Kezdőlapra

Fordulópont 28. szám
Kié a könyv(tár)?

Büki Orsolya – Büki Péter: Könyvvel könnyebb?!

„Leemelek a polcról egy könyvet. A kötet dohos szagot lehel – egy bevégzett mû és egy beteljesült élet egyetlen áthagyományozható nyomát a légtérben: könyvszagot.” (Kertész Imre)

A minap összefutottunk az egyik szomszédasszonyunkkal, aki hónapok óta árulja a házát. Örült, mert végre sikerült vevõt találnia rá.
– Képzeljék, tegnap végre vevõt találtam, készpénzes vevõt, ez ritka. Egy mérnökházaspár, legalábbis a férfi elektromérnök volt, ma már nyugdíjas… – s csak csacsogott, csacsogott. Hirtelen azonban felkaptuk a fejünket, mikor a szomszédasszony elmondta, hogy a korábban mûhelyként használt pincébe 10.000 kötetes könyvtár költözik. Örömünknek hangot is adtunk, hogy akkor ismét egy jó szomszédunk lesz, mert aki a könyveket szereti stb., s mondtuk a már-már közhelyszerû mondatokat, csakhogy szabaduljunk. Hirtelen azonban szomszédunk meglepõ fordulattal ismételten magára terelte a figyelmünket:
– Á, ez egy nyugdíjas férfi, a nõ még dolgozik valahol, de úgysem fogja a férfi elolvasni ezt a sok könyvet. Mért is olvasná? A férfiak amúgy is, ha otthon vannak, hamar unatkozni kezdenek, s megtalálják a… (itt a sarki kiskocsma nevét említette, amit reklám, illetve a szomszédság anonimitása miatt nem említünk).
Ha elemezni szeretnénk ezt a párbeszédet (vagy inkább monológot), igen sok elõítéletre, sztereotípiára bukkanhatnánk. Ezek közül a férfiakra vonatkozókat hagyjuk, s nézzük csak a könyvekre vonatkozókat. Az egyik ilyen a „minek a könyv?” jellegû, a másik, „úgyse olvassa el”. Az egész helyzetre talán ráillik Leonardo da Vinci gondolata:
„Tudom, sokan fogják mondani, hogy ez a mû haszontalan; de ezek azok lesznek, akikrõl Demetrius azt mondta, hogy éppolyan keveset törõdnek azzal a széllel, ami beszédkor keletkezik a szájukban, mint azzal, amelyik a hátsó felükön jön ki. Vagyis: emberek, akik csak anyagi javakra vágynak, és nincs bennük semmi vágyakozás a bölcsesség, vagyis a lélek tápláléka és valóban maradandó gazdagsága iránt.”
A továbbiakban a mottóként választott Kertész Imre idézet mentén – ha nem is feltétlenül a beteljesült életek áthagyományozható nyomáról – a „könyvszagról”, de annak – ha tetszik – mentálhigiénés vonzatáról kívánunk a teljesség igénye nélkül szólni.

Kié a könyvtár?

Amint arról Spiró György a Fogság címû regényében ír, a könyvtár az ókorban a kiváltságosoké volt. Egyrészt olvasni kellett tudni, másrészt különleges polgárjoggal kellett rendelkezni ahhoz, hogy valaki egyáltalán csak beléphessen az alexandriai könyvtárba.
Valahogy így van ez ma is. A közoktatási felmérések rendre arról tesznek bizonyságot, hogy a gyermekek ugyan járnak iskolába, de szövegértõ olvasásuk gyenge. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy az olvasás számukra nem jelent örömet, ami azt eredményezi, hogy hanyagolják az olvasást. Ennek oka lehet az is, amit gyakorló pedagógusok említenek, hogy az elsõ osztályba kerülõ gyermekek többsége olyan gyatra szókinccsel rendelkezik, hogy – az olvasás, így a könyvek megszerettetése érdekében – elõször a szókincsüket kell fejleszteni-bõvíteni. Ha ezt a tanító néni elhanyagolja, eljuthatunk oda, hogy a felsõbb osztályokban a magyar mûveket magyarról magyarra kell fordítani a diákoknak. Vagyis olyanok lesznek, mint akik ugyan tanultak és tudnak is úszni, de mivel évekig nem úsztak, csak nagy nehézségek árán sikerül nekik újra. Valahogy így jár az is, aki évekig nem olvas rendszeresen, elvész a szavak tengerében.

Akkor hát minek a könyvtár, és kié a könyv?

