Kezdőlapra

Fordulópont 29. szám
A hallgatás ára?

Miller, Alice: Az erõszak megöli a szeretetet

A VERÉS, A NEGYEDIK PARANCSOLAT ÉS AZ AUTENTIKUS ÉRZELMEK ELFOJTÁSA
Borut Petrovic Jesenovec interjúja Alice Millerrel
Készült 2005 júniusában az ONA címû szlovéniai magazin számára

1. Ön felfedezte, hogy a negyedik parancsolat („Tiszteld atyádat és anyádat”) káros a gyermek egészséges érzelmi élete szempontjából. Sok emberben ez megbotránkozást szül. Hogyan fedezte fel, hogy ennek a „nemes utasításnak” a gyermek manipulálása és alárendelése az egyetlen funkciója?
AM: A parancsolat nem a gyermek számára káros, hanem késõbb, a felnõtt számára. Minden gyermek szereti a szüleit, és ehhez nincs szükségük a parancsolatra. De amikor felnövünk és felismerjük, hogy szeretetünket kizsákmányolták, hogy bántalmaztak bennünket, képesnek kellene lennünk megtapasztalni igazi érzéseinket, beleértve a haragot is, és nem kellene arra kényszerülnünk, hogy szeressük a szüleinket, akik kegyetlenek voltak hozzánk. A legtöbb ember fél a szüleivel szembeni „negatív” érzéseitõl, ezért átviszik ezeket az érzéseket saját gyerekeikre, és ily módon örökössé teszik az erõszak körforgását. Ebben látom én a negyedik parancsolat romboló hatását. Mivel még nem létezik olyan parancsolat vagy törvény, amely megtiltaná a szülõknek, hogy leszármazottaikra zúdítsák haragjukat, a szülõknek még a legerõszakosabb viselkedését is lehet „gyereknevelésnek” nevezni.
2. Ön odáig megy, hogy azt állítja: a negyedik parancsolat fizikai betegségeket is okoz. Hogyan magyarázná meg ezt a kapcsolatot? Okozott ez fizikai bajt az Ön esetében?
AM: Az autentikus érzelmek elfojtása az, ami beteggé teszi az embert. Félelembõl fojtjuk el ezeket az érzelmeket. A gyermeknek az erõszakos szülõtõl való nem tudatos félelme egész életünkön át velünk maradhat, ha, megmaradva a tagadás állapotában nem vagyunk hajlandók szembenézni vele.
3. Adottnak vesszük, hogy a szülõk „szeretik” a gyermekeiket. Sajnos ez az esetek többségében csak egy mítosz. Lehetséges az olyan szeretet, amelyet „csak” alkalmanként fûszereznek „nevelési” szándékú veréssel?
AM: Szülõként tudnunk kellene, hogy az erõszakos nevelés, bármilyen jó szándékú, megöli a szeretetet.
4. Miért van az, hogy a verés mindig rossz?
AM: A verés mindig a hatalommal való visszaélés. Megalázó és félelmet kelt. A félelem állapota csak arra taníthatja a gyermekeket, hogy bizalmat lanok legyenek és elrejtsék igazi érzéseiket. Azt tanulják a szüleiktõl, hogy az erõszak a megfelelõ mód a konfliktusok megoldására, és hogy õk rosszak vagy értéktelenek, tehát rászolgálnak a javításra. Ezek a gyerekek hamar el fogják felejteni, miért verték meg õket. Gyorsan alá fogják vetni magukat, de késõbb az életben ugyanezt fogják tenni a náluk gyengébbekkel. A veréssel erõszakra tanítunk. A gyerek teste hosszú ideig tanulja a szülõktõl az erõszak leckéjét, és nem várhatjuk el, hogy hirtelen elfelejtse ezt a leckét a vallási értékek parancsára, amelyeket a test amúgy sem ért. Ehelyett megõrzi a verés emlékét.
