Kezdőlapra

Fordulópont 28. szám
Kié a könyv(tár)?

Benedek Szabolcs: Könyvtárak és könyvégetések

Janus-arcú lény az ember. Amit nagy mûgonddal, hosszú munkával felépít, létrehoz, azt képes ugyanolyan szívós alapossággal lerombolni. Amit megalkot, azt el is tudja pusztítani. Összegyûjti és rendszerezi a világon meglévõ, a világról alkotott tudást, azután úgy gondolja, hogy amit összegyûjtött, az káros vagy hasztalan dolog, jobb hát megsemmisíteni.
A könyvek sorsa is valahol az ember Janus-arcúságát tükrözi: az egyik ember, nép, népcsoport, vallási vagy bármilyen közösség összegyûjtötte a könyveket, házakat – könyvtárakat – épített nekik, aztán jött valaki más és a könyveket az utcára, máglyára dobta. Ami az egyik oldalon a szép, a jó, a tudás, a haszon szimbóluma volt, a másik oldalon üldözendõ és elpusztítandó dologgá vált.
Az ember már történelmének elsõ lépcsõfokain állva szükségét érezte annak, hogy tudását megõrizve és megörökítve adja át az utána jövõ nemzedékeknek. Mai ismereteink szerint a kõkori barlangrajzok elsõsorban rituális célt szolgáltak, a vadászok a bölények és a mamutok falra festett képei elõtt hoztak áldozatot az isteneknek, és kérték õket, hogy legyenek a segítségükre a vadászat során. Ugyanakkor nem zárhatjuk ki azt, hogy a kõkori ember ezekkel a rajzokkal örökítette az utána jövõ nemzedékekre mindazt, amit a világról hitt és tudott. Ezeken a rajzokon állatokat és reájuk vadászó embereket látunk, akik csapdát ásnak a vadnak, a kezükben lándzsát és más fegyvereket tartanak – van-e szemléletesebb módja megtanítani a következõ nemzedékeket arra, hogyan ejtsék el az élelmet (és ezáltal az életet) jelentõ vadat, mint hogy növényi és állati nedvekbõl nyert festékkel és más eszközökkel a barlang falára karcoljuk az errõl szóló tudást? A barlangrajzok a rituális célokon túl tehát a kõkor könyvtárai is lehettek, ahol fölserdült legénykék tanulhatták meg, hogy miként kell a csapdát megásni, a lándzsát eldobni a sikeres vadászat és ezáltal a közösség fennmaradása érdekében.
Ahogy az ember egyre több mindent volt képes ábrázolni, leírni abból, amit tudott, és egyre árnyaltabb megjelenítési módokat eszelt ki, úgy haladt elõre a barlangrajzoktól és a falfestményektõl a kõ- és agyagtáblákon a papirusztekercsekig. Ez utóbbiak lényegében már könyvnek tekinthetõk, annál is inkább, mivel hozzájuk köthetõ az elsõ könyvtárak megalapítása: példának okáért az ókori Egyiptomban nagy becsben õrizték az elõzõ nemzedékek örökségét és tudását jelentõ és továbbadó papirusztekercseket, amelyeket épp azért, hogy a tudás ne forgácsolódjon, ne aprózódjon szét, igyekeztek azokat egy helyen tárolni. A papirusztekercseket ezért templomokban és a fáraó kincstárában õrizték (ugyanakkor „magánszemélyek” is gyûjtöttek könyveket, azaz papirusztekercseket, például egy közrendû írnokról tudjuk, hogy szép kis magánkönyvtárat hagyott örökül az utódainak), sõt az egyik templomépítményben ránk maradt a különféle szertartásokhoz szükséges szent szövegek papirusztekercseinek jegyzéke is – magyarán: az elsõ ismert katalógus. Ám fontos megjegyezni, hogy az egyiptomi könyvtáraknak voltak elõzményei is: Asszurbanipal asszír uralkodó például 2600 évvel ezelõtt mintegy tízezer ékírásos táblát gyûjtött össze.
