Fordulópont 22. szám
Természet(ünk) rendje?
Fischer Eszter: Nehéz együttélés. Homoszexuálisok a heteroszexuálisok társadalmában
|
Körülbelül tíz évvel ezelõtt anyai barátnõm hosszú évek óta tartó súlyos betegsége válságosra fordult. Az orvosi lehetõségek kimerültek, a betegség feltartóztatására nem maradt remény. Barátnõm nem áltatta magát, betegsége megtanította, hogy képes legyen szembenézni sorsával. Egyre jobban nyomasztotta viszont, hogy úgy érezte: egyetlen, nagyon szeretett fiával baj van. Kapcsolatuk észrevétlenül kiürült, felületessé, õszintétlenné vált, a fiún érzõdött, hogy boldogtalan, problémák gyötrik, munkája sem érdekli eléggé. Barátnõm a fenyegetõ halál árnyékában meg merte fogalmazni azt a gyanúját, amit évek óta gondosan elhessegetett magától: fia talán meleg, ezért rejtõzködik, ezért gyötrõdik ennyire. E lehetõség régebben rémülettel töltötte el. Úgy gondolta, fiának meg kellene nõsülnie, és rendbe hoznia életét, ezt a véleményét jó néhányszor ki is fejtette neki. Most mindent másképp látott. Már egyáltalán nem tûnt fontosnak, hogy a fia hogyan él, hogy ismerõsök és idegenek mit gondolnak róla. Bármilyen banálisan hangzik, semmi nem számított többé, egyedül az, hogy fia ne legyen boldogtalan. Hiszen valójában a családalapításra is azért próbálta rábeszélni, mert betegsége alatt megtapasztalta: a biztos családi háttér, férje szeretete és támogatása hasonlíthatatlanul többet jelentett neki, mint minden addigi szakmai és társadalmi sikere (barátnõm igen ambiciózus, sikeres ügyvéd volt). Most világossá vált elõtte, hogy ha fia meleg, akkor úgysem tehetné boldoggá a házasság, és ha õ erõsködik, ezzel csak a fiára nehezedõ nyomást növeli. Úgy érezte, nincs többé vesztegetni való ideje, nem csukhatja be a szemét a kérdés elõtt, nem hagyhatja hátra fiát ilyen állapotban. Következõ találkozásukkor kedvesen és egyszerûen megkérdezte: jól sejti-e, hogy mi rejlik láthatólag rossz állapota mögött. Még végére sem ért az elsõ mondatnak, amikor a fiúból kitört a zokogás. Igen, a feltételezés igaz, de errõl nem beszélhetett, mert súlyos beteg anyját nem akarta még azzal is terhelni, hogy ilyen szomorúságot és csalódást okozzon neki. Különben is, még semmi sem dõlt el, nem biztos, hogy végül nem egy lánynál fog-e kikötni. Anyja biztatta, hogy ne gyötörje magát, és ne vívódjon, ezt a kérdést úgysem õ, hanem az élet fogja eldönteni. Éljen, ahogy tud, ahogy jólesik, õ biztosan nem csalódik benne, tényleg csak arra vágyik, hogy boldognak tudhassa. A láthatatlan fal leomlott. Végigbeszélgették a napot, a fiú végre elmondhatta, hogy mi mindenen ment keresztül, milyen kapcsolatokban élt az elmúlt években, hogy mennyire nyomasztotta a magány, amibe az anyja kímélete miatt magára erõltetett titkolódzás kényszerítette. Barátnõm még egy hónapig élt. A kórházban fia is, férje is sokat látogatta, mindhármuknak rengeteget jelentett, hogy ezt az idõt õszinte, intim közelségben tölthették egymással.
