Fordulópont 34. szám
Családban marad?
Büki Péter: Megszülettem, tehát...?
|
BECIKKELYEZVE A Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény 7. cikkének 1. pontja értelmében: "A gyermeket születésekor anyakönyvezik és ettõl kezdve joga van ahhoz, hogy nevet kapjon, állampolgárságot szerezzen és lehetõség szerint ismerje szüleit, valamint ahhoz, hogy ezek neveljék." De ez elõtt ez olvasható: "Az Egyezményben részes államok tiszteletben tartják a szülõknek vagy, adott esetben a helyi szokás szerint, a nagycsaládnak vagy a közösségnek, a gyámoknak vagy más, a gyermekért törvényesen felelõs személyeknek azt a felelõsségét, jogát és kötelességét, hogy a gyermeknek az Egyezményben elismert jogai gyakorlásához, képességei fejlettségének megfelelõen, iránymutatást és tanácsokat adjanak." (Egyezmény 5. cikke) Késõbbiekben pedig ez áll: "Az Egyezményben részes államok gondoskodnak arról, hogy a gyermeket szüleitõl, ezek akarata ellenére, ne válasszák el, kivéve, ha az illetékes hatóságok, bírói felülvizsgálat lehetõségének fenntartásával és az erre vonatkozó törvényeknek és eljárásoknak megfelelõen úgy döntenek, hogy ez az elválasztás a gyermek mindenek felett álló érdekében szükséges. Ilyen értelmû döntés szükséges lehet bizonyos különleges esetekben, például akkor, ha a szülõk durván kezelik vagy elhanyagolják gyermeküket, illetõleg ha különválva élnek és dönteni kell a gyermek elhelyezésérõl." (Az Egyezmény 9. cikkének 1. pontja) A magyar Gyermekvédelmi törvény értelmében "A gyermeknek joga van a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlõdését, egészséges felnevelkedését és jólétét biztosító saját családi környezetében történõ nevelkedéshez. A gyermeknek joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon a saját családjában történõ nevelkedéséhez, személyiségének kibontakoztatásához, a fejlõdését veszélyeztetõ helyzet elhárításához, a társadalomba való beilleszkedéséhez, valamint önálló életvitelének megteremtéséhez" (6.§ (1) és (2) bekezdése). És késõbb: "A gyermek szüleitõl vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. A gyermeknek joga van - örökbefogadó családban vagy más, családot pótló ellátás formájában - a szülõi vagy más hozzátartozói gondoskodást helyettesítõ védelemhez" (7. § (1) és (2) bekezdése). VÉGREHAJTVA Jónás Tamás írja a Cigányidõk címû mûvében, hogy "Autók jelentek meg csermelyi házunk udvarán, és széthordtak bennünket. Jobbra-balra, északra-keletre. [...] Engem egy rossz arcú bácsi vigasztalt, hogy jó lesz nekem az új helyen, van ott autó, meg sok barát. Autó valóban volt. Meg sok, már összetört gyerek is." - Mindez valamikor az 1970-es évek közepe-vége-felé történt. Az akkori gyakorlat alapján volt ott rendõrautó is... "Az egyik napon három vagy négy dzsip állt meg az udvarunkon. Még nem ebédeltünk meg, de anyu már fõzni kezdett. Az autókból rendõrök szálltak ki, civil ruhások is. Valami papírt lobogtattak, a gyerekeket behívták az udvarról a szobába. Elállták az ajtót, hogy ne mehessen ki senki" - kommentálta önéletrajzi írását Jónás Tamás 1999-ben. A gyerekeket büntetik, illetve a gyámügy prejudikál, s az általa bûnösnek minõsülõ szülõk gyermekeit viszi - "karhatalommal". Ne tagadjuk, ebben a folyamatban idõnként jó társaság egy-egy szociális munkás, vagy akár egy települési