Kezdőlapra

Fordulópont 30. szám
Hol nem volt?

Szávai Ilona: Hol nem volt?

A kérdés – hol nem volt? – állításként hangzik el a mesék elején, és ebben a szövegösszefüggésben lényegében nem önmagát jelenti, hanem azt, hogy amit a mesekezdõ sor állít, amirõl a mese szólni fog, az ott is volt, ahol nem volt.
Nagy igazságot takar ez a nyelvi „formula”, amikor ilyen mesés, önmagunkat és másokat kímélõ tapintattal rögzíti, hogy tudatában vagyunk: igenis, léteznek dolgok, amelyekrõl nem beszélünk, de amelyekrõl tudnunk kellene. És ha az ily módon létezõ jelenségek körét kellene számba vennünk, igencsak feszengenénk. Ezúttal ne tegyük, inkább mondjuk azt, hogy amirõl nem beszélünk, arról inkább vagy „legfennebb” mesélünk, mert a mese éppen az a dimenzió, amelyben arról is „szó eshet”, amirõl hallgatni szeretünk vagy kényszerülünk.
Mivel manapság a mese egyre inkább gyermeknek szánt mûfaj, a gyermek pedig mindenrõl tudni akar, és õszinteségre tör – nos, át kell gondolnunk a meséhez való viszonyunkat, mert ez a viszony a gyermekeinkhez és saját múltunkhoz fûzõ kapcsolat lényegtelennek tûnõen lényeges elemeit is hordozza. Mindezt nem csupán azért állítjuk, mert olyan esztendõ végét írjuk, amelyet a mese évének, Andersen évnek nyilvánítottak. Bár ez sem mellékes tényezõ: olyankor beszélni a mesérõl, amikor és ahol éppen a mesére figyelnek. Egyetlen – feltehetõen örök idõszerûségû, netán -érvényû – mese, az élet vizérõl szóló spanyol népmese kapcsán hirdettünk pályázatot, hogy gyerek és felnõtt, tudós kutató és átlagos szülõ egyaránt elmondhassa, amit a mesérõl gondol, és elõttünk teljesedjék ki egyetlen történet, amely önmagában is: egy univerzum. Minden fölös okoskodás nélkül Hans Christian Andersent idézzük, aki ennek az univerzumnak, a mesék (bizony, nem önmagában álló!) világának alaptörvényére is figyelmeztetett. Az Ole Luköie címû meséjének híresen mesélõ fõhõse azt mondja a kisfiúnak, Hjalmarnak: „Le kell hoznom a csillagokat, fényesre dörzsölnöm valamennyit. Majd a kötényembe szedem õket, de elõbb megszámozom, a csillagokat is meg a helyüket is odafönn, mert csak úgy tudom mindegyiket visszatenni oda, ahova való. Ha nem ügyelek erre, akkor nem tudnak szilárdan megállni az égen, és csillaghullás lesz, egyik a másik után bukfencezik alá.
– Hallja, kérem, Luköie úr! – szólalt meg egy régi arckép, Hjalmar ágya fölött a falon. – Én Hjalmar dédapja vagyok; köszönöm, hogy annyi szép mesét mond a kisfiúnak, de kérem, ne zavarja meg a fejét! A csillagokat nem lehet leszedni az égrõl és kifényesíteni! Azok égitestek, akár a mi földünk, s éppen ez a nagyszerû bennük!”
Ennél idõszerûbb üzenetet elképzelni sem lehet mostanság, amikor „Nagy Testvérek” csillogóra dörzsölt álcsillagok tucatjait lökik a tévéstúdiók egére (?), amikor a mesét (önnön lényegétõl elidegenítve) a kortárs mesepiac iparosai a többi értelmetlen, csillogó-vijjogó (!) piaci kacat közé próbálják tuszkolni.
Szeretnénk, ha lapunknak ez a száma a mesebeli kisfiú, Hjalmar dédapjának arcképéhez hasonlíthatna, aki kihajolt a keretébõl, és megfogalmazta kérését: ne zavarják össze a dolgokat, legfõképpen pedig ne zavarják meg az unoka fejét. Ezt az arcképet legszívesebben örökbe fogadnánk, mindegy hol volt, hol nem volt, csak valahol mindig a közelünkben legyen.


vissza