Nem meglépõ hát, hogy a történelem elsõ nagy könyvtára Egyiptomhoz köthetõ – igaz, ez már nem a fáraók ideje, hanem a hellenisztikus kor, amikor Nagy Sándor hódításai nyomán az egyiptomi és a görög kultúra találkozási pontján létrejött az elsõ nagy nemzetközi könyvgyûjtemény, az alexandriai könyvtár, ami afféle közkönyvtárnak is tekinthetõ, hiszen az akkor ismert világ számos pontjáról érkeztek oda tudósok és írásértõ emberek, hogy elõdeik rájuk hagyományozott örökségét tanulmányozzák. Római források szerint a könyvtár teljes állományát 700 ezer tekercs jelentette: tudvalévõ persze, hogy egy tekercsre kevesebb szöveg fért el, mint egy mai értelemben vett könyvben, és egy tekercsre olykor több különféle szöveg is fölkerült – a szám viszont ezzel együtt is igen tetemes. Az egyik hellenisztikus uralkodónak, III. Ptolemaiosznak annyira szenvedélyévé vált a könyvgyûjtés, hogy uralkodása idején az Alexandriába érkezõ hajókat tüzetesen átvizsgálták, hogy nincs-e rajtuk valamilyen papirusztekercs, amit – ha volt – azonnal ideiglenesen lefoglaltak, hogy másolatot készíthessenek róla a könyvtár számára. De III. Ptolemaiosz küldöttei eljutottak a Mediterránium számos részeire is azért, hogy onnét papirusztekercsekre másolt külországi szövegekkel térhessenek vissza. A nagy görög klasszikusok, így Homérosz, Aiszkhülosz, Szophoklész és mások mûveinek ma ismert formáját, csakúgy, mint az Ószövetség egyes részeit az alexandriai könyvtár, illetve az ottani példányok másolatai õrizték meg számunkra.
Az alexandriai gyûjtemény tehát lényegében úgy mûködött, ahogy ma is mûködnek a könyvtárak. Sajnos a nagy gondossággal összegyûjtött állománya nem maradt ránk: elõször Julius Caesar seregeinek vált áldozatává – a római legionáriusok az alexandriai háború idején a városon kívül a könyvtár épületét is felgyújtották (könyvégetés…), egyes források szerint 400 ezer tekercs vált a tûz martalékává, amelyet csak részben pótolt az, hogy Antonius a pergamoni könyvtárból 200 ezer tekercset ajándékozott Kleopátra királynõnek. (A pergamoni az ókori világ másik nagy könyvtára: szintén egy hellenisztikus utódállamban, Kis-Ázsiában jött létre, emlékét a pergamen szavunk õrzi.) Az alexandriai könyvgyûjtemény végsõ pusztulását azonban nem lehet egy idõponthoz kötni: az elkövetkezõ évszázadokban a város több ostromot és háborút is átszenvedett, és az arab hódítás idején a könyvtár már csak nyomaiban létezett.
Könyvtárak természetesen Alexandrián és Pergamonon kívül is mûködtek az ókorban. Közülük némelyiknek ma már legendás, misztikus híre van. Az egyik ilyen a Nag Hammad-i könyvtár, amely szintén Egyiptomhoz köthetõ, de sem a fáraókori, se nem a hellenisztikus, hanem a kopt Egyiptomhoz. A Nag Hammad-i könyvtár 1945-ben megtalált szövegeit ma az ókori gnosztikus irodalom legjelentõsebb írásai közé sorolják. S itt kell szólnunk Qumránról is, ahol röviddel a Nag Hammad-i iratok felfedezése után találták meg a legendás tekercseket, melyek minden bizonnyal egy esszénus közösség könyvtárát képezték.
Alexandria nyomán az ókori Rómában is divat lett a könyvgyûjtés: Julius Caesar például – azután, hogy majdnem megsemmisítette… – a teljes alexandriai állományt Rómába akarta vinni. A császárkorban 28 közkönyvtár mûködött a városban, a római kor utolsó évszázadaiból pedig már keresztény könyvtárról is tudunk: a konstantinápolyi könyvgyûjtemény a késõbbi bizánci könyvtárakat alapozta meg. Ám szintén a késõi császárkorra esett a történelem nagy szervezett könyvégetéseinek egyike: 303-ban Diocletianus császár arról rendelkezett, hogy a keresztény templomokat le kell rombolni, a keresztény tisztviselõket el kell bocsátani, és a keresztény szellemiségû könyveket, így az Ószövetség és az Újszövetség köteteit el kell égetni. Ugyanakkor a keresztények is égettek könyveket, éppenséggel az Újszövetség is beszámol arról, hogy Pál apostol Efeszoszban mekkora megbotránkozással nézte az efeszosziak pogányságát – olyanynyira, hogy sikerült rávennie a város vezetõit és polgárait arra, hogy vessenek véget a bálványimádatnak, s ne csak a pogány istenek szobrait rombolják le, hanem égessék el a pogány tárgyú könyveket is.