5. Sok megvetendõ cselekedetet követnek el a szülõi szeretet nevében. Ön hogyan határozná meg az igazi szülõi szeretetet?
AM: Akkor szeretem a gyerekeimet, ha tisztelem õket az érzéseikkel és szükségleteikkel együtt, és megpróbálom kielégíteni ezeket a szükségleteket, amilyen jól csak tudom. Nem szeretem õket, ha nem velem egyenlõ személyeknek tekintem õket, hanem olyan dolgoknak, amelyeket meg kell javítanom.
6. Ön úgy beszél a mi kultúráinkban elõforduló gyermekbántalmazásról, mint tabu témáról. Miért van ez így? Mire van szükség ahhoz, hogy megváltoztassuk a dolgok jelen állapotát?
AM: A kérdés tabu, mert legtöbbünket vertek gyerekkorunkban, és nem akarjuk, hogy erre emlékeztessenek bennünket. Gyerekként azt tanultuk, hogy a verés nem árt. Meg kellett tanulnunk ezt a hazugságot a túlélés érdekében. Most, felnõttként, nem akarjuk tudni az igazságot, hogy a verés igenis árt. Érdekes, hogy amikor azt mondjuk az embereknek: „ne verjék a gyerekeiket”, agresszívek lesznek velünk szemben. Még agresszívebbek lesznek, ha ezt mondjuk: „önöket is verték, önök is szenvedtek, amikor gyerekek voltak, önöket is kényszerítették, hogy a túlélés érdekében tagadják meg fájdalmukat”. Inkább megölnének, mintsem elismernék az igazságot és éreznék a fájdalmat, hogy megalázták és nem szerették õket, amikor egy náluk ötszörte nagyobb valaki verte õket. Érthetõk ezek az agresszív reakciók. Képzelje el, hogy érezné magát, ha menne az utcán, és egyszer csak egy Önnél ötszörte nagyobb valaki dühösen ütlegelni kezdené, és Ön még csak nem is értené, miért. Egy gyerek nem tudja elviselni ezt az igazságot, el kell fojtania. De egy felnõtt képes szembesülni vele. Felnõttként nem vagyunk annyira egyedül, kereshetünk tanúkat, és olyan tudatossággal rendelkezünk, amilyennel gyerekként nem rendelkeztünk.
7. Ön azt mondja, hogy a gyûlölet jobb, mint a bántalmazó szülõk bálványozása, mert az vitalitásunk jele. A szülõk vonatkozásában sok ember benne találja magát az öncsalás láncolatának csapdájában (idealizálják szüleiket). Hogyan irányíthatjuk a gyûlöletet, dühöt és haragot a megfelelõ célpontra (nem saját magunkra vagy a partnerünkre)?
AM: Meg kell próbálnunk érzelmileg becsületesnek lenni önmagunkkal szemben, és bátorságot találni, hogy szembenézzünk gyermekkorunk valóságával. Sajnos nem sok ember akarja valóban tudni, mi történt életének elsõ éveiben. De úgy tûnik, növekszik a számuk. Néhány évvel ezelõtt az Interneten több nyelvû fórumokat nyitottunk „ourchildhood” (gyermekkorunk) címen. Olyan felnõttek, akiket gyerekkorukban bántalmaztak és akik pontosabban meg akarják tudni, mi történt velük és hogyan éreznek ezzel kapcsolatban, biztonságos környezetben oszthatják meg emlékeiket más túlélõkkel, és egyre inkább kapcsolatba kerülhetnek valódi történetükkel. Az együtt érzõ tanúknak köszönhetõen nagyobb érzelmi tisztánlátásra tesznek szert, ami segíti õket abban, ahogyan saját gyermekeikkel bánnak. Természetesen partnerükkel is autentikusabb lesz a kapcsolatuk, ahogy jobban megértik azoknak az erõs érzelmeknek az okait, amelyeket korábban elfojtottak.