Ez a történet, ha úgy tetszik, happy enddel végzõdött. Barátnõmnek megadatott, hogy a jól végzett munka tudatában, önmagával békében, fiával harmonikus kapcsolatban halhatott meg. A fiú megmenekült attól, hogy anyja bûntudatos, nyomasztó emléket hagyjon hátra, azt az érzést, hogy nem tudná elviselni az õ valódi természetét. Ehelyett életre szólóan átélhette: szülei elfogadják és olyannak szeretik, amilyen. Engem mégis nagyon megrázott, és azóta is foglalkoztat a kérdés: miért kellett két rokonszenves, egymást szeretõ embernek éveken át ennyire megnehezítenie a saját és egymás életét. Miért kellett a halál közelsége ahhoz, hogy barátnõm számára olyan kristálytiszta világossággal váljon külön az, ami az életben igazán fontos mindattól, amire a társadalmi konvenció kényszerít minket. A homoszexualitás jelenségérõl a legtöbb ember hallani se akar. Pedig, ahogy barátnõm példája mutatja, ez a probléma mindenkit utolérhet. Mindenkivel elõfordulhat, hogy gyerekérõl, unokájáról, rokonáról vagy barátjáról derül ki: ahhoz a megvetett kisebbséghez tartozik, melynek meglétét el akarta felejteni. A homoszexualitással kapcsolatos elõítéletek egy része is mintha egyenesen arra szolgálna, hogy a jelenséget mint olyat ne kelljen tudomásul venni. Idetartoznak pl. mind azok az „okok”, melyekkel a közvélemény a homoszexualitás létrejöttét magyarázza. A melegek számára mindig destruktív a homoszexualitás okának keresése. Hogy mitõl lesz valaki homoszexuális, ez tudományosan nagyon érdekes kérdés, a tudomány azonban még nem talált rá megbízható magyarázatot. A mindennapi életben viszont a kérdés úgy merül fel, hogy kit vagy mit lehet felelõssé tenni egy adott ember homoszexuális hajlamáért. Ha megvan az ok, akkor a „buzi” valahogy vagy maga tehet róla, vagy esetleg a szülei, akik nevelték, vagy az, aki elõször „elcsábította”. Mindenesetre van ok, ami elkerülhetõ, tehát „velem, az én családommal ez nem fordulhat elõ”, mert mi „nem olyanok” vagyunk, aki pedig „olyan”, az magára vessen. E szerint a gondolatmenet szerint a homoszexualitást nem kell tényként elfogadni, nem a homoszexuálisok életének megoldásával, hanem a homoszexualitás megakadályozásával kell foglalkozni. Ez a vélekedés egyszerûen téves: ahelyett, hogy szembenéznénk egy ténnyel és elfogadnánk annak következményeit, a felelõsséget rövid úton az érintettekre illetve környezetükre hárítjuk, és nyugodt lelkiismerettel tesszük tönkre ártatlan emberek életét. Tudomásul kell vennünk: ha nem ismeretesek is pontosan a homoszexualitás okai, az nyilvánvaló, hogy ezek az okok olyan sokrétûek, összetettek és bonyolultak, hogy semmiképpen sem lehet az egyedi esetekben nyomukra bukkanni, illetve mindez a legjobb szándékkal sem befolyásolható. A homoszexualitást nem lehet sem megelõzni, sem megakadályozni, sem megváltoztatni. Gyakorisága minden korban és minden társadalomban állandó, és a sok vulgarizáló igyekezet ellenére sem köthetõ semmilyen családszerkezethez vagy nevelési szokáshoz. A melegeknek arra van szükségük, hogy szexuális irányultságuk magyarázgatása helyett létezésüket a világ adott ténynek fogadja el. Értelmetlen az a hozzáállás, hogy valaki „elítéli”, „nem helyesli” a homoszexualitást. Hogyan lehet nem helyeselni azt, ami van? Lehet sajnálni, hogy léteznek melegek, de létezésüket „nem helyeselni”? Mintha valaki a vörös-zöld színtévesztést nem helyeselné, mivel az ebben szenvedõ nem láthatja a világot teljes színpompájában, és a jelenség különben is zavaró a közlekedésben. Értelmetlen az a gyakori érvelés is, hogy csak a heteroszexualitás, a férfi-nõ együttélés biztosít teljes értékû életet, a homoszexualitás „természetellenes” és az azonos nemûek közötti kapcsolat nem fogható a férfi-nõ kapcsolat gazdagságához és komplexitásához. Ez az érvelés ugyanis úgy tesz, mintha a homoszexualitás szabad választás eredménye volna, mintha a meleg személy saját jószántából mondana le a férfi-nõ kapcsolat „teljességérõl” és választaná helyette a „természetellenes” azonos nemû kapcsolatot. Világosan kell látnunk, hogy ez nem így van. A homoszexuális ember