képviselõtestület. Jónás Tamásnak mintegy 30 éve adatott meg kiszakíttatni a családjából. Ennek emlékét a mai napig õrzi. Legújabb kötetében, a Kiszámítható józanságban is elõkerül. Aztán Jónás Tamás hazakerült szüleihez, édesanyjával sokáig nem tudott mit kezdeni. "Nem tudtam, hogy milyen szerepet tölt be az életemben, és a mai napig nem állt helyre köztünk egy normális, oldott anya-gyerek kapcsolat" - mondta 1999-ben. 1997 "rendszerváltás" értékû, üzenetû volt a gyermekvédelem számára - legalábbis ezt sokan így értelmezték, ennek a fényében próbálták átgondolni, újraértelmezni a gyermekvédelmet. Sokakat eltöltött egyfajta optimizmus, hiszen mindez a gyermek mindenek felett álló érdekének égisze alatt történt, tehát akkor minden egyes intézkedésünket is át kell, hogy hassa ez a gondolat. Pedig emlékeznünk kellett volna Ralf Dahrendorf már-már közhelyszerû gondolatmenetére, hogy a törvényeket hónapok alatt meg lehet változtatni, a gazdasági átalakulás évek alatt megy végbe, de a szokások, attitûdök, kulturális kódok, értékek megváltoztatása nagyon hosszú, több évtizedes folyamat. A törvény és a rendeletek elkészültek, a rendszer kiépítéséhez, átalakításához pályázni lehetett, sõt lehet még most is. Átképzésre, továbbképzésre is lehet pályázni - de kik képeznek? Legfõképp azok, akik a "régiben" voltak otthon. Így hát nem csoda, hogy a pályára kerülõ újak munkahelyi szocializációjuk során régi elemeket építenek be. Mindezek után nem meglepõ, hogy 30 évvel késõbb, majd 10 évvel a Gyermekvédelmi törvény hatálybalépése után a gyakorlat sok tekintetben alig változott. Rengetegen vannak jónástamások. 2006, év eleje. Egy kistelepülés jegyzõje ideiglenes hatállyal kiemelt a családjából 5 gyermeket, és gondozási helyként a településen élõ nagyszülõket jelölte meg. Ez elsõ hallásra szép, a gyermekek érdekeit szolgáló intézkedés volt, bár nem lehetett tudni, miért pont akkor hozta a határozatát a jegyzõ, mikor a védelembe vétel felülvizsgálata során a gyermekjóléti szolgálat családgondozója átmeneti nevelésre tett javaslatot. Ennek akkor bõ 3 hónapja volt. A jegyzõi határozat indokolása aztán árulkodóvá teszi a helyzetet: a szülõk ellen súlyos bûncselekmény elkövetése miatt rendõrségi ügy van folyamatban. "Az ügy súlyosságáról hivatalos tudomásunk nincs, de a tudomásunkra jutott helyzet alapján (sic!), az öt kiskorú gyermeket nem láttuk tovább biztonságban a szülõk felügyelete alatt." Késõbb - egy héten belül - ezt a határozatot, mintha nem is lenne, figyelmen kívül hagyva, ugyanez a jegyzõ új határozatot adott ki, s a gyermekeket nevelõszülõkhöz vitték. Az anyával készült interjúsorozatból tudom, hogy azon a napon, amikor a gyermekeket elvitték hazulról, éppen valamiért a községházán volt, ahol megnyugtatták, hogy a gyermekek a faluban maradnak. Erre õ hazament, és fõzni kezdett. Még szinte neki se látott teendõinek, mikor autók - köztük rendõrségi is - jelentek meg a házuk elõtt, s a gyámügyisek egy határozatot lobogtatva elvitték a gyermekeket. "Természetesen" a határozatot nem hagyták ott, nem vetették át a szülõkkel, hanem azt a másodnapi posta hozta "tértivel". Az új határozatból nem derült ki, hogy a nagyszülõk alkalmatlanok lettek volna a nevelõszülõi feladatok ellátására, igaz, a családgondozó ezt nem is vizsgálta. Az