8. Az egyik legalapvetõbb pszichológiai igazság, hogy azok az emberek, akik gyermekkorukban érzelmileg depriváltak voltak, azaz nem kapták meg a szükséges érzelmi melegséget, egész életükben reménykednek, hogy megkapják a szeretetet, amelyet megtagadtak tõlük. Miért olyan nehéz elfogadni, hogy nem voltunk fontosak senkinek? Sokan inkább öngyilkosságot követnek el, mintsem ezt elfogadják.
AM: Igen, Önnek teljesen igaza van. Egyesek inkább öngyilkosok lesznek vagy szándékosan elfogadnak egy krónikus betegséget, mások meg inkább diktátorok lesznek egész népek felett, vagy sorozatgyilkosok, és megmutatják a többieknek, amit gyerekként tanultak (erõszak, kegyetlenség és perverzió), minthogy elfogadnák korai depriváltságukat. Minél inkább meg volt fosztva a szeretettõl valaki gyerekkorában és minél rosszabbul bántak vele, annál szorosabb marad a szüleihez való kötõdése, mert azt várja, hátha megváltoznak. Úgy tûnik, beleragadtak a félelmükbe. A megkínzott gyermeknek ez a félelme tesz elképzelhetetlenné bármilyen lázadást még akkor is, amikor a szülõk már nem élnek.
9. Ha már a témánál vagyunk, Szlovénia híres a magas öngyilkossági rátáról. Hogyan kezelné ezt a problémát?
AM: Az öngyilkosság mindig az letagadott gyermekkori szenvedés következménye, akárcsak a depresszió. Írtam egy cikket a depresszióról, elolvashatja a web-oldalamon. Ebben számos példát hozok fel nagyon sikeres sztárokról, mint például Dalida, a híres egyiptomi énekes, akik életükben mindent megkaptak, amit csak akartak, csodálták õket és híresek voltak. De életük delén depressziósak lettek, és sokan öngyilkosságot követtek el. Mindezekben az esetekben nem a jelentõl szenvedtek: gyermekkoruk letagadott traumái tették õket szerencsétlenné, mert tudatosan sohasem ismerték el ezeket a traumákat. A test egyedül maradt ezzel a tudással.
10. Ön szerint mi a helyzet az erkölcsösséggel és az etikával? Miért lesz valaki erkölcsös vagy erkölcstelen?
AM: Soha nem prédikáció nyomán, csak tapasztalásból. Az etikai értékek nem vihetõk át szavakkal, még a legszentebb szavakkal sem, csak tapasztalással. Senki sem születik gonosznak. Nevetséges úgy gondolkodni, ahogy a középkorban gondolkodtak az emberek, hogy az ördög egy gonosz gyereket tett a családba, akit veréssel kell megjavítani, hogy tisztességes ember váljék belõle. Egy megkínzott gyerek maga is kínzóvá lesz és kegyetlen szülõvé, hacsak gyerekkorában nem talált egy segítõ tanút, valakit, aki mellett biztonságban érezhette magát, aki szerette, óvta, tisztelte, és e tapasztalatoknak köszönhetõen megtanulhatta, milyen lehet a szeretet. Az ilyen gyerek nem lesz zsarnok: képes lesz tisztelni másokat és együtt érezni velük. Nagyon jelentõs tény, hogy ahány diktátor életét tanulmányoztam, egyikük gyerekkorában sem találtam egyetlen segítõ tanút sem. A gyermek így felmagasztosította az erõszakot, amelyet elviselt.