számára ez a választás nem létezik. Számára csak az az út járható, hogy homoszexuálisként próbáljon boldogulni, akkor is, ha mások ezt a boldogságot értéktelenebbnek, alacsonyabb rendûnek tartják. Hogy a társadalom hogyan ítéli meg a homoszexuális sorsot, az az adott értékrendtõl függ. Olyan társadalmakban, amelyekben a szaporodás létkérdés, a gyerektelenségre ítélt melegeket fölösleges kenyérpusztítóknak fogják tartani, ahogy a „meddõ” asszonyokat is kitaszítják. De pl. ott, ahol a túlnépesedés nagyobb problémát jelent, mint a gyerektelenség, többféle, alternatív életformát is tekinthetnek tiszteletreméltónak és a közösség számára hasznosnak, legyen az illetõ tanítással foglalkozó szerzetes, gyerektelen színésznõ, éjjel-nappal dolgozó magányos tudós, vagy bármilyen foglalkozást ûzõ, munkáját tisztességesen végzõ meleg. Ez az egyének szintjén sincs másképp: azok, akik az élet értelmének a gyereket, a saját gének továbbadását tekintik, a homoszexualitást mindenképpen kórosnak fogják minõsíteni. De végül is nem az a döntõ, hogy a homoszexualitást sajnálatos fogyatékosságnak vagy a nemiség egyenértékû változatának tartjuk, hanem hogy tudomásul vegyük: befolyásolhatatlan adottságról van szó, mely nem róható fel az érintetteknek. Rendkívül naiv az a gyakori tanács, hogy a homoszexuális küzdje le „kóros” hajlamait és igyekezzék úgy élni, mint más normális ember. Ez a tanács nemcsak naiv, hanem mély tragédiák forrása is. Hiszen valóban vannak olyan melegek, akik képesek másnemûvel szexuális kapcsolatra lépni, csak éppen ez a kapcsolat – nemcsak szexuális értelemben – mélységesen örömtelen a számukra. A homoszexualitás ugyanis nem szorítkozik a szexuális életre. A meleg ember szerelmet, tehát mély vonzódást, szenvedélyes, odaadó érzéseket, valódi intimitást csak azonos nemû iránt képes érezni. Baráti, testvéri, rokonszenvi érzéseket másnemû is kelthet benne, de ez nem elég a sikeres párkapcsolathoz. Szenvedés, örök sóvárgás, kielégítetlenség, titkolózás jellemzi az ilyen kapcsolatot, ami a házastárs számára sem hozhat boldogságot. Aki nem értheti, mi az a láthatatlan fal, ami elválasztja õket egymástól, aki csak azt érzi, hogy õ valahogy nem kell, de hogy miért nem, arra nincs magyarázat. Mérhetetlen visszaélésnek érzem a házastárssal szemben, hogy a meleg személy õt használja alibinek és eszköznek saját valódi hajlamainak eltitkolására és (eleve reménytelen) leküzdésére. A homoszexualitás elfogadását az is nagymértékben megnehezíti, hogy az emberek nagy többsége egész egyszerûen nem tud semmit a melegekrõl. Aki nem kerül személyes kapcsolatba velük, az nem szokott elgondolkodni: milyen érzés lehet melegnek lenni, mi minden jelenthet számukra problémát, és hogyan lehet együtt élni ezekkel a nehézségekkel. A melegek általában valamikor a kamaszkoruk táján szembesülnek rendhagyó szexuális hajlamaikkal. Utólag gyerekkoruk emlékeiben is találhatnak erre utaló jeleket, de ezek jelentõsége csak késõbb válik világossá. A serdülõkorban, a szexualitás felerõsödésével már nem lehet nem észrevenni, ha valakire az azonos nemûek hatnak izgatóan, ha álmaiban, fantáziáiban azonos nemûek jelennek meg, miközben kortársaitól eltérõen a másnemûek nem foglalkoztatják. Ez a legtöbb fiatalt súlyos szorongással tölti el, hiszen sokan eddigre már magukba építették a társadalom elítélõ véleményét a „buzikról”. De még ha nincs is így, a homoszexuális fiatalnak akkor is sokkal súlyosabb problémákkal kell megküzdenie, mint heteroszexuális társainak. A többségtõl eltérõ hajlama mindenképpen magányra kárhoztatja a serdülõt. A kamaszkor problémákkal telt életszakasz, nem könnyû a gyerekkor biztonságos talaját elhagyni és felépíteni a felnõtt személyiséget. Még „normális” esetben is nehéz az ébredõ szexualitásnak helyet találni, megtalálni az egyénnek leginkább megfelelõ életformát, és kialakítani az érett kapcsolatokat. Mennyivel nehezebb mindez a melegeknek! Elõször is elszigetelõdnek a kortárs csoporttól, még abban a ritka esetben is, ha társaik és õk maguk elvileg el tudják fogadni a homoerotika jelenségét. Ebben a korban