viszont kiderült, hogy a határozat azonnal végrehajtható, csakhogy már nem volt kin, hiszen a gyermekek akkor már nevelõszülõnél voltak. Vagy olyan gyors a gyámügy Magyarországon, hogy az azonnal megelõzi az adott pillanatot? Vagy másképp: mi alapján vitték el a gyermekeket két nappal korábban? A második határozat "azonnalisága" ugyanis a tértivevény aláírásával állt be, addig a gyermekekre a nagyszülõknek lett volna joga és kötelezettsége vigyázni. Lépjünk vissza 2005-be. A családgondozó az úgynevezett Macis lapokba a következõket írta, amiket a gyermekvédelmi szakember szakvéleményeként kell kezelnünk: "A falubeliek beszámolója szerint a gyermekek gyakran vannak felügyelet nélkül..." Vagy másutt: "A gyerekeken nem látszik, hogy éheznének, de az óvónõk szerint a gyerekek a hét elsõ napján mindig nagy étvággyal és sokat esznek az óvodában. Mit kaphatnak otthon?" Majd pedig, kissé lentebb: "A gyerekek olyan környezetben vannak, ahol a sorsuk szüleik példájának lemásolása lesz törvényszerûen. Nem tudják, más gyerekek milyen környezetben, ellátásban, szeretetben, bánásmódban részesülnek otthon, nincs még összehasonlítási alapjuk. Így ahhoz ragaszkodnak, aki a közelükben van. Sok szeretetet adnak, és már egy kevés szeretetet is megsokszorozva hálálnak meg. Sorsuk jobbra fordulása érdekében szükségük van más környezetre." Mindezen - számomra összefüggéstelen és zanza - levezetés után nem meglepõ a végszó: "Javaslom a gyermek (eddig többrõl volt szó...) családjából való azonnali kiemelését, és átmeneti nevelésbe vételét a területi gyermekvédelmi szakszolgálat segítségével. Nem látom semmilyen esélyét a gyermekek egészséges és kiegyensúlyozott fejlõdésének a jelenlegi környezetükben. Itt csak hasonló sors vár rájuk, mint amit szüleik is megéltek, és amiben egyfolytában küszködnek." Itt az ideje, hogy szóljunk a szülõkrõl is. Nyolc általánost végzett roma emberek. Le szabad írnom, hogy romák, hiszen annak is vallják magukat. Jelenleg munkanélküliek. Ha adódik, alkalmi munkát tudnak vállalni - ez többnyire szürke vagy fekete munka. Ahol õk laknak, másra egy roma származású, nyolc osztályt végzett ember nem számíthat. A gyermekek elvételekor az anya GYES-en volt. A település, ahol a család lakik a 7/2003. (I. 14.) Kormányrendelet értelmében társadalmi-gazdasági és infrastrukturális szempontból elmaradott, illetve az országos átlagot jelentõsen meghaladó munkanélküliséggel sújtott településnek minõsül. A települést magában foglaló kistérség pedig egy másik kormányrendelet alapján hátrányos helyzetû. Tehetnek-e a szülõk arról, hogy csak nyolc osztályt végeztek? Gyerekkorában az anyát délután apja vitte guberálni a környezõ szemétdombokra, hogy a család megéljen. Az iskola ezt tudta, a kislányt hát hagyták, hogy "átszunyókálja" az órákat. 14 éves volt, mikor a szokás szerint összeköltözött jelenlegi férjével. Ez 1996 táján volt. 3 éve volt Szociális törvényünk és ugyancsak 3 éves volt a közoktatatási törvény. A gyermekvédelmi rendszer mire kezd lábra állni, addigra a 14 éves lányból 18 éves, több gyermekes asszony lesz. A két családfõ, és így gyermekeik is a rendszerváltás vesztesei. A családgondozó 2005 õszén tehát úgy ítélte meg, hogy ki kell emelni a gyermekeket a családból, mert rájuk is csak ez a sors várna, ha családon belül