11. A vallás azt tanítja, hogy bocsássunk meg kínzóinknak. Valóban meg kell nekik bocsátanunk? Egyáltalán lehetséges ez?
AM: Érthetõ, hogy meg akarunk bocsátani, felejteni akarunk, és nem akarjuk érezni a fájdalmat, de ez nem így mûködik. Elõbb vagy utóbb kiderül, hogy ez egyáltalán nem így mûködik. Vegyük csak azt a sok szexuális bántalmazást, amelyet egyházi személyek követnek el. Õk megbocsátották szüleiknek a szexuális vagy egyéb bántalmazást vagy a hatalmukkal való egyéb visszaélést. De sokuk mit csinál? Megismétlik szüleik „bûneit”, MERT megbocsátottak nekik. Ha tudatosan el tudnák ítélni szüleik cselekedeteit, nem éreznék a késztetést, hogy ugyanazt tegyék, hogy molesztáljanak és megzavarjanak gyerekeket, arra kényszerítve õket, hogy maradjanak csöndben – mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, nem pedig bûncselekmény. Önmagukat csapják be. A vallásoknak óriási hatalmuk lehet a lelkünk felett, és rákényszeríthetnek az öncsalás különbözõ formáira. De a legcsekélyebb befolyásuk sincs a testünkre, amely tökéletesen jól ismeri érzelmeinket és ragaszkodik ahhoz, hogy becsületesek legyünk.
12. Elfogadható-e, ha valaki szánalmat érez Milosevics vagy Szaddam Husszein iránt?
AM: Mindig is szántam a gyerekeket, de sohasem egy felnõtt zsarnokot. Ebben a kérdésben néha félreértettek, különösen amikor leírtam Adolf Hitler gyermekkorát. Egyes olvasók nem értették meg, hogy szánalmat tudtam érezni a kisgyermek iránt, de sohasem a felnõtt Hitler iránt, aki éppen azért vált szörnyeteggé, mert tagadta, menynyit szenvedett attól, hogy apja (aki egyébként egy zsidó férfi törvénytelen gyereke volt) kegyetlenül megalázta. (Lásd Kezdetben volt a nevelés). Gyerekként Adolf Hitler persze nem tudta megvédeni emberi méltóságát, de felnõtt korában is önalávetõ maradt. Egész életében félte és tisztelte az apját, éjszakánként pánikrohamoktól szenvedett, és hatalmas gyûlöletét átirányította minden zsidóra és félzsidóra.
13. Azok bálványozzák a leghevesebben a szüleiket, akik érzelmileg a leginkább depriváltak voltak. Nagyon kegyetlen mechanizmus mûködik itt, amely nagyon pesszimista életvíziót teremt. Van remény a súlyosan sérültek számára?
AM: Nem hiszem, hogy a nézetem pesszimista. Ellenkezõleg, azt hiszem, hogy ha meg tudjuk érteni, hogyan mûködik az erõszak körforgása, tudásunkat meg tudjuk osztani másokkal, és együtt tudunk mûködni az erõszak megfékezésében. De ha azt hisszük, hogy az emberek olyan génekkel születnek, amelyek gonosszá teszik õket, nem tudunk semmit sem megváltoztatni. Jóllehet ez a vélemény rendkívül pesszimista, azon kívül alacsony intelligenciáról tanúskodik, mégis sok úgynevezett intelligens ember is osztja. Sosem kaptam választ arra a kérdésemre, vajon miért kellett olyan sok „genetikailag” hibás egyénnek születnie Hitler uralma alatt Németországban vagy Milosevics alatt Szerbiában. E félrevezetõ gondolatok oka mindig ugyanaz: az emberek inkább hisznek a génekben, mint hogy meglássák, hogyan bántak velük szüleik, és átérezzék a fájdalmat. De a fájdalom átérzése révén fel tudnák szabadítani magukat az ismétlési kényszertõl, és felelõs felnõtt emberekké válhatnának. Ez az állítás semmiképpen nem pesszimista.
14. Van remény azok számára, akik nem találnak tanút?
AM: Egy informatív könyv is funkcionálhat tanúként. Minél többet be beszélünk és írunk errõl a problémáról, annál több tanú lesz elérhetõ a világon, jól informált tanúk, akik segíthetnek a gyerekeknek, hogy érezzék, tisztelik õket, biztonságban vannak, és segíthetnek a felnõtteknek is igazságuk elviselésében. A tagadás nemcsak ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggõség.
