Fordulópont 29. szám
A hallgatás ára?
Vitai Katalin: "Mondanám, de..."
|
Szakvizsgára készültem. Egyik elõadás után izgatottan hívtam fel kolléganõmet. „Képzeld! Peti némaságának van neve! Elektív mutizmus!” Négy évvel ezelõtt kezdõdött. Leendõ elsõseinket vártunk tanévnyitóra. Érkeztek is szépen sorban, tágra nyílt szemekkel nézegettek körbe-körbe, természetesen szüleik biztos kíséretében. Peti eleinte fel sem tûnt nekünk. Pár hét elteltével a többi gyerek felszabadult viselkedése mellett az õ változatlan csendessége már szembeötlõ volt. Tette, amit kértünk tõle, de nem kereste társaságunkat. Ha megszólítottuk, csak nézett ránk, de nem szólalt meg. Kérdéseinkre alig-alig látható fejbiccentéssel jelezte az „igen”-t és a „nem”-et. Hangját csak olvasáskor hallottuk. Hibátlanul, megfelelõ tempóban olvasott, de nagyon halkan, szinte suttogva. Ha problémája volt egy feladattal, kihozta a füzetét vagy a könyvét, és ujjával rámutatott a problémás részre. Magyarázatom közben figyelmesen hallgatott, majd az „Érted? Most már fog menni?” kérdésemre apró bólintással reagált. Aztán a helyére ment, és hibátlanul befejezte a feladatot. Leckeírás közben álmodozónak tûnt, idõnként a fal egyik pontját szemlélte merengve, néha engem nézett. Ha ránéztem, azonnal elkapta a tekintetét, nem kereste a kontaktust, nem mosolyodott el. Nagyon lassan dolgozott, sokszor õ volt az utolsó, nemritkán otthon kellett befejezni az órán vagy a napköziben elkezdett feladatot. Tanító kolleganõmmel a félévi szülõi értekezlet után négyszemközt beszéltünk az édesanyjával. Az anyuka elmondta, hogy kisiskolás korában õ is hasonlított Petihez, így nem aggódik fia – általunk tapasztalt viselkedése – miatt sem. Ráadásul Peti otthon együtt hancúrozik nõvérével, eleven és hangos. Megnyugtattuk, hogy Peti értelmes, jó tanuló kisfiú, némasága, hallgatagsága nem akadályozza a tanulásban. Ettõl kezdve nem tettünk, nem tehettünk mást, minthogy elfogadtuk Petit úgy, olyannak, amilyen volt. Végül is tanulásával, magatartásával, problémánk nem volt. Osztálytársaival játszott, egy barátja is volt, akivel mindig együtt töltötte a szabad perceket. Szeretett focizni, futkosni az udvaron a többiekkel, de egyszer sem tapasztaltam, hogy beszélgetett volna velük. A második év hasonlóan telt el, Peti jól tanult, udvariasan viselkedett, de nem beszélt, egyetlen alkalmat kivéve. Aznap délután is az iskolaudvaron játszottunk. Egyszer csak Peti állt meg elõttem, arca feszült volt, és láttam, hogy valamit fontosat akar mondani. Hatalmas erõfeszítés után megszólalt: „A labda… elvette.” – „Ki vette el Peti?” Választ természetesen nem kaptam, de feldúlt tekintettel nézett el az udvar egyik irányába. Megláttam a labdánkat egy kisfiú kezében, elkértem tõle, és visszaadtam Petinek. Arcán hála és öröm sugárzott, még finoman el is mosolyodott, de nem szólt többet. A Peti való kapcsolattartás tapasztalatokban bõvelkedõ, érdekes volt. Soha nem kérdeztük, miért nem beszél, soha nem erõltettük, és az volt az érzésem, hogy ettõl biztonságban érzi magát közöttünk – a némaságával együtt. Emlékszem, egyszer valamit kérdeztem tõle, amire feltétlenül választ kellett kapnom. Õ csak nézett rám nagyra nyílt szemekkel, de láthatóan képtelen volt válaszolni. „Peti, legalább bólints, hogy igen vagy