasás a „legkevésbé menekülõ” szenvedélyek közé tartozik.
A családi vagy munkahelyi mikrokörnyezet értetlensége néha mély sebeket ejt az olvasásfüggõ lelkén. Dolgozó nõk, háziasszonyok, fiatal anyák, ha már egyszer a szenvedély rabjává váltak, nehezen birkóznak meg az olvasásfüggõséget nem toleráló környezettel. Nem arról van szó, hogy családjuk és otthonuk becsületes ellátásán felül ne szerveznének maguknak józan ésszel szabadidõt az olvasásra, hanem arról, hogy környezetük folytonos megjegyzésekkel kizökkenti õket az olvasás által létrejött módosult tudatállapotból, az olvasás primer élményétõl fosztva meg õket. Ha egy menyecske éjjel kettõre dunsztba rak minden befõttet, és könyvével ezután vidáman ágyba vonul, bizony megeshet, hogy idõsebb, nem vér szerinti nõrokona a padlórésen kiszûrõdõ fénycsík láttán benyit, és „Muszáj folyton olvasni? / Aludni kéne inkább, holnap is lesz nap / Nincs más dolgod, mint az olvasás?” felkiáltásokkal részint lelkiismeret furdalást ébreszt a menyecskében, részint az olvasás szenvedélyének megbélyegzésére törekszik.
Válogatott és elképesztõen primitív módszereket alkalmaz az önbizalom lerombolására az olvasást lebecsülõ környezet. Becsukva a nyitva hagyott könyvet, vagy belepillantva, és megállapítva, hogy „már megint valami se füle-se farka irománnyal van elfoglalva a szerencsétlen”.
Az olvasásfüggõség kialakulása általában a nyolcadik és a tizenharmadik életév közé tehetõ, noha egyes esetleírások arról is beszámolnak, hogy ettõl igencsak eltérõ életkorokban is megszilárdulhatnak a szenvedély alapjai. Bizony, súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy olvasásfüggõség csak függõ családi környezetben, meghatározott, korai életkorban alakítható ki. Magam például gimnazista koromban nyári diákmunkásként a Palatinus strandfürdõn dolgoztam, ahol abban az évben a júniusban zordnak számító idõjárás miatt csak a legelszántabb fürdõvendégek tévedtek be heteken át a szekrénysorra. Maradt hát idõ olvasásra, leginkább akkor, ha az idõjárásnál is zordabb Teri néni, a diákmunkások fõnöke másfelé járt. Sajnos azonban gyakran látogatott el az ürességtõl kongó szekrénysorra, és ha úgy ítélte meg, hogy rosszat tesz a gimnazista lányoknak a tétlenkedés, elmésnél elmésebb feladatokkal próbálta tartalmasabbá tenni a munkanapot – szekrények, padok többszöri lemosása csillapította a henyeség ártalmait. Teri néni sokadik ellenõrzõ körútján felfigyelt arra hogy engem mindig olvasáson kap rajta, és noha érettségije nem volt, de szeretett a dolgok végére járni, egyszer alaposan kifaggatott, hogy mit is eszek azon a sok betûn. Szabatos magyarázat híján, melyre talán ma sem lennék képes, kölcsönadtam neki Krúdytól A podolini kísértetet.
Teri néni már másnap csillogó szemmel adta vissza, és arra kért, hogy ha tehetem, hozzak még ilyen jó izgalmasat. A kísértethistóriát követte a Pendragon-legenda, a Beszterce ostroma, a Monte Cristo grófja, és Teri néni július közepére beállt a heti kétkönyves adagra. Ezt a mennyiséget nem lehetett növelni, mert a derék asszonyt munka után még várta otthon a második mûszak, meg a harmadik is: a háztáji, de látszott rajta, hogy fájó szívvel csukja be a Twist Olivért, amikor végre kitört a kánikula, és a strandolók elözönlötték a szekrénysort. Teri néni merengve nyitotta-zárta a szekrényeket a vendégek mellett, alig figyelt a zsebébe csörrentett apróra, és aznap nem ordibált a lerágott kukoricacsutkákat a gyepen elhajigáló kisfiúkkal.
Augusztus elején köszöntem el Teri nénitõl és a Palától. Addigra látnivalóan tartós szükségletté gerjedt olvasásfüggõsége – ki tudja, hogy a következõ évek során kihunyt-e a láng, vagy takarékon égett tovább. Búcsúzáskor azt mondta nekem, hogy megnézte, és van a kerületükben Szabó Lõrinc, csak azt nem tudja, hogy az ottani könyvtárosok majd tudnak-e adni neki olyan jó könyveket, mint amiket tõlem kapott.
Visszatérve a Hanza-olvasómaraton nemes mozgalmára, egyetlen zavaró momentum van csupán, melyrõl mindmáig nem derült ki elõttem, hogyan is került a képbe. A felolvasó diákok ugyanis szponzorokat gyûjthetnek a családból, a szomszédságból, a közeli kis boltokból, akik minden felolvasott percet az általuk meghatározott összeggel – de legalább egynegyed euróval – támogathatnak. Az így összeolvasott pénz pedig egy Nyizsnij Novgorod-i templom restaurációját gyorsítja: ez szép eszme, de minek a pénz kérdését bevonni egy ilyen mozgalomba? Mindazonáltal nem árt a tapasztalat: aki a kultúra terén így vagy úgy moccanni akar, jártasságra kell szert tennie a fundraising és sponsorship kérdéseiben. Hovatovább a tudomány is csak a mecenatúra oltalmazó, néha ugyan fojtogató szárnyai alatt érzi magát biztonságban.