15. A pozitív gondolkodás éppen olyan káros, mint a vallási parancsolatok, hogy bocsássunk meg és szeressük azokat, akik gyûlölnek bennünket. Kerülnünk kellene a mostanában divatos önsegítõ kézikönyveket?
AM: Igen, igaza van. A „pozitív gondolkodás” semmiképp sem gyógymód, mivel az öncsalás egy formája, menekülés az igazság elõl, és nem tud segíteni, mert a test jobban tudja. Nemrégiben jelent meg egy cikkem a web-oldalamon „Mi a gyûlölet?” címmel. Ebben részletesebben beszélek errõl a kérdésrõl. Ugyanezt teszem legutóbbi könyvemben, amely hamarosan megjelenik az önök nyelvén.
16. Melyek az Ön írásainak politikai következményei?
AM: Igazán jótékony hatásúak lehetnének, ha a politikusok nem félnének szembesülni gyermekkoruk igazságával. Érzelmileg legtöbbjük egy kétéves gyerek színvonalán van, akit sohasem szerettek és tiszteltek azért, aki, érzéseivel és szükségleteivel együtt, még ha némelyiküket csodálták is jó képességeikért. Tagadják a múlt miatti frusztrációjukat, és szavazóik személyében keresik a szeretõ szülõket. Minél több pénzt kapnak a választási kampányukra, annál inkább érzik úgy, hogy szeretik õket. De mivel ez a „szeretet” sohasem pótolhatja azt a szeretethiányt, amelyet egy szigorú, hideg, követelõ és elutasító anya gyermekének kellett elszenvednie, a szeretetért vívott harc sosem állhat meg. És emberek ezrei fizetik meg az árát.
Írásom politikai következményeit még nem sokan értik. Az emberek szívesen tekintik az emberi kegyetlenséget rejtélynek és veleszületett tulajdonságnak. És egyes ideológiák elég jók arra, hogy eltakarják a kegyetlenség tényleges okait. Tudja, mi történt Jugoszláviában, amikor a szerb katonákat felhatalmazták, hogy álljanak bosszút a kicsi korában bántalmazott gyermek letagadott fájdalmáért. Milosevics megadta rá az engedélyt, és ez elég volt. Nem kellett utasításokat kapni a kegyetlenségre, a katonáknak ez benne volt a testükben. Gyerekként évekig ki voltak szolgáltatva a kegyetlenségnek, és sohasem reagálhattak rá. Most ártatlanokon állhattak bosszút azzal az ürüggyel, hogy egy etnikai ügyért harcolnak. Hasonlóképpen, németek milliói, akiket gyermekkorukban veréssel neveltek önalávetõvé, szadista és perverz felnõttekké váltak, ahogy a hitleri rezsim megengedte nekik, hogy így cselekedjenek.
Huszonöt évvel ezelõtt Kezdetben volt a nevelés címû könyvemben megmutattam, hogyan nevelték mindazokat a németeket, akik felnõttként Adolf Hitlert követték. Akkoriban az emberek azt gondolták, hogy a gyereket a lehetõ legkorábbtól kezdve, születése után rögtön verni kell, hogy „tisztességes” ember váljék belõle. Ma, annak köszönhetõen, hogy az utóbbi tíz évben egyre behatóbban vizsgálják a gyermeki agyat, tudjuk, hogy az agy szerkezete a használattól függ. Minden ember olyan aggyal születik, amely még nem strukturálódott teljesen, és szükség van legalább az elsõ három évre e folyamat befejezõdéséhez. A gyermek agya aszerint strukturálódik, hogy milyen korai tapasztalatok érik (szeretetet vagy kegyetlenséget kap-e). Nem szabad meglepõdni tehát, ha azokban az országokban, ahol megengedett és bevett szokás a kisgyermekek verése, elkerülhetetlennek tûnnek a háborúk, sõt a népirtás és a terrorizmus is. Ezért törvényt kell hozni, amely megtiltja a gyermekek testi fenyítését, ahogy ezt egyes európai országok már megtették. Ezek sajnos mind kis országok, a nagyok viszont, mint például az Egyesült Államok, még távol állnak egy ilyen törvény fontolóra vételétõl. 22 államban még a gyerekek fizikai fenyítését is megengedik az iskolákban.