nem!” – kértem. Néhány végtelennek tûnõ másodperc után halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, és bólintott. Én megkönnyebbülten visszamosolyogtam rá – ez már kommunikáció. Délelõtti tanórákon, fõleg olvasás órán egyre aktívabb lett, sokat jelentkezett. Tudta, hogy jól olvas, és szívesen csillogtatta képességét. Tanító nénijével szemben egy téli napon udvari játék, hógolyózás alatt tört meg a jég: kikerülve a megszokott tanár-diák kapcsolatból, Peti önfeledten dobálta Emi nénit, aki nem tiltakozott, hanem örömmel, aktívan vett részt a játékban. Attól kezdve szemkontaktusuk állandósult, Peti nem kerülte többé kolléganõm tekintetét. A harmadik osztályban történt a nagy áttörés. Peti nagyon ritkán, de rövid tõmondatokban beszélni kezdett: „Ok… Inni megyek… Kell a labda…” Közben egyenesen a szemembe nézett, és várta a beleegyezésemet, láthatóan, érzékelhetõen hozzám beszélt. Játék során egyre többet nevetett a gyerekekkel, és láttam, hogy idõnként már beszélgetett is velük, esetenként õ maga szólított meg valakit. Néha már „rosszalkodott” is. Humorérzéke is nyilvánvalóvá vált. Tanítói, felnõtt humorunkra, viccelõdéseinkre szinte elsõként reagált széles mosollyal. Nemcsak a szája, a szeme is nevetett. Viselkedése egyre színesebb lett. A tanév vége elõtt a tantermünk felé menet hatalmas üvöltést hallottam bentrõl, még a folyosó is zengett. – Ki kiabált? – kérdeztem a terembe lépve. – A Peti – válaszolták a gyerekek. – „A” Peti!? Hû, de örülök! Õ az egyetlen, akinek ebben az osztályban bármikor szabad kiabálnia! – mondtam. Nagy nevetés volt a válasz, és mindenki tudta, mire gondolok. A negyedik évben Peti kinyílt. Nem beszélt annyit, mint a többiek, de beszélt. Humora még minket, felnõtteket is megnevettetett. Feltûnõen kereste társaságunkat, mellettünk lépkedett, látható módon élvezte közelségünket. Néha mesélt magáról, a kutyájáról. Volt, hogy csak elkezdett egy történetet, aztán hirtelen abbahagyta. Mint aki azon kapja magát, hogy túl sokat mondott. Feladatait gyorsabban elvégezte, bár álmodozása vissza-vissza tért. Stabil eredménnyel jó szinten teljesített minden tantárgyból. Viselkedésén egyre inkább megmutatkoztak érzelmei, látszott, ha mérges, vagy haragszik, sõt, néha ellenkezik is, még velünk, tanáraival is. Most már nyilvánvaló, hogy van saját véleménye, akarata, képes kiállni önmagáért. Mindezt elfogadható módon teszi. Nagy utat járt be, míg eljutott idáig. Nem tudom, milyen érzés „némának” lenni, milyen érzés a „mondanám, de képtelen vagyok rá” állapot. Látva magam elõtt régi arca erõfeszítését, szeme összehúzását, sokszor kétségbeesett tekintetét egy-egy kommunikációs helyzetben, azt kell mondjam, nagyon nehéz lehet. Leküzdötte önmaga akadályait, és talán – és remélhetõleg – innen egyenes út vezeti a teljes megnyílás felé. Mit tettünk Petiért? Nem kényszerítettük beszédre, apró jelzéseit válaszként értékeltük, és elégnek találtuk. Nem csináltunk nagy ügyet a „némaságából”, de abból sem, ha megszólalt. Természetesnek fogtuk fel tõle mindkettõt. Bár õszintén szólva ha megtörte a csendet mindig ujjongtunk, de csak belülrõl! Peti a gyógyulás útjára lépett. Nyugodt szívvel engedjük át felsõ tagozatba, és tiszta szívbõl szorítunk neki, hogy amit elkezdett, sikeresen tudja teljesíteni. ; |
