Fordulópont 28. szám
Kié a könyv(tár)?
Pályázat: Írjunk mesét!
|
AKI TUDJA, MESÉLJE! Tovább, másképp, folytatva és átalakítva! A gyerekek szeretik tovább fûzni a meséket. A felnõttek is kedvvel variálnak már létezõ meséket vagy – esetleg adott kiindulópontról elkalandozva – találnak ki újakat. Ha egy történet érdekel minket, mert érdekesnek, izgalmasnak és fontosnak tartjuk, akkor szívesen meséljük tovább, gyakran másképp, folytatva, és akár újraírva azt. Minden történet továbbmesélhetõ, átalakítható, átalakítva is folytatható, kiegészíthetõ. Minden történet lerajzolható. Ötletekkel kiegészíthetõ. Az élet titkai és csodái mindannyiunkat izgatnak. Vannak történetek, amelyekrõl majd minden nép majd minden fia-lánya hallott mesélni. Az élet vizérõl minden népnek van egy-két meséje. A Fordulópont szerkesztõsége meseírásra-rajzolásra hívja fel a gyerekeket és felnõtteket: az élet vizének megtalálásáról szóló spanyol népmese alapján, amelyet lehet folytatni, akár átírni, kiegészíteni, befejezni, másképpen újramesélni… és lerajzolni… Hogyan éltek tovább boldogan, ha meg nem haltak – az élet vizét megtaláló testvérek? Akit izgat a történet, mesélje: tovább, másképp, folytatva és átalakítva – kedve szerint. Várjuk tehát az írásokat, rajzokat, korhatár nélkül! A legérdekesebbeket a Fordulópont következõ számaiban közöljük (és szerzõiknek küldünk tiszteletpéldányt, tehát ne maradjon le a pontos cím a küldeményrõl, akár borítékban érkezik hozzánk, akár elektronikus postán!). Beérkezési határidõk: 2005. szeptember 15, október 15, november 15. Címünk: PONT Kiadó, Fordulópont szerkesztõsége, 1300 Budapest, Pf. 215. e-mail: fordulopont@pontkiado.hu AZ ÉLET VIZE (Spanyol népmese) Messze, messze, túl az Óperenciás-tengeren, élt négy testvér, akik nagyon szerették egymást. Egyszer csak, mi jutott, mi nem a legidõsebb fiú eszébe, így szólt a két öccséhez meg a húgához: – No halljátok-e, én meguntam már ezt a sok lustálkodást, henyélést, azt mondom nektek, hogy fogjunk neki, amilyen kemény munkának csak tudunk. Egy-két év alatt meggazdagodunk, építsünk magunknak egy gyönyörû palotát, és nem kell ebben a rozoga házikóban laknunk. – Igazad van, édes bátyám – mondták a testvérei –, belefogunk akármilyen munkába, csak szép palotában lakhassunk! Úgy is tettek, ahogy mondták, s nem telt bele egy esztendõ, olyan hatalmas palotát építettek, hogy messze földrõl csodájára jártak az emberek. Nem akadt senki a tenger nagy sokaságban, aki valami hibát talált volna a palotában, míg egyszer jött egy töpörödött anyóka, s végignézte a rengeteg szobát. – Szép, szép ez a palota, de valami mégis hiányzik – mondta. – Mi hiányzik? – Egy templom – felelte az öregasszony. Ahogy meghallották a testvérek az öregasszony válaszát, ismét munkához láttak, s kora reggeltõl késõ estig dolgoztak, dolgoztak, amíg éppen olyan szép templomot nem építettek, mint amilyen a palota volt. Persze hogy csak úgy özönlöttek az emberek templomnézõbe, és dicsérték is, hogy ez még szebb, mint a palota. De jött egyszer egy öregember, s így szólt, mikor meglátta a templomot: – Szép, szép ez a templom is, de valami mégis hiányzik. – Mi hiányozhat még innen? – kérdezték csodálkozva a testvérek. – Hát bizony hiányzik egy korsónyi víz az élet vizébõl, egy ág az örök szépséget adó csodafáról, és a beszélõ madár – mondta az öregember. – És ezeket hol találjuk meg ? – Menjetek az alá a nagy hegy alá – mutatott egy hegyre –, és ott majd megtudjátok, mit tegyetek. Azzal szépen meghajolt az öregember a négy testvér elõtt, és magukra hagyta õket. – No, én megyek, egy perc nyugtom sincs, amíg meg nem találom az élet vizét, a szépség fáját és a beszélõ madarat! – mondta a legidõsebb testvér, és már készülõdött is a nagy útra. – De mi lesz veled, édes bátyám, ha valami baj ér, hiszem még az sem lesz, akivel megüzenjed nekünk? – kérdezte