A web-oldalról megtudhatja, hogy az otthoni verés és az iskolai botbüntetés még magától értetõdõ az amerikai nép számára. Õk is kaptak verést és botbüntetést, és most ragaszkodnak ahhoz a JOGUKHOZ, hogy ugyanezt tegyék leszármazottaikkal is. Van azonban remény, hogy ez a fontos web-oldal és a többi hasonló elõbb-utóbb meghozza a változást. Az úgynevezett „nevelési” célzatú erõszak és a mai „politikai” életünkben fellelhetõ atrocitások közötti kapcsolatokat már annyian tartják nyilvánvalónak, hogy örökre nem lehet elhallgattatni õket. Egyszer majd mindenki tudni fogja, hogy az emberi kegyetlenség nem veleszületett, hanem a gyermekkorban alakul ki, ott tanulja meg az egyén.
Az elsõ parancsolatnak így kellene hangoznia: „Tiszteld gyermekeidet, hogy késõbb ne kelljen önmagukon belül védõfalakat építeniük a régi fájdalom ellen, és ne kelljen olyan rettenetes fegyverekkel védeniük magukat fantom ellenségekkel szemben, amelyek elpusztíthatják a világot.”
17. Mi a baj a jelenlegi pszichoanalitikus praxissal? Miért „zárták” Önt ki a pszichológiai mozgalomból?
AM: Nem zártak ki a pszichológiai mozgalomból, csak kihívást intéztem hagyományos gondolkodásuk és a gyermekkori szenvedés tagadása ellen. Végül be kellett látnom, hogy e tekintetben a pszichoanalízis sem kivétel. Nagyon jelentõs, ahogy Freud Oidiposz történetét felhasználja. Nagyon világosan megmutatja a gyermek elárulását és a szülõk védelmének tendenciáját. Mintha Freud elfelejtette volna, hogy elõször Oidiposz volt szülei áldozata, õk lökték bele a „bûnelkövetõ” szerepébe. Szülei egészen kisgyerek korában elküldték maguktól. Megvilágító erejû elolvasni Oidiposz valódi történetét. Ezt is megtalálhatja a web-oldalamon németül Thomas Grüner tollából.
18. Ön leírja sok igen nagyra becsült modern kori író érzelmi életét. Kit tudna megnevezni hõsi példaként, aki sikeresen leküzdötte a szüleivel kapcsolatos traumás konfliktust?
AM: Ez nagyon érdekes kérdés, még senki nem tette fel nekem. Jó ideje keresgélek, de nem találok egyetlen jól ismert írót sem, aki ne hitt volna abban, hogy végül meg kell bocsátanunk szüleinknek. Még ha látják is neveltetésük kegyetlenségét, bûntudatot éreznek, amiért látják. Franz Kafka volt az egyik legbátrabb író ebben a témában, de akkoriban senki nem tudta támogatni tudásában. Ezért bûntudata volt, és nagyon fiatalon meghalt, akárcsak Proust, Rimbaud, Schiller, Csehov, Nietzsche és sokan mások, akik kezdtek ráébredni az igazságra, de megrémültek tõle. Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat? Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem, a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyû mondani, de nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni fognak. A gyerekekkel ellentétben a felnõttek már meg tudnak szabadulni ettõl az illúziótól, ami jótékony hatással lesz saját egészségükre és leszármazottaikra.
Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat, meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek „hõsök”, egészen szerény emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erõszak falát. A fájdalom, hogy nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyûlölet sem destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon destruktív, sõt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha letagadják és bûnbakokra irányítják át.
Forrás: www.alice-miller.com © Alice Miller, 2005 június
(Fordította: Recski Ágnes)


vissza