Vannak olyanok, akik olvasnak, szeretik a könyveket (akár 10.000 kötetes magánkönyvtáruk van), akik komolyan veszik az olvasott mûveket, és fontosnak tartják, hogy mintegy polgári peres eljárás keretében védjék meg kedvencüket, hogy felkerüljön a Nagy Könyv listájára, vagy ha már felkerült, fent is maradjon.
Vannak azonban olyanok is, akik rászorulnak a könyvekre. Nem a kereskedõkre gondolunk itt, nem is a kikapcsolódni, szórakozni, pihenni vágyó emberekre, de nem is a vizsgára készülõ diákokra vagy a szakemberekre, akik (mint a diákok) újabb és újabb ismereteket szereznek a könyvekbõl, hogy munkájukat (még) jobban tudják végezni, hanem azokra, akik (könyv)írással, (könyv)olvasással önmagukon próbálnak segíteni, (lelki)életüket rendbe tenni vagy azt megmenteni.
Közhelyszerûnek tûnhet, hogy a könyv nem azé, aki olvassa, hanem azé, aki azt befogadja. Nem pusztán elfogadja, hanem azt megértve közelít hozzá és a szerzõhöz, akár annak szándékához.
Ezen a szinten felmerül az esélyegyenlõség kérdése is. Már az esélyegyenlõségi kérdés, hogy van-e módja bárkinek a könyv befogadására, azaz elsõ körben: van-e módja egyáltalán elolvasni egy könyvet, van-e könyvhozzáférési lehetõsége. Ezt követi az, hogy el tudja-e olvasni (fizikai és mentális értelemben egyaránt).
Felmerülhet még egy kérdés, ami szorosan kapcsolódik az esélyegyenlõséghez. Egy mû, aminek elolvasása, befogadása, hozzásegít(het)i az olvasót, a befogadót problémája megoldásához, valóban eljut-e azokhoz, akiknek ténylegesen szánták azt, vagy csak valaki kiadta, ezzel pipálva ki egy feladatot a maga részérõl.

A könyv mint öngyógyító eszköz?

Ha mint öngyógyító eszközként vesszük a könyvet, legelõször az alkotóról kell ismeretekkel rendelkeznünk. Igen sok irodalmi mû ugyanis egy saját lelki probléma megoldására, vagy egy általános emberi kérdés körüljárására „íródott”.
Ez az írás segítségével végzett öngyógyítás sok esetben tudatos-tudattalan túlélési stratégia is egyben. Jó példa erre Diogenidész, a hajléktalan filozófus, akirõl egy korábbi cikkünkben már szóltunk itt a Fordulópontban.
Öngyógyító jellegûnek tekintjük Marsall László verseit, amelyek fia halálával kapcsolatosak, s szintén e körbe tartozik Felszeghy Csaba Eõke fehér könyve címû mûve. Természetesen a sor folytatható szinte az „irodalom végéig”.
Gyógyító eszköz lehet a könyv akkor is, ha egy általános kérdésre keresi a választ, például a bûnre és a büntetésre. Sokan merítettek Kafka mûveibõl. Ahogy Ancsel Éva írja Írás az éthoszról címû munkájában: „A huszadik század egyik legkülönösebb válasz-kísérlete arra a kérdésre, hogy van-e bûn, minden bizonnyal Kafkától ered. Ha mûveibõl természetesen nem körvonalazódik is megoldás, minden bizonytalanság és kétértelmûség ellenére egy teljesen eredeti, bizarr, de sokatmondó vízió kiolvasható. Kafka regényei végsõ soron kivétel nélkül variációk a bûn témájára.” – Arra a kérdésre, amire évezredek óta keresi az emberiség a választ.
Az öngyógyítás, a „kiírás” ezeken a mûveken keresztül segít más, hasonló helyzetben lévõ embereken is. Ezen túl azonban vannak olyan öngyó gyító jellegû mûvek – tipikusan ide a Holokauszt könyveket soroljuk –, amelyek az öngyógyításon és a feldolgozhatatlan feldolgozásának kísérletén túl (mert hisz gondoljunk csak arra, hányan lettek öngyilkosok még azok közül is, akik „kiírták” magukból KZ-élményeiket, pl. Primo Levi) a kollektív emlékezést, a soha el nem felejtést is hivatottak elõsegíteni.
Ez utóbbi mûfajban egy igen érdekes mû a Maus, amely túl azon, hogy „másodkézbõl” ábrázolja a maga technikájával és igen kifinomult szimbólumrendszerével a Holokausztot, egyúttal éppen ezzel a feldolgozással, illetve az élmények elmeséltetésével kerül helyére az apa-gyermek viszony is.