S ha már ókor és könyvégetés: ne feledkezzünk meg a Nagy Fal építését megkezdõ kínai császárról, Quin Shin Huangdiról, aki a konfucionizmus üldözése közben a neki nem tetszõ tudósokon kívül azok könyveit is máglyára vettette…
A középkorban a kolostorok õrizték a könyveket – a kolostorok a középkori kultúra jellegzetes formái: templomok és könyvtárak egyben. A korabeli szállóige szerint a kolostor olyan könyv nélkül, mint a fegyvertár fegyver nélkül. A könyvek gyûjtése, olvasása, rendszerezése tehát fontos részét képezték a kolostori életnek, Szent Benedek a reguláiban a középkor hajnalán elrendelte, hogy a testvérek ne csak a liturgikus események idején olvassanak fel egymásnak, hanem például étkezésekkor is. A kolostor ugyanakkor nem csupán könyvgyûjtõ, hanem könyvkészítõ mûhely is volt: egészen a könyvnyomtatás feltalálásáig szorgos barátok éjt nappallá téve, hideg és sötét kamrákban görnyedve másolták az immáron nem tekercsre, hanem lapokra írott és összekötött szövegeket, azaz a kódexeket.
A kolostori könyvtárak azonban élesen eltértek az ókori könyvtáraktól abban, hogy nem voltak nyilvánosak: a könyvekhez csak az írástudók, azon belül is fõleg az egyházi emberek férhettek hozzá. Nem véletlen hát, hogy a középkor parasztháborúi és vallási eredetû felkelései (így a huszita háborúk és a reformáció) idején a kolostorokba betört rebellisek egyik elsõ dolga volt a fennálló egyházi-világi rendet jelképezõ kódexek máglyára dobása – a könyvégetés. Ami egyébiránt nem csupán a lázongókra volt jellemzõ: példának okáért a 13. század közepén a ma is Szentként tisztelt Lajos francia király túl azon, hogy a zsidókat miselátogatásra, valamint csúcsos kalap és sárga karika viselésére kötelezte, elrendelte, hogy a Talmudot és más zsidó vallási könyveket Párizs egyik piacterén nyilvánosan el kell égetni.
Az érett középkorban egyes szerzetesrendek az egyik legfontosabb tevékenységüknek az oktatást tekintették. Az egyetemek megszervezésével egyidõben tehát a kolostorok könyvtárainak egy része az oktatás része lett. Így alakultak ki az egyetemhez köthetõ könyvtárak. Aztán aszerint, hogy egy-egy egyetemi fakultás mivel foglalkozott, a tudományok mely területére specializálódott, létrejött az a szisztéma is, amikor egy-egy könyvtár nem válogatás nélkül, hanem a saját igényei, tematikája szerint gyûjti össze a neki kellõ könyveket.
A reneszánsz idején újra fölmerült az ókori példák nyomán a közkönyvtárak gondolata. Ennek egyik szellemi atyja, Petrarca azzal hagyományozta a velencei Szent Márk-székesegyházra a saját könyvgyûjteményét, hogy azt bárki, aki el akar mélyedni a tudományokban, szabadon használhassa. Egy másik humanista gondolkodó, Niccolo Niccoli is hasonló céllal hagyta a könyvtárát egy kolostorra. Az ókor után az elsõ nyilvános könyvtárat egyébként 1441-ben nyitották meg Firenzében.
