Kezdőlapra

Fordulópont 28. szám
Kié a könyv(tár)?

Balogh Mihály: Az én könyvtáram

Kié a könyvtár? Tisztázzuk elõbb: kié nem? Semmiképpen nem azé, aki a rábízott pénzbõl mûködteti. Tehát nem a fenntartóé. Azé sem, aki napi nyolc (vagy kevesebb, esetleg több) órában – szakmáját, mesterségét, hivatását ûzve dolgozik benne. Vagyis nem a könyvtárosé. A könyvtár természetesen azé, akinek szüksége van rá. Azé, aki használja. A kettõ persze nem egészen ugyanaz.
„Az én könyvtáram!” Ilyet csak a használó mond. De a könyvtárhasználó is sokféle. Közülük se mindenki egyforma ésszel-szívvel mondja, ha mondja éppen. Mást jelent „az én könyvtáram” annak, akit elemi szüksége ûzött oda. Például az esõ vagy a hideg elõl keres menedéket, netán csak egy kávé, üdítõ, mellé egy napilap, vagy éppen csak egy mellékhelyiség szüksége miatt.
Annak is mást jelent „az én könyvtáram” – ha eszébe jut egyáltalán effélét mondani! –, akit valamilyen tanári kényszer, tanulói szükség terelt oda, s most idegenül, reménytelenül ténfereg, szorongva és gyanakvón, kezében papírral, a papíron valami riasztó, zavaros címlistával. S ha nem futamodik meg idõ elõtt a tanulástól, ha a vizsgáig, bizonyítványig, diplomáig még ki is tart, magában rendre fogadkozik, hogy ide se teszi be többé a lábát, csak egyszer legyen túl az egészen. Ezeket a fogadalmakat azután szokás betartani! Kié hát igazán a könyvtár? Mielõtt válaszolni próbálnék a kérdésre, engedtessék meg egy kis kitérõ, engedtessék meg egy másik, de rokon kérdés. Kié az iskola?
Dán tanároktól kérdeztük Koppenhágában, mit csinál a pedagógus, ha rossz a gyerek, miután néhány nap alatt konstatáltuk, hogy a dán gyerekek se mások, mint az itthoniak, hogy õk is „megérik a pénzüket”. A kollégák próbáltak udvariasak lenni, de azért lerítt róluk, hogy nem könnyen fogták föl a kérdés súlyát, centrális minõségét. A gyerek nem rossz, csak értelmes programot kell adni neki, aztán hagyni, hogy kibontakozzon. De a magyar tanár – szívós fajta, fõleg amikor „önigazol”. Nem hagytuk annyiban, tovább kérdeztünk. Mi a büntetés, ha mégis rossz a gyerek. Ettõl még jobban zavarba jöttek, míg végre egyiküknek földerült az arca, amikor eszébe jutott, hogy persze, ha nagyon meg akarjuk büntetni, a dán gyerek egy hétig nem jöhet iskolába! Nem volt több kérdésünk… Itthon azután elsõ dolgom volt elmondani az osztályomban, hogy fegyelmezés dolgában „valami bûzlik Dániában.” A hatás frenetikus volt. Harminc tanítványom nyüszítette, visította, hörögte boldogan, a várható szankció reményében: – Tanár Úr! Büntessen meg!!!
Láttam két könyvtárhasználati bemutató filmet. A dánoké úgy kezdõdött, hogy széles, világos folyosón „nyomul” az ott nyüzsgõ gyerekseregen át néhány vidám, magabiztos kiskamasz, a csupaüveg, fotocellás könyvtárajtó befogadóan, engedelmesen tárul föl elõttük, õk meg bezúdulnak, birtokba veszik a könyvtárt – és a könyvtárost. A magyar úgy indult, hogy egy szem kis copfos leányka surran a kihalt, rideg folyosón. Nagy, teli ajtóhoz ér, rajta a „Könyvtár” felirat. Óvatosan kopog, majd kicsit ágaskodva fölnyúl a kilincshez, megnyitja az ajtót, és beoson az alig-résen. Birtokba veszi õt a könyvtár – és a könyvtáros.
Kié hát végül a könyvtár? Lénard Sándor írja a Római történetekben, hogy „Szeretem a könyvtárt, s büszke vagyok arra, hogy a keresett könyvet megtalálom az egymillió közt.” Ez a rövid mondat plasztikusan állítja elénk a könyvtár igazi birtokosát. A Gazdát. A könyvtár azé, aki érti is, érzi is azt. Aki szereti, mert használni képes, és akit ezért a képességéért a könyvtár is „viszontszeret”. Aki otthonos a könyvtárban, és akiben otthonos a könyvtár.
Kihaló emberfajról írok? Lehet. Mégis hiszem: amíg könyvtár lesz, Gazdája is lesz.


vissza