szomorúan a húga. – Igazad van, édes húgom, erre nem is gondoltam. No, a leány az öregember után szaladt, hogy megkérdezze tõle, mitévõk legyenek. Utol is érte nemsokára. – Kérlek szépen, te öregember, mondd meg, honnan tudjuk meg, ha a bátyánkat valami baj érné, mialatt keresi az élet vizét, a szépség fáját és a beszélõ madarat? Az öregember elõvett a zsebébõl egy kést, odaadta a leánynak és így szólt: – Õrizzétek meg jól ezt a kést, leányom. Amíg a pengéje ilyen szép fényes, mint most, addig semmi baj nem érte a bátyátokat. De ha azt látjátok, hogy véres lett a penge, akkor siessetek a segítségére, mert nagy bajba jutott. – Megköszönte a leány a kést, hazafutott vele. A bátyja már búcsúzóban volt, indult a nagy hegy felé. Ment, mendegélt a legény, elérte a hegyet, s hát annak a lábánál egy óriást lát. Köszönt neki illendõen, és megkérdezte tõle: – Ugyan bizony, bátyámuram, hogy juthatnék fel ennek a hegynek a tetejére? – Mit keresel te ezen a hegyen? – Az élet vizét, a szépség fáját és a beszélõ madarat, édes bátyám! – Hej, sokan keresték azt már, édes fiam, de még senkit sem láttam onnan visszafordulni, s te is ott maradsz, hacsak nem fogadod meg a tanácsomat. Indulj el ezen az ösvényen, és menj egyenesen fel a hegyre. Jobbra és balra rengeteg kõ hever, de te semerre se nézz, csak elõre. Egyszer csak azt hallod, hogy gúnyolódnak, csúfolódnak veled, de te ne törõdj semmit se velük, hanem menj, s vissza se fordulj, mert különben te is kõvé válsz! A legény megköszönte a tanácsot, s ment, mendegélt felfelé a hegyen. Hát csakugyan, egyszerre olyan lárma, csúfolódó kacagás, gúnyolódás hallatszott minden irányból, hogy azt sem tudta mérgében, mit tehetne. Egy ideig csak ment, ment elõre, se jobbra, se balra nem nézett, de a gúnyolódás, kacagás egyre nõtt, s õ bizony elfeledte az óriás tanácsát, felkapott egy nagy követ, s arrafelé hajította, ahonnét a legnagyobb lármát hallotta. No, ha odahajította, úgy is maradt a keze kinyújtva, s õ is olyan kõ volt, akár a többi. Ezalatt a leány gondolja, hogy õ bizony megnézi a kést, nem látszik-e vér rajta, mert már nagyon rég oda volt a bátyja, s ideje lett volna, hogy hazatérjen. Elõveszi a kést, s hát csakugyan úgy vereslik a vér rajta! Nagy sírva, sikoltva kiszalad a másik bátyjához, mutatja a véres kést, s bizony az indult is egyszeriben a bátyja után. Ment, mendegélt, s õ is találkozott az óriással. Illendõen köszönt neki, és megkérdezte: – Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott erre menni egy fiatal legényt? – Láttam biz’ én, de vissza nem tért, úgy látszik, nem fogadta meg a tanácsomat, és elvarázsolták õt is! – Hát mit tehetnék, hogy megszabadítsam õt, és megtaláljam az élet vizét, a szépség fáját és a beszélõ madarat? – kérdezte a legény. – Menj egyenesen ezen az ösvényen, édes fiam – mondta az óriás –, és amint mégy, a melletted jobbra-balra heverõ kövek közül szitkozódást, csúfolódást fogsz egész úton hallani. De ne figyelj semmire, te csak menj, egészen a hegy tetejére, ott aztán majd megtudod, hogy mi a teendõd! Ment, ment a legény, s neki ugyan mondhattak akármit, õ bizony nem fordult se jobbra, se balra. Nemsokára elérte a bátyját is, el is hagyta, s hát egyszerre a sok ordító hang között mintha a bátyjáét hallotta volna. Rögtön megfordult – s hát õ is ott maradt kõvé válva. Telt, múlt az idõ, a leány százszor is elõvette a kést, hogy nincs-e valami baja a bátyjainak, s hát egy estefelé, amikor már gondolta, hogy szerencsésen hazajönnek, elkezdett pirosodni a kés pengéje, s egy szempillantás alatt égõ pirossá lett a vértõl. Hej, megijedt a szegény leány, mutatja nagy sírva a kést a legkisebb bátyjának, az fogta is a tarisznyáját, s útnak indult, hogy segítsen a testvérein. Õ is ugyanazon az úton haladt, ahol a fivérei, s õ is találkozott az óriással. – Ugyan bizony, bátyámuram, nem