Petrarcán és Niccolun kívül a reneszánsz más nagy gondolkodói (például Boccaccio) is gyûjtöttek könyveket, példát szolgálva ezzel az egyházi és a világi hatalmasságoknak: a Vatikán késõbbi könyvtárának alapját az avignoni pápai könyvgyûjtemény jelentette, és emellett számos reneszánsz uralkodó palotájában mûködtek udvari könyvtárak. Ezek némelyike máig tartó világhírre tett szert, itt kell mindjárt megemlítenünk Mátyás magyar király könyvtárát, a budai Bibliotheca Corvinianát, amely túl azon, hogy máig élõ legenda, korának egyik legnagyobb és legjelentõsebb könyvgyûjteménye volt: egyes becslések szerint kétezer kötetbõl állt, ezeket Mátyás halála után kezdték el széthordani, a legnagyobb pusztítást azonban a török hódítás okozta. Szulejmán szultán Buda 1526-os kifosztásakor a könyvek egy részét megsemmisítette (már megint könyvégetés…), a többit pedig Isztambulba vitette. Bár évszázadokkal késõbb a törökök visszaadtak mintegy 350 példányt, Mátyás könyveinek nagy része elpusztult (valószínûleg az elsõ világháború idején, Bagdadban). Ma 216 korvináról tudunk, ebbõl 52-t õriznek Magyarországon.
A könyvnyomtatás feltalálása után a nyomtatott könyveket egy ideig még afféle másodlagos értékû könyvnek tekintették, sok könyvtárban a hátsó traktusban, eldugott polcokon õrizték õket. A 16. század elején azonban már több mint 1000 nyomda mûködött és ontotta a könyveket Európában. A könyvtárak állománya tehát ugrásszerûen növekedni kezdett. Ebben a technikai feltételek bõvülésén túl szerepet játszott a reformáció is, hiszen a protestáns egyházak fontosnak tekintették a nemzeti nyelvû vallási és világi irodalom terjesztését, amihez megnyerték a református uralkodók és hatalmasságok támogatását is: Magyarországon a debreceni református könyvtáron túl a Rákócziak Sárospatakon hoztak össze hatalmas könyvgyûjteményt, de híres volt a gyulafehérvári fejedelmi könyvtár is. Ennek mintegy ellentételeként az ellenreformáció szintén fontos szerepet tulajdonított a könyveknek és a könyvtáraknak: magyar földön maradva meg kell említenünk a jezsuita kötõdésû nagyszombati egyetemi és a kassai akadémiai könyvtárakat. A korszak uralkodói szintén gyakran engedték át a saját udvari könyvtáraikat az egyetemek számára, nyilvános közkönyvtárrá téve õket. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról a tényrõl sem, hogy – különösen a pompakedvelõ barokk térhódítása idején – a könyvtárak gyakran múzeumként is funkcionáltak: olykor nem föltétlenül a bennük rejlõ tudás, hanem szépségük vagy ritkaságuk okán gyûjtöttek könyveket.
A reformáció háborúi persze a Janus-arcú emberi természet újabb megnyilvánulásaként nemcsak a könyvek és a könyvtárak gyarapodásával jártak együtt, hanem a könyvek többszöri elégetésével is: a különféle egyházak és egyházi rendek az ellenséges elpusztításának szimbólumát látták a számukra nem tetszõ könyvek nyilvános elégetésében. A katolikusok Luther könyveit épp úgy máglyára vetették, mint Münzer Tamás lázadói a latin nyelvû Bibliát. A genfi reformátusok pedig 1553-ban a Szentháromság-tagadó Szervét Mihályt „A kereszténység helyreállítása” címû könyvének összes felkutatott példányával együtt égették el, méghozzá olyan „sikeresen”, hogy a nyomtatott mûbõl az utókorra csupán három darab maradt.