Öngyógyító olvasás/olvasmányok?

Heidegger írja: „[…] a mû egy világot nyit fel és világot támaszt”. És azáltal, hogy megnyílik a mû által elõttünk az a világ, ami számunkra oly ismerõs, talán mindenben azonos, de mégis teljesen ismeretlen, hiszen ha ismernénk azt a világot, „közlekedni tudnánk” benne, rendezni problémáinkat.
Ott, az elénk tárt világban, a mûben másokkal történik meg mindaz, ami velünk. Ebben a helyzetben megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy hátradõlve szemlélõivé váljunk annak, ami egyébként oly annyira terhel minket. Ebben a szemlélõdésben, ha éberek és odafigyelõk vagyunk, megoldási kulcsot is találunk, amit több-kevesebb sikerrel lefordíthatunk, lemásolhatunk saját élethelyzetünkre.
Ezért is kell egyik-másik mûvet többször meghallgatni, elolvasni, mert a kulcs nem pottyan csak úgy a kezünkbe, azért meg kell dolgoznunk. Illetve az adott probléma vissza-visszatérhet életünk különbözõ szakaszaiban, s a megoldási stratégiát annak megfelelõen kell ki-, illetve átdolgozni: pl. amíg elsõ olvasáskor az adott regény gyermek szereplõivel tudunk azonosulni, késõbb lehet, hogy pont az apával/anyával azonosulunk górcsõ alá véve a gyermeket – mindezt persze az esetek többségében tudattalanul.
Ezt a folyamatot egyébként jól megfigyelhetjük a mesét hallgató gyermekeknél. Hányszor és hányszor kell egy-egy (nép)mesét elmondani a gyermeknek egészen addig, amíg egy szép napon már nem kéri a mesét: problémája megoldódott.

Könyv mint terápia?

A könyv, az írott szöveg gyógyító hatására már régen rájöttek a lelki problémákat orvosló szakemberek. Szándékos ez a körülírás, hiszen a keleti orvosok praxisában benne volt már régen a mese, a parabola használata. Az Ezeregyéjszaka meséi is valami hasonló elven mûködnek. Ugyanezeket a keleti gyógyító hatású parabolákat, meséket, példázatokat a 90-es években Nossrat Peseschkian két remek könyvében (A tudós meg a tevehajcsár, A párkapcsolat 17+1 formája) olvashattuk.
A szöveg, a könyv gyógyító erejével azonban tudatosan a biblioterápia foglalkozik, amelyben a könyv és a gyógyítás fogalma kapcsolódik össze. „A biblioterápia nem jelent mást – vallja Oláh Andor, a biblioterápiát alkalmazó elsõ hazai orvosok egyike –, mint tudatosítani és módszerré alakítani át saját tapasztalatunkat, élményeinket és mindazt, ami észrevétlenül valósult meg eddig.” Bartos Éva a következõkkel egészíti ki e meghatározást: „Valóban arról van szó, hogy mindazt a tapasztalatot, amit a könyvek, az olvasás, az irodalom jótékony hatásáról felhalmozott az emberiség, egyszerre átfordították tudatosan alkalmazott módszerré, gyógyító céllal, szándékolt hatás kiváltására”. Ez azonban csak egy fogalom-meghatározás a sok közül, hiszen a biblioterápiának, ahogy az Beth Doll és Caroll Doll írásából is kitûnik, számtalan definíciója, típusa létezik a legszélesebben értelmezett „az olvasás mindenkin segít” kijelentéstõl kezdve a legszûkebb klinikai szakpszichlógiai meghatározásig. Dr. Hász Erzsébet egy interjújában a következõket mondta a biblioterápiával kapcsolatban: „[…] a biblioterápia éppen úgy, mint a legtöbb, vagy majdnem minden mûvészetterápia nemcsak a beteg ember gyógyításában használható, hanem a megelõzésben és a rehabilitációban is, de hasznos akkor is, amikor egy krónikus betegséggel való együttélést kell megtanulnia valakinek. Nagyon sok szomorú statisztika mutatja, hogy az általános iskolákban a gyerekek szövegértése nagyon rossz [ahogy ezt fentebb már említtettük – a szerzõk]. A szakember szerint ebben egészen biztosan segíthet a biblioterápia. Az, hogy a gyerekek miért nem tudnak olvasni, az egy összetett probléma, húsz szakember legalább tízféle választ adna rá, de az biztos, hogy nagyon sok megközelítésbõl oda juthatunk, hogy a biblioterápiának ezen a területen is van szerepe a gyógyításban. Az olvasászavarok nem kis részét egyébként a számítógép használat egy speciális formája okozza […]. A biblioterápiás beszélgetés annyiban tér el egy egyszerû szövegértelmezéstõl, hogy ott azt gyakorolják, hogy a befogadónak, aki egy saját múlttal, jelennel, jövõvel rendelkezõ, nagyon érzékeny, összetett személyiség, az adott szöveg itt és most, mit jelent. Az iskolával vagy az udvarias beszélgetéssel ellentétben egy biblioterápiás beszélgetésen azt is el lehet mondani, hogy kinek miért tetszik vagy éppen nem tetszik a könyv, vagy hogy melyik szereplõ ellenszenves. A biblioterápia tulajdonképpen arra jó, hogy a csoportos beszélgetés közben egymásnak és saját maguknak is megmagyarázzák a körülöttük lévõ világot. Ez pedig úgy történik, hogy egy rendkívül jó, magas színvonalú szövegbõl indulnak ki, amit aztán nem pusztán értelmeznek, hanem ehhez személyesen is viszonyulnak. A biblioterápiás beszélgetésnek vannak olyan hurkai, vannak olyan kitérõk, amelyek látszólag teljesen eltérnek a tárgytól, de egy megfelelõ értelmezési struktúrába helyezve utólag ezt a beszélgetést, kiderül, hogy minek mi az értelme.”
Persze Hász Erzsébet mondandójához Caroll és Caroll számos más aspektust tenne hozzá…