maradnának. Õ így törné meg a deprivációs ciklust. Pontosabban: végül sikerült neki – karöltve a jegyzõvel, majd pedig a városi gyámhivatal munkatársaival - megtörnie a családot. A gyermek kiemelése ugyanis - most eltekintve attól, hogy jogszerû volt-e vagy sem – igen jelentõs következményekkel jár. Elvész minden, a gyermekek jogán járó juttatás. Jelen esetben a család anyagi bevételének akár 80-90%-a. Ugyanakkor maradnak olyan költségek, amiket mindenféleképpen fizetni kell(ene) - villany, víz stb. Az ideiglenes hatályú elhelyezést (ami - figyelembe véve a Gyermekvédelmi törvény logikáját - értelmetlen és ebben a helyzetben jogszerûtlen is volt) a gyermekek esetében követte az átmeneti nevelésbe vétel. Ekkorra a gyermekek már a harmadik gondozási helyükön voltak. A miérteket nem sikerült megfejteni. Az átmeneti nevelésbe vételt hozó városi gyámhivatal határozatában igen érdekes kitételeket találhatunk. Ezt megelõzõen azonban a városi gyámhivatal beidézte a szülõket a gyermekek ideiglenes hatályú elhelyezésének felülvizsgálatával kapcsolatban. Errõl jegyzõkönyv is készült. A jegyzõkönyvet a szülõk mutatták meg. A jegyzõkönyv hemzseg a jogszabálycitátumtól, amit még egy nem jogi vagy államigazgatási felsõfokú végzettségû ember is nehezen ért meg, nemhogy egy általános iskolai végzettségû. Az embereket az efféle helyzetben nem csupán a hivatalnok bürokratanyelve zavarja meg, hanem a szó, amire meg kell jelenni, azaz a "beidézés", ami mellett már ott áll a rendõrség általi elõállítással való fenyegetés stb. Ehhez járul még a hivatal elszemélytelenítõ, elbizonytalanító légköre is. Mindenesetre a jegyzõkönyv tanúsága szerint: "Az ügyfelek az ügyben mást elmondani nem kíván (sic!), a jegyzõkönyv az általa elmondottakat helyesen tartalmazza, melyeket elolvasás (felolvasás) után helybenhagyólag aláírják." [aláírások] Az átmeneti nevelésbe vételi határozat öt oldal. Ami szörnyû benne, hogy a határozat az eljáró területi gyermekvédelmi szakszolgálat gyermekekre vonatkozó egyéni elhelyezési tervét mindennel együtt fogadta el. Azaz e határozat, ha hibás, ha káros a gyermekekre és a családra egyaránt, a területi gyermekvédelmi szakszolgálat és a városi gyámhivatal együttes felelõssége. A szülõk kapcsolattartását a következõk szerint rendezik: személyes találkozásra mindkét szülõnek havonta egy alkalom áll rendelkezésre. E mellett mindkét szülõ egy, a határozatban közzétett mobiltelefonszámon minden szombaton délután 4 és 5 óra között telefonálhat a nevelõszülõknek, és "érdeklõdhetnek a gyermekek felõl". Most érdemes megjegyezni, hogy a legidõsebb gyermek 8 éves, a legfiatalabb pedig épphogy kettõ. Azt már talán magyarázni sem kell, hogy a kapcsolattartás ily módon való redukálása hogyan befolyásolja a gyermekek személyiségfejlõdését. A személyes kapcsolattartásra - a határozat alapján - a nevelõszülõi tanácsadó hivatalos helyiségében kerül sor, ahova a szülõknek eljutni fejenként mintegy 6 ezer forintba kerül. A gyámhivatal a határozat indokolásában leírja, hogy mikor kaphatják vissza a szülõk a gyermekeiket: "A gyermekek családba történõ visszahelyezése érdekében a szülõknek olyan nevelési stílust kell kialakítaniuk, amelyben a gyermekek szeretetben, odafigyelésben nevelkednek. A szülõknek be kell tartaniuk a társadalmi szabályokat, erkölcsi