A felvilágosodás kora a könyv és a könyvtár újabb reneszánszát hozta el. Ebben az idõben a fõúri kastélyokban nem voltak ritkák a több tízezres gyûjtemények sem: a könyveket külön személyzet kezelte és rendszerezte. Némelyik felvilágosult földesúr (vagy nemesi család) az enciklopédikusság helyett egy-egy szakterületet választott ki gyûjtési céljául és fõleg (vagy kizárólag) ilyen tárgyú könyveket igyekezett a könyvtárába beszerezni – példa erre a szabadkõmûves gróf Festetich György, akinek agrarisztikai szakkönyvtárára késõbb mezõgazdasági iskola épült. De szintén szabadkõmûves volt az ugyancsak nagy könyvgyûjtõ gróf Ráday Gedeon vagy a marosvásárhelyi Teleki Sándor (a ma is mûködõ Teleki-téka alapítója), nem beszélve gróf Széchényi Ferencrõl, aki 1802-ben a 15 ezres nagycenki könyvtárát adományozta a magyar nemzetnek, megteremtve ezzel az Országos Széchényi Könyvtárat. Az õ fiához, Széchenyi Istvánhoz pedig a Magyar Tudományos Akadémia köthetõ, amelynek könyvtárát – az akadémiai könyvtárat – a Teleki család 30 ezres könyvadománya alapozta meg.
Azt hihetnénk, hogy a modern idõk beköszöntével, a tudás és vele együtt a könyvek egyre nagyobb tiszteletével megszûntek a könyvégetések is. Ám ez egyáltalán nem igaz. A 19-20. század nemcsak a háborúk és forradalmak, hanem ideológiák, eszmerendszerek összecsapásainak is a kora. Ennek pedig az egyik lehetséges terepe a már említett szimbolikus könyvégetés. Ami történhet egyrészt spontán módon: mint például az 1956-os magyarországi forradalom idején, amikor a pártházakból kiszórt és a tudományos szocializmus filozófiával foglalkozó könyveket (egyszerûbben: Marx és Engels, illetve követõik mûveit) az utcákon és a tereken égették el. Másrészt történhet szervezett, akár állami keretek között is. Erre példa 1933. május 10-e, amikor a frissiben kinevezett kancellár, Hitler propagandaminiszterének, Goebbelsnek az utasítására Németország több városában lobbantak fel a máglyák, amelyekre zsidó, szocialista és más németellenesnek minõsített szerzõk, így Thomas és Heinrich Mann, Sigmund Freud, Bertold Brecht, Albert Einstein, Erich Kästner és mások mûveit vetették. A könyvégetés valóságos náci propagandaünnepként zajlott le, a berlini máglya felépítését és meggyújtását több ezer ember jelenlétében személyesen Goebbels irányította.
„Az idei magyar könyvnapot kevéssel elõzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omár kalifa korszaka látszik visszajönni…” – írta errõl az eseményrõl a Nyugatban Babits, és az utolsó félmondatban az alexandriai könyvtár esete köszön vissza ránk: évszázadokon keresztül Alexandria 7. századi arab meghódítóját, Omár kalifát tekintették az alexandriai könyvtár hóhérának, hiszen hírhedt parancsa ránk maradt: „Ha a pogányok könyveiben olyan tudás van, amelyet a Korán is tartalmaz, feleslegesek. Ha olyan, amelyet nem, nem kívánatosak. Pusztítsátok hát el õket”. Az igazsághoz azonban az áll közelebb, hogy az alexandriai könyvtár az arab hódítás idején már a múlté lehetett, és Omár kalifa legföljebb pontot tehetett az évszázados pusztulás végére. Mindenesetre a kalifa a könyvégetés szimbolikus alakjává vált.
Még ha helyi érdekeltségûnek is tûnik, mindenképpen jellegzetesen 20. századi esemény az az 1995-ös klézséi könyvégetés, amikor a moldvai csángó magyarok között valaki elterjesztette, hogy a magyarországi magyarok el akarják venni tõlük a templomaikat. Hogy kik és miként vennék el, az nem derült ki, mindenesetre a manipuláció és a szándékos hisztériakeltés folyományaként Klézsén magyar ábécéskönyveket égettek el.
Az ember Janus-arcú, és az emberi kultúrtörténetet, a könyvek történetet könyvtárépítések és könyvégetések egész sora kíséri végig. Badarság azt hinni, hogy ez utóbbi a jövõben nem, vagy egyre ritkábban következik be: a technika „jóvoltából” ma már máglyákat sem kell rakni ahhoz, hogy egy gombnyomással digitális könyvtárak és digitalizált könyvek tûnjenek el. Badarság azt hinni – bízni, reménykedni azonban igenis kell, lehet benne…


vissza