Kezdőlapra

Fordulópont 7. szám
Játék az egész világ?

Szávai Ilona: Ami nem száll el nyomtalanul

Az évszázad, amelyet lassacskán magunk mögött hagyunk, eléggé zajosan "fedezte fel" a gyermeket: a század elsõ felének pszichológusai és irodalmárai többé-kevésbé általános emberi közérzetté fokozták azt a sejtést, hogy gyermekkorunk nem múlik el nyomtalanul, sõt igencsak meghatározza késõbbi, felnõtt lényünket. "Nagyon bûnösek a nagyok, amikor elfelejtik, hogy õk is voltak kicsinyek. Iszonyúan bûnös az a mód, mellyel mi a gyermekeinket neveljük. Mi elfelejtjük mindig, hogy a mi gyermekeink is emberek. (...) A kis emberek csodálatos módon, álomszerûen prekapiskálják mindazt, amit egy emberlény kap az élettõl. Ezt nem volna szabad a nagyoknak elfelejteni. Nagyon árvák, nagyon boldogtalanok néha ezek a kis emberek. És ez nem száll el nyomtalanul." - Ady Endre a század elején fogalmazta meg ezeket a mondatokat, amelyek a század végén sem vesztették el megrázó érvényességüket. Épp csak közel száz esztendõ múltán az az érzésünk támad, hogy most már másképpen érvényesek Ady gondolatai. Egy évszázadnyi idõ elégségesnek bizonyult, hogy odafigyeljünk a gyermekre, és arra, amit gyermekinek nevezünk. Már csak azért is, mert az meghatározó módon, átalakulva bár, de: tovább él a felnõttben... Mostanában már nem mondhatnánk, hogy a felnõttek elfelejtették: õk is voltak kicsinyek... Nagyon is tudják, érzik, hangoztatják: magyarázatként, mentségként, érvként idézik meg gyermekkorukat. Ezért azt hiszem, hogy a századfordulón fontosabbnak tûnik a kérdést másképpen újrafogalmazni; hiszen tudatában vagyunk annak, milyen gyerekek voltunk - de a nagy kérdés megválaszolatlan: milyen felnõttek lesznek a gyerekeink?! Mintha megfeledkezni látszanánk arról, hogy egyszer felnõttek lesznek, most pedig még csak gyerekek. A megváltozott világ - amelyben magunk is gyakran zavartan kapkodjuk a fejünket - rázúdul(t) a gyermekeinkre. Ebben a helyzetben ismét alapvetõ dolgokat szükséges tisztáznunk. Újra kell értékelnünk és fogalmaznunk azt, ami gyermeki; és el kell különítenünk azt, ami a felnõttek infantilizmusa... Ez a két dolog még soha nem mosódott össze ennyire veszélyesen, mint manapság. Hajdan a játék lényegét így határozták meg: a gyerekkort jellemzõ készülõdés az életre. A virtuális világok korában a felnõttek játékai elözönlik a gyerekek világát - is. A felnõttek világa pedig a játszmák világa. Gyermekeink túlságosan hamar, mondhatni átmenetek nélkül lesznek olyan játszmák részesei, amelyek veszélyeztethetik mindazt, amit eddig úgy nevezhettünk: a gyermeki természetes, harmonikus megélése... Amely nélkül nincs harmonikus felnõtt(kor) sem. A valóságost és virtuálist fergetegesen keverõ világban kell megteremtenünk a valóságos gyermekkor esélyét, és vissza kell adnunk a gyermekinek a valóságát. Ebben a számunkban a játék világát járjuk körül, természetesen nem a teljesség igényével, de a fontos és megkerülhetetlenül aktuális jelenségek jelzésének szándékával. Következõ számainkban folyamatosan visszatérünk az itt felvetett gondolatokra, újabb szempontoknak, olvasóink véleményének is teret biztosítva.


vissza