normákat. Anyagi körülmények rendezése szükséges, amelybõl a gyermek és testvérei ellátása biztosítható. Olyan megfelelõ családi légkört kell kialakítani, amelyhez szükséges a konfliktusok rendezése, az agresszív magatartás kerülése, az alkohol-problémák megoldása." Röviden érdemes elemezni a fentieket, mielõtt kimondanánk, hogy a szülõk "holnapután kiskedden, borjú nyúzó pénteken" kapják vissza gyermekeiket. "A szülõknek olyan nevelési stílust kell kialakítaniuk..." - nevelési stílust leginkább akkor lehet kialakítani, ha a nevelési színtéren gyermekek is vannak. Ha egy háztartásban nincsenek gyermekek, nem lehet nevelési stílust kialakítani magyarán, hiszen a háztartás akkor nem nevelési színtér. "...a gyermekek szeretetben, odafigyelésben nevelkednek." - ez a kitétel azt vonja kérdõre, azzal szembesíti a szülõt, hogy õ nem szerette eddig és talán most sem a gyermekeit. Mindez a (maradék) szülõi kompetenciát tiporja el. A következõ mondat azt sugallja a szülõk számára, hogy õk nem tartották be a társadalmi normákat, és alapjában véve erkölcstelen életet éltek. Arról sajnos nem esik szó, hogy mit értsen az alacsony iskolai végzettségû házaspár társadalmi és erkölcsi normán. Igaz, ez nem is egy határozat feladata elmagyarázni. Az anyagi körülmények rendezésére tett kitétel már-már arculütés: alacsony iskolai végzettség, roma származás, ez egyenlõ a munkaerõpiacon való teljes ellehetetlenüléssel, amit a szülõk már többször megtapasztaltak. "A valódi munka nem az, amikor elhatározzuk, merre menjünk - ez a legkönnyebb az egészben -, hanem hogy kitaláljuk, miként jutunk oda." - idézi Charles Button-t Charles Gati Vesztett illúziók címû munkájában. A határozat megadja a hovát, de a mikéntet már nem teszi hozzá. A miként meghatározása egyébként nem is a gyámhivatal feladata. Az a gyermekjóléti szolgálat családgondozójának, annak a szociális szakembernek a feladata a Gyermekvédelmi törvény 39.§ (5) bekezdése alapján, aki a legjobban kardoskodott a gyermekek családból való kiemelése mellett. Nyilvánvaló, hogy ez szerepzavart eredményezhet a családgondozóban, és törvényszerû, hogy a család nem lesz együttmûködõ - mint ahogy eddig sem volt együttmûködõ. Összességében a határozat olybá tûnik, mintha egy magyarországi amatõr focicsapat tagjait vállon veregetve kiküldenénk a Wembley Stadionba, hogy az angol válogatottnak lõjenek néhány bombagólt, majd a mérkõzés végén megszóljuk õket, hogy pusztán egy-két partdobásig jutottak el. Hogy a partdobás el nem ismerése mennyire tovább élõ "hagyomány", azt jól példázza egy fõiskolai hallgató beszámolója. "Minek kell visszaadni a gyermeket a szüleinek, amikor a kapcsolattartáson látszott, hogy a szülõk maximum 10%-ot javultak. Továbbra is alkoholizálnak meg minden..., nem dolgoznak. A gyerek pedig a nevelõszülõnél mindent megkap. Fejlõdik testileg, lelkileg, erkölcsileg." Örüljünk a partdobás lehetõségének is! Hiszen játékban van a labda, és ami a legfontosabb: a családok hozzák azt játékba, azaz õk a kezdeményezõk. Az együtt-nem-mûködést egy szociális szakembernek értelmeznie kell, kellett volna. Sok esetben üzenetértékû lehet ez a fajta "hozzáállás", csakúgy, mint egy gyermek magatartási problémája. Jelen esetben az együtt nem mûködés mögött egyszerû ok állt, amit életútinterjújában az anya