Kezdőlapra

Fordulópont 29. szám
A hallgatás ára?

Sarkadi Borbála – Kóri Márta: (Sz)elektív mutizmus

Az elektív mutizmust a gyermekpszichiátria 1934 óta önálló betegségként tartja számon. Az elnevezés Moritz Tanner svájci pszichiátertõl származik. Egy olyan fiú esetét írta le, aki otthon beszélt, de az iskolában nem. A tünetegyüttes nevét csak néhány éve módosították – most elektív helyett szelektív mutizmust mondunk – azt hangsúlyozva, hogy a beteg nem saját, szándékos választása alapján beszél az egyik, és hallgat a másik helyzetben, hanem a tünet szelektíve, a szociális kontextus függvényében jelenik meg.
A klinikai kép igen változatos: általában az a jellemzõ, hogy a gyerek csak otthon, a családtagokkal beszél, az iskolában vagy az óvodában nem. Emellett számos variáció létezik: van olyan gyerek, aki csak a közvetlen családtagokkal beszél, de a tágabb családdal már nem. Van, aki idegen jelenlétében a szûkebb család tagjaival sem beszél. Van, aki az iskolában/óvodában nem beszél sem a felnõttekkel (ez a gyakoribb), sem a gyerekekkel, de van olyan is, aki ugyanezekkel a személyekkel az iskolán kívül igen. Van, aki suttogva hajlandó beszélni, a számára félelmetes helyzetben is, viszont alig van kapcsolata a környezetével, és van, aki teljesen szótlanul ugyan, de megpróbál jelzésekkel kommunikálni. Általánosságban tehát kimondhatjuk, hogy a mutizmusban szenvedõ gyerek: 1. otthonától távol nem beszél, legkevésbé az iskolában; 2. (az iskolában is) inkább a társakkal beszél, mintsem a felnõttekkel és 3. legkevésbé ismeretlen felnõttekkel hajlandó beszélni.
A szelektív mutizmus ritka kórkép, elõfordulásának becsült gyakorisága 3-8 eset tízezer gyerekre; lányokon valamivel gyakoribb, mint fiúkon. Ez a tény, figyelembe véve a lányok közismerten gyorsabb nyelvi fejlõdését, jobb verbális készségeit, egyúttal cáfolata annak a feltételezésnek, hogy a szelektív mutizmus a nyelvi fejlõdés zavaraival lenne összefüggésben. Átmeneti formában a mutizmus jóval gyakrabban fordul elõ. Egy angol felmérés szerint az iskolakezdés után 8 héttel a fenti (tízezer gyerekre jutó) esetszám 5-10-szeresével magasabbnak mutatkozott, majd a tanév során gyorsan csökkent, és az év végére elérte a népességre jellemzõ átlagot.
Egy felmérés adatai szerint a szelektív mutizmus általában 4 éves korban kezdõdik – vagy akkor válik nyilvánvalóvá. Gyakori, hogy a szülõk egyszerûen csak félénknek gondolják a gyereket, a nem beszélés kóros volta a közösségbe kerülés után válik nyilvánvalóvá. Szakemberhez pedig még ennél is késõbb, már az iskolai problémák miatt fordulnak.
Amellett, hogy a tünet jellege és kiterjedése nagyon változó, a szelektív mutista gyerekek többsége a nem beszélésen túl egyéb tüneteket is mutat. Az elõbb említett felmérés depressziót, szorongást, viselkedés-zavart (ez itt kezelhetetlen és makacs viselkedést jelent), továbbá alvás- és evészavarokat valamint a szobatisztaság zavarait írta le. Mindemellett a szelektív mutista gyerekek mentális fejlõdése – akár éveken keresztül – kóros úton halad, aminek következtében újabb kóros jelenségek adódnak az eredeti konstellációhoz, mintegy rögzítve a tünetet. Például a nem beszélõ gyerek nem képes az óvodai, iskolai csoportba integrálódni, s mivel mégis jelen kell lennie, így önmagáról a csoport tükrében folyamatosan negatív képet kap. Nem gyakorolja szociális képességeit, ezért azok nem is fejlõdhetnek. Mivel nem beszél, sem saját pszichés állapotát nem képes mások számára egyértelmûen kifejezni, sem mások pszichés állapotáról nem képes hiteles információt szerezni, ezért a külvilág hozzá való viszonyáról csak találgatásokra, illetve fantáziákra van utalva, amelyek gyakran – saját szorongásainak megfelelõen – fenyegetõek. Személyiségfejlõdése elmarad kortársaiétól. A „néma gyerek” szerepében sajátos, csecsemõknek kijáró elõnyökkel kárpótolja magát. A külvilággal szemben erõs védekezõ rendszert épít ki, mert a próbálkozásokat, hogy furcsa mûködési módját adja fel, támadásként értékeli. Minthogy a családon kívül nincs szociális kapcsolata, az elõbbi a kizárólagosság miatt súlyosan terhelt, különösen az anyával való kapcsolat van telítve kölcsönös agresszióval. Az idõ elõrehaladtával a tünet egyre elfogadhatatlanabb mind a család, mind a gyerek számára, ezért a gyerek a családon belül is egyre negatívabb visszajelzéseket kap önmagáról. Ez fokozza a szorongást és az önértékelési zavart. Mindemellett – beszéd hiányában – a megismerõ tevékenység, az értelmi fejlõdés is elmarad a várhatótól, és ez visszahat a fejlõdés minden területére.
(Folytatását lásd a folyóirat nyomtatott verziójában. Megrendelhetõ a PONT Kiadó címén: 1300 Bp., Pf. 215. Tel/fax: 368-8058, e-mail: rendeles@)pontkiado.hu)


vissza