És a szakkönyvek?

A következõkben a szakkönyvek két típusát különböztetjük meg. Szûkebb értelemben vett szakkönyvnek a szakmai közvéleményének írt mûveket tekintjük. Tágabb értelemben azokat a munkákat is szakkönyvnek tekintjük, amelyek egyaránt szólnak a szakmának és a laikus olvasónak. A pedagógia és a lélektan területén nehéz meghúzni a határvonalat. Érdemes csak arra gondolni, hogy Freud Goethe-díjas volt, ami azt jelzi, hogy mûveit nem pusztán a szûken értelmezett szakma jegyezte.
A tudományt népszerûsítõ olvasmányok Magyarországon már korán megjelentek. A pszichológiában az egyik – talán legjelentõsebb – ilyen mû Bodnár Cecil Mi és mások címû munkája. Sajnos, ezt a mûvet Gyökössy Endre 1992-ben „korszerûsítette”. Nevelés(lélektan)i alapismereteket taglaló ismeretterjesztõ munkák még akkor is megjelenhettek Magyarországon, amikor maga a pszichológia háttérbe szorított tudomány volt. Elég csak a mai napig „alapmûként” idézett Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes-féle Gyermeklélektanra gondolnunk vagy az egyházi kiadványok közül Gyökössy Endre református lelkész munkáira.
A rendszerváltás idején aztán bekövetkezett ezen a téren is a nagy „bumm”. Egyre-másra jelentek meg pedagógiai, pszichológiai mûvek, azok, amelyeknek megjelenésére már régóta várt a magyar olvasóközönség, ilyen volt többek között Bettelheim A mese bûvölete és a kibontakozó gyermeki lélek címû munkája, a különbözõ pedagógiai irányzatokat bemutató kötetek.
E folyóirat olvasói jól ismerik a PONT Kiadó veszteségek feldolgozását segítõ könyveinek sorát (amelyek kiadását akkor vállalta fel a kiadó, amikor ez még nagyon tabu témának számított Magyarországon) és a Gyermekekrõl-Gyermekekért kiadói programban sorjázó köteteket, amelyek a Fordulópontban felvetett témákat még alaposabban járják körbe. Ezek között is kimagaslóan fontos Marcel Frydman: Televízió és agresszió címû kötete, és nagy adósságot törlesztett a kiadó Gianni Rodari: A képzelet grammatikája címû alapvetõ munkájának lefordíttatásával és megjelentetésével.
Közkedveltek a Cartafilus Kiadó önismeretet, tájékozódást segítõ kötetei, úgyszintén nagy népszerûségre tettek szert a Park Kiadó Hétköznapi pszichológia sorozatában megjelent könyvek.
Mindezen kiadványok mellett egyre-másra jelennek meg az erõszak megelõzõsét, különösen a gyermekekkel szembeni erõszak és a családon belüli erõszak megelõzését segítõ, azt kezelni próbáló kiadványok.
A Háttér Kiadó az elmúlt években a Lélekkontroll sorozatában számos ilyen jellegû kiadvány is napvilágot látott, így Aron T. Beck A gyûlölet fogságában címû mûve, amely arra tesz kísérletet, hogy kinyomozza a megfoghatatlan gyûlölet okait, megpróbáljon segíteni rajtunk, akik egyszerre vagyunk mások lelkének potenciális gyilkosai és ugyanakkor szerencsétlen áldozatok. Egyenként és csoportosan is, hiszen a fajgyûlölet, a népírtás, a tömeggyilkosságok is mind-mind a vak és észérvekkel megmagyarázhatatlan gyûlölet évezredeken át mételyezõ szörnyû termékei. De ugyanennek a sorozatnak tagja például Erich Fromm A rombolás anatómiája címû munkája, amely azt törekszik bebizonyítani, hogy az agresszivitás, a pusztításhajlam, a rombolás vágya nem õsidõktõl fogva sajátja az emberi természetnek, hanem a modern idõk „vívmányai”, vagyis a mai ember kevéssé rokonszenves személyiségjegyei. Susan Forward lebilincselõ könyve szinte minden szülõrõl „lerántja a leplet”. Mérgezõ szülõk címû munkájában a szülõ megalázó cselekedetei (szidalmazástól a verésen és megerõszakoláson keresztül a fel-nem-nõni engedésig) által okozott sérülésekre hívja fel a figyelmünket.