végül elmondott. Valószínûsíthetõ, hogy ugyanezt a családgondozónak már nem árulja el. A magyarázat pedig egyszerû. Abban a kultúrkörben nem fogadnak el gyermeknevelési tanácsot olyan embertõl, akinek nincsen családja. Márpedig a faluban mindenki tudja, hogy a szomszéd városban élõ szociális munkásnak nincsen családja. "Ne magát nézze, õ egyedül egymaga él egy panellakásba. Neki nem sok minden kell, hogy meg tudjon élni. Mert az irodába ülni én is tudnék... De ha volna legalább egy családja, akkor már kicsit tudná, hogy másmilyenebb az élet..., kicsit keményebb. [...] Õ nem tudja, mi a gyereknevelés. Ebbe 100%-osan biztos vagyok, mert egy értelmes szó, mikor a gyerekekkel beszél, nem esik ki a szájából. [...] Papírra fektetni a gyereket, az nagyon könnyû, talán én is tudnák ezzel a nyolc osztályommal. De neveljen fel egyet. Az megmásícsa majd a véleményét." Bajként fogalmazta meg az anya a következõket is: "Nem sokat foglalkozott még cigányokkal sem. Lehet, hogy mi voltunk az elsõk, akikkel így járt." Meg nem értési zavart, és végül együtt nem mûködést eredményezett az is, hogy a családgondozó nem értette meg, miért lavórban mosakodnak, miért csak kinti "toalett" van, és miért nincsen egy fürdõszoba nélküli házban automata mosógép stb. * Megszülettem, tehát hadd éljek családomban, és ehhez - ha kell - a szociális munka segítségét várom el. "A szociális munkás szakma elõmozdítja a társadalmi változást, és ugyanúgy a társadalmi stabilitást is, a problémamegoldást, és ugyanígy az emberi kapcsolatokban megmutatkozó harmóniát, valamint segíti az "empowermen"-et; emberek felhatalmazását és felszabadítását a jólét fokozása érdekében. Az emberi viselkedésre és a társadalmi rendszerekre vonatkozó elméletek alkalmazásával, valamint a különféle etnikai csoportok egyéni hagyományainak és kultúrájának tiszteletben tartásával a szociális munka azokon a pontokon avatkozik be, ahol az emberek saját környezetükkel kerülnek kapcsolatba, és ahol az emberek a számukra fontos embertársaikhoz viszonyulnak. Az emberi jogok és a társadalmi igazságosság, valamint a felelõsség és a kollektív harmónia alapvetõ fontossággal bírnak a szociális munka terén a különbözõ országokban." - Ezt a definíciót két nemzetközi szociális munkás szervezet "kodifikálta" 2001-ben, a kiemelések Hong Kong-i Egyetem "különvéleményét" tükrözik, ami nélkül azonban e meghatározás kissé billegne a túl sok kompromisszum miatt. A mai magyar szociális munka - beleértve a gyámhivatali eljárást is - vajon elõmozdítja-e, elõ akarja-e mozdítani, egyáltalán: képes lenne-e elõmozdítani a problémamegoldást, a társadalmi stabilitást stb.? Képes-e tiszteletben tartani az etnikai csoportok hagyományait? Egyáltalán: ismerik-e, felismerik-e az etnikai kisebbségek kultúráját? És végül van-e némi köze a mai magyar szociális munkának a felelõsséghez? HIVATKOZÁSOK: A Szociális munkás-képzés globális alapelvei. Magyarországi Szociális Szakembereket Képzõ iskolák és Oktatók (Iskolaszövetség), 2006. Büki Péter: Csak a gyermek lehet a vesztes... Beszélgetés Jónás Tamás író-költõvel. In: Család, Gyermek, Ifjúság. 1999/2. Gati, Charles: Vesztett illúziók. Osiris, Budapest, 2006. Jónás Tamás: Cigányidõk. BÁR Könyvek, Szombathely, 1997. Jónás Tamás: Kiszámítható józanság. Magvetõ, Budapest, 2006. ; |