Olvasómaratonok a hazai pályákon is nekirugaszkodnak, de jó ideig eltart (a Hanza-olvasómaraton már négy éves), mire hagyomány lesz az egyéni kezdeményezésekbõl. Benkõ Levente egy ilyen nekifutamodásról számol be Erdélybõl:
„Derûlátó alaptermészetem dacára azt hittem, nem sikerül. S ha kudarcba fullad a kezdeményezés, legfeljebb elkönyveljük: még egy dolog, ami nem sikerült. De mert az ember örökké látni akarja a jót, hát üsse kõ, ha nem sikerül, hát akkor nem, de az ötlet mindenesetre ragyogónak bizonyult… Gondolván, hogy éjnek idején a diáksereg, mármint a kisebbek otthon maradnak, a nagyobbak pedig a Bunkerbe menekülnek a hideg s a technóõrület elõl – éjszakai olvasónak kértem magam. No nem azért, hogy mennél kevesebben halljátok, emberek – földim, Benedek Elek könyörtelenül õszinte és tiszta publicisztikája száz esztendõ múltán is betûrõl betûre érvényes… –, hanem hogy az elképzelt holtidõben legyen, aki vegye s vigye, tovább, tovább a váltást. Aztán az olvasóteremben kiderült: tévesnek bizonyult a morfondír. Felborult ott minden elõzetes beütemezés, jó fél s tán órákat várt mindenki sorára, tekintettel arra, hogy a diáksereg egyszerûen megszállta a könyvtárat. Bánta a fene, amikor az olvasmányok jobbnál jobbak valának, s hát még a jó kis Társaság!
Kétezeregy október huszonhatodikától másnap délután öt óráig percre pontosan huszonnégy órán keresztül folyt a felolvasás a megyei könyvtárban. Százötven olvasó rótta Móricz Zsigmond, Hamvas Béla, Benedek Elek, Antoine de Saint Exupéry, Gabriel García Marquez, Mark Twain, Charlotte Brontë, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Illyés Gyula, Ion Luca Caragiale, Tamási Áron, Szabó Dezsõ, Bodor Ádám, Mikes Kelemen, Rejtõ Jenõ, Kolozsvári Grandpierre Emil, Slawomir Mrozek, Faludy György és sok-sok jeles tollforgató sorait. Olvastunk-hallottunk regényrészleteket, novellákat, moldvai csángómagyar népmeséket és egyszerûen „csak” meséket, balladákat, történelmi tanulmányrészletet, rekeszizmot görcsbe rántó humort, komorkomoly publicisztikát, gyermekverseket. Olvasott polgármester, tanár, tanító, könyvtáros, színmûvész, színházigazgató, dramaturg, vámellenõr, néprajzkutató, újságíró, helytörténész, vállalkozó, képzõmûvész, muzeológus, muzeográfus, megyei tanácselnök s alelnök, könyvtárigazgató, múzeumigazgató, mérnök, szociális munkás, szerkesztõ, lelkész, nõvér és diákok, diákok, diákok, sokan, sokan, nagyon sokan, kik valának az olvasótábor derékhada. S olvasott egy óvodás, kérem tisztelettel, egy óvodás! Kelemen Fruzsina személyében, ki elhozta nekünk meséinek s hõseinek kedvencét, A csillagszemû juhászt. S nem volt megállás napnyugtától napnyugtáig. Elfogyott negyven liter almalé, ugyanannyi kávé s tea (felnõtteknek kupica pálinka). Ráment egy éjszaka, bekarikásodtak a szemek, de kit érdekelt mindez, amikor olvasni s felolvasni, róni a betûbarázdákat olyan öröm, hogy azt elmondani nem, csak érezni lehet.
Ez volt öreg vármegyénk történetében az elsõ, de nem az utolsó olvasómaraton. Sikerült!”
A paderborni gimnázium a szülõket is lelkesen invitálja, lézengünk is jó páran az aulában, a lépcsõházban, de általános tapasztalat, hogy a csemeték nem veszik jó néven megjelenésünket. „Menj haza és olvass nyugodtan, amit akarsz, majd elmesélem, mi volt itt. Ezt magunknak csináljuk, érted?” – tuszkol ki engem is az ajtón tizenkét éves lányom. Hogyne érteném, megyek is, amúgy van nálam is könyv, hogy a buszon hazafelé legyen mit olvasni. A szervezõk udvariasan letessékelnek egy tatamiról, amit az elpilledt olvasók és hallgatók vesznek majd igénybe. Lefelé baktatok a lépcsõházban, minden fordulóban olvasósarok van berendezve, halk zümmögés tölti be Loyolai Szent Ignác rendjének hajdani oskoláját. Ez most nem zsolozsma, nicsak: ez az Emil és a detektívek!


vissza