A Háttér Kiadó e sorozatának mintegy kiegészítõ elemei a Tûz-Hely könyvek, melyeket a kiadó a NANE-val, azaz Nõk a Nõkért Együtt az Erõszak Ellen Egyesülettel karöltve jelentet meg.
A Tûz-Hely könyvekrõl a sorozatcím után azt hinnénk, hogy a meleg családi légkörrõl, annak megteremtésérõl szólnak. Ezzel ellentétben a családi tûzhely kihûlésérõl (ha egyáltalán azok a tûzhelyek valaha is tûzhelyként funkcionálhattak…) olvashatunk külföldi klinikai pszichológusok megrázó esetleírásai alapján.
Judith Herman Trauma és gyógyulás címû könyvében a háborúk, a Holokauszt, a politikai bebörtönzések, a nemi erõszak és a családon belüli erõszak áldozatainak közös tapasztalatait összegzi. Az olvasó megértheti a családi és a közszférában történõ erõszak hatásait, az áldozatok tüneteit és azt, hogy miként lehet magunk mögött hagyni a trauma okozta káros személyiségváltozásokat. A könyv alapvetõ értelmezést nyújt az elmúlt száz év magyar történelméhez, valamint az egyes traumatúlélõk megértéséhez és gyógyulásához is. A sorozat második kötete – a Csak okosan! – fõleg a gyermekeknek, a kamaszoknak szól. Egyfajta önvédelmi kiskönyv. Szerzõje, Helen Benedict, könyvében közérthetõ nyelven, megtörtént példákkal mutatja be a szexuális visszaélések formáit, és az önvédelem, pontosabban a szexuális önvédelem alapjait. A könyv elsõdleges címzettjei ugyan a nagyobb gyerekek és kamasz lányok/fiúk, segítséget azonban bármely életkorú olvasó meríthet belõle.
A könyv a szexuális viszszaélések és a nemi erõszak elõjeleit és megakadályozásának módszereit ismerteti, beleértve az ismerõsök és családtagok által elkövetett bûncselekményeket is, hiszen – amint azt az egyes esetek napfényre kerülésekor kiderül – a gyerekek és a kamaszok elleni szexuális erõszak igen gyakori elkövetõi nem az idegenek, hanem a gyermeket nevelõ szülõ, az „új apuka” stb. Külön fejezet szól a szülõkhöz, akiknek gyermekét szexuális visszaélés érte, a függelék pedig az állami vagy önkormányzati intézmények és hatóságok kötelezettségeit/lehetõségeit, illetve az áldozatvédõ szolgáltatásokat nyújtó civil szervezeteket ismerteti. A könyv illusztrációi pedig az önvédelem gyakorlásához nyújtanak támpontokat. A Csak okosan! ugyan jól ismert tényeket ír le, de mindez egy csokorba gyûjtve és példákkal szemléltetve megdöbbenést, felháborodást és „Hú, de hányingerem lett!”-hatást váltott ki belõlünk, tudatunk mélyére ûzött személyes élményeinket is felszakítva.
A könyv célja azonban egyben a veszélye is: a (fizikai) agresszió, brutalitás (verbális és / vagy fizikai) agressziót, brutalitást szülhet.