látott-e errefelé menni két fiatal legényt? – Láttam biz’ én, de vissza egyik sem jött közülük. Úgy látszik, nem fogadták meg a tanácsomat, és elvarázsolták õket. – Nem tudná megmondani, édes bátyámuram, hogy miként szabadíthatnám meg õket, s hozhatnám el az élet vizét, a szépség fájának egy ágát és a beszélõ madarat? – Haladj tovább, fiam, ezen az ösvényen – mondotta az óriás a legénynek –, s amint a hegyen mégy mind feljebb, folyton gúnyolódást, nevetgélést hallasz magad körül. De te ne figyelj semmire, ne fordulj semerre, hanem menj fel a hegy tetejére, ott aztán megtudod, mi a teendõd! Megköszönte a legény a jó tanácsot, ment, mendegélt felfelé a hegyen, nem nézett semerre, elhaladt mind a két bátyja mellett, de amikor már csak egy-két lépésnyire volt a hegytetõ, a nagy zajban úgy hallotta, mintha a két bátyja szólítaná. Hirtelen megfordult, s õ is kõvé változott, akár a fivérei. A leány ezalatt nagy búsan járt-kelt a palotában, gyakran elõvette, nézegette a kést, s hát egy estefelé látja, hogy csak úgy csurog a vér a penge hegyérõl. No, nem is várt tovább, felöltözött, s indult menteni a bátyjait. Ment, mendegélt, s õ is találkozott az óriással. Köszönt neki szép hangosan, és megkérdezte tõle: – Édes bátyámuram, nem látott-e errefelé menni három fiatal legényt? – Láttam biz’ én, édes húgom – felelte az óriás –, de vissza egy sem tért közülük. Úgy látom, nem fogadták meg a szavamat, és elvarázsolták õket! – Jaj, istenem, vajon én megmenthetném-e õket, édes bátyámuram, és el tudnám-e hozni az élet vizét, a szépség fáját és a beszélõ madarat? – Ha megfogadod a tanácsomat, mindent véghezvihetsz, de ha nem, te is ott maradsz, mint a bátyáid – mondta az óriás, és elmondta a leánynak azt, amit a testvéreinek is lelkükre kötött. A leány megköszönte a tanácsot, és elindult bátran a hegy felé. Ment, mendegélt felfelé, s hát az ösvény mellett heverõ kövek vele még jobban gúnyolódtak, csúfolódtak, mint a bátyjaival, de õ se nem látott, se nem hallott, csak ment elõre, egymás után hagyta el kõvé vált bátyjait, s mikor már majdnem a hegytetõre ért, a sok hang közül kihallatszott három fivérének panaszos kiáltozása. Még erre sem fordult vissza, eszébe jutott, mire figyelmeztette az óriás, így aztán feljutott a hegytetõre, s hát ott egy nagy barlangot pillantott meg:ez rejtette az élet vizének forrását. Boldogan merítette meg színültig a korsóját, aztán felnézett, s hát látja, hogy éppen a forrás felett nõtt a szépség fája, és annak egyik ágán himbálózott a beszélõ madár. Letört egy ágat a fáról, a madarat szép gyengéden betette egy kalitkába, a karjára vette, s azonnal indult visszafelé. Amint nagy nehezen botorkált lefelé, a korsójára nem tudott vigyázni, és az élet vize csurgott-csöpögött a nyomában. Hát lássatok csudát, amint egy-egy csepp ráhullott a kövekre, azok feléledtek, s fiatal leányok, legények lettek belõlük. De hálálkodtak is ám a szép leánynak, hogy megmentette õket a varázslattól! Örült a leány is, hogyne örült volna, szaladt a bátyjaihoz, meglocsolta õket az élet vizével, s abban a percben megelevenedtek. Aztán mentek boldogan hazafelé a kincseikkel. Amint hazaértek, a leány elültette a szépség fájáról tört ágat, öntözgette az élet vizével, abból egyszeriben óriási fa lett, a beszélõ madár meg vidám csicsergéssel felrepült az ágára, és ott fészket rakott magának. Jártak is csodájára az emberek a testvérek kincsének, s nem gyõzték dicsérni, magasztalni az ügyes leányt. A király fia is hírét vette a négy testvér csodálatos palotájának, és elment, hogy megnézze. Hát, amikor meglátta a kincsek mellett a szép leányt, aki azokat megszerezte, úgy rajta felejtette a szemét, hogy le sem tudta venni többet róla. Azon helyben megkérte a kezét, mindjárt meg is tartották az esküvõt, s talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. ; |