A sorozat harmadik tagja az „intellektuális” erõszak: a szavak felhasználása a másik legyõzésére. Többnyire ezekben az esetekben sem egyenlõ eséllyel induló felek „szópárbajáról”, szójátékáról van szó. Patricia Evans Szavakkal verve… címû könyve arról szól, hogy mit tehet egy nõ (de jó támpontokat kaphat egy verbálisan elnyomott férfi is), ha a párja unos-untalan szóbelileg bántalmazza: letorkolja, leszólja, lekezeli, megalázza õt, ha felismeri, hogy egy párkapcsolat nemcsak tettleges, hanem szóbeli bántalmazással is tönkretehetõ? Hogyan változtathat partnere szavakkal verõ, egyszerre védekezõ és támadó magatartásán? Miként döntheti el, hogy kapcsolata még menthetõ vagy már nem érdemes több energiát vesztegetnie rá?
Mivel a bántalmazó párkapcsolatokban a fizikai erõszakot rendszerint szóbeli bántalmazás elõzi meg, a rendszeres verbális erõszak észlelése különösen fontos a másik feletti uralkodásra hajlamos ember korai felismeréséhez. A megelõzésen túl a könyv gyakorlati ötleteket is ad a személyes biztonság kialakításához és – amennyiben ez lehetséges – a szóbeli erõszak fegyverével élõ partner magatartásának megváltoztatásához.
Röviden a Tûz-Hely könyveket olvasgatva az jutott eszünkbe, amit a gimnáziumi erkölcstan (theologia moralis) tanára mondogatott, hogy õ valójában bûntant tanít. Megtanítja, hogy mi a bûn, azt hogyan lehet el követni, sõt még azokra a bûnökre is felhívja a figyelmünket, amik eszünkbe sem jutottak volna…
Bûntan… Igen, a szakembereknek sajnos elõzetes ismeretekre van szükségük az emberi kegyetlenséget illetõen, hogy segítõ tevékenységüket ne bénítsa meg a borzalom, a meglepõdés.
De szükséges tudnia az áldozatoknak is – ha kezükbe kerül, és el is tudják olvasni ezeket a könyveket –, hogy mire számíthatnak még, illetve merre van az alagút vége, hol dereng valami kis fény az életükre.
A Tûz-Hely könyveket olvasva felmerült bennünk a kérdés, hogy kinek szánták a szerzõk e mûveket? Pontosabban a magyar megjelenés kit céloz meg: a szakembert vagy magát az érintettet? Minden bizonnyal mindkét réteget. De vajon van-e esélye egy bántalmazott nõnek (vagy férfinak) ilyen jellegû könyveket otthonában olvasgatni (a gyermekrõl, a kamaszról nem is szólva)? Hiszen a – fõleg a fizikailag és/vagy szexuálisan – bántalmazó társ mellett a tét a túlélés, és nem a nyugodt körülmények között való olvasgatás.
Egy másik fenntartásunk, hogy aki olvassa e könyveket, valóban képes-e erõt meríteni belõlük, talál-e bennük kézzel fogható megoldást, hiszen a könyvek nem a magyar társadalomból merítenek példákat, nem a magyar hiányos szolgáltatási rendszerben vergõdõ bántalmazott gyermekek és felnõttek életét mutatja be, és azt, hogyan sikerült nekik változtatniuk életükön.
A NANE – úgy gondoljuk – rendelkezik már annyi magyarországi tapasztalattal, esetfeldolgozással, hogy az a Tûz-Hely következõ kötetében teljes mértékben hasznosítható legyen.
„Segített a könyv, a mese” – adta egy pályázatának, s késõbb kötetének címéül a Magyar Olvasástársaság. Úgy gondoljuk, hogy a segítõ szakember egyik feladata az, hogy életvezetési tanácsot adjon – ehhez persze folyamatosan képeznie kell magát, ami nem levés olvasással jár. Ugyanakkor rá kell vezetnie klienseit arra, hogyan tudnak magukon segíteni, s az önsegítés eszköztárába bele kell vetetniük a könyvet, az olvasást is. Viszszatérve tehát felvezetõ gondolatunkra, lehet, hogy 10.000 kötetes könyvtárra csak keveseknek van szüksége, de (saját, házi) könyvtár iránt mindenkiben ki kell alakítani az igényt.


vissza