a baráti társaságok legfontosabb közös ügye a másik nem: az ébredõ szexualitás, a szerelmi ügyek megbeszélése. Egy meleg fiatal teljesen kívül marad, se a lányokkal, se a fiúkkal nem tud mit kezdeni, zûrzavaros érzéseit nem tudja senkivel megosztani, pedig ez segíthetné abban, hogy önmagával tisztába jöjjön. Sokan igyekeznek nem hinni saját érzéseiknek, erõltetik a heteroszexuális párkapcsolatokat, miközben boldogtalan, önmaguk számára elfogadhatatlan titkos homoerotikus szerelmeket élnek át és magányosan vergõdnek vágyaik hálójában. Ha megpróbálnak tanácsot kérni, többnyire azt a „megértõ” választ kapják, hogy kamaszkorban gyakoriak a szabálytalan és ellentmondó szexuális érzések, nem kell aggódni, ez még nem jelent homoszexualitást. Ez a jóindulatú tanács fatális. Azt sugallja, hogy a homoszexualitás olyan súlyos probléma, hogy a tanácsadó még csak bele sem mer gondolni: mi van akkor, ha ez az állapot fennmarad. Mintha kizárólag a „megtévedt” serdülõ számára volna mondanivalója, az esetleges „valódi” homoszexuálist válaszra sem méltatja. A tanács éppen a legnagyobb szorongást erõsíti: azt, hogy a homoszexuális ember elõtt nincs perspektíva. (Németországban élek, egy olyan országban, ahol a közvélemény a homoszexualitást sokkal természetesebb módon tudja elfogadni, mint Magyarországon. Az itteni ifjúsági lapokban az ilyenfajta tanácskérésre az a tipikus válasz, hogy kamaszkorban valóban elõfordulhat a heves szexuális vágyak irradiálása, és lehetséges, hogy az azonos nemûek iránti vonzódás átmenetinek bizonyul. A kérdezõ várja ki, hogy érdeklõdése hogyan alakul, ezt csak õ tudhatja megítélni. Ne tegyen magán erõszakot, fogadja el magát olyannak, amilyen, bízzon az érzéseiben. Ha segítséget igényel, akkor forduljon önsegítõ csoporthoz vagy tanácsadó helyhez, ahol hozzásegítik, hogy kialakíthassa a hajlamainak megfelelõ életformát.) A meleg fiatal helyzete annál nehezebb, minél elutasítóbb a többségi társadalom. Ez egy ördögi kör. Az elutasítás miatt a melegek kénytelenek titkolózni, rejtõzködni, ezért a külvilág nem találkozik meleg orvosokkal, tanárokkal, vízvezeték szerelõkkel és taxisofõrökkel, csak pikáns és botrányos történetekkel, melyek a nyilvános vécékben és parkokban leselkedõ és ajánlatot tévõ „buzikról” szólnak. A meleg fiatal elõtt nem áll semmilyen példa: hogyan él egy társadalmilag jól integrált meleg. Ahogy a heteroszexuális fiatal elõtt világos az életút, a társadalom elvárása (ha ennek nem is kíván vagy nem is tud minden részletében megfelelni), a meleg fiatal teljesen orientálatlan és tanácstalan lehet. Ez a vívódó, önkínzó, szenvedésteli életszakasz nagyon különbözõ ideig tarthat. Idõvel az érintettnek szembe kell néznie azzal, hogy akár akarja, akár nem, az egyik legmegvetettebb kisebbséghez tartozik, és az ellenállás lassacskán felõrlõdik: a személy elõbb-utóbb megpróbál sorstársakhoz kapcsolatot találni és valamennyire kiélni a parancsoló erõvel jelentkezõ vágyakat. A mai, nagyvárosban élõ melegeknek még mindig sokkal könnyebb a helyzetük, mint a vidékieknek, fõként az idõsebb generáció tagjainak. Ma már léteznek meleg szórakozó helyek, meleg újságok, és nem utolsósorban az internet, ami lehetõséget nyújt az ismerkedésre. Ezek a lehetõségek létfontosságúak. Mert gondoljunk bele: hogyan találhat partnerre egy meleg? Aránylag kevesen vannak, kicsi az esélye, hogy a mindennapok véletlenje összehozzon két minden szempontból összeillõ meleget. És ha titkolni kell a hajlamokat, akkor mibõl tudhatná meg a meleg fiatal, hogy szimpatikus munkatársa szintén homoszexuális? Az is az elterjedt tévhitek közé tartozik, hogy a melegek automatikusan egymásra ismernének. Ha egy meleg eljut odáig, hogy saját magát már nem áltatja tovább, akkor elõtte áll az újabb feladat: hogyan tudja magát környezetével elfogadtatni. Sokan élnek kettõs életet, ami a pszichés egészséget mérhetetlenül károsítja. Jó esetben ki tudnak alakítani egy meleg baráti vagy ismerõsi kört, ahol elengedhetik magukat, ahol végre önmaguk lehetnek. A külvilágban folyik a görcsös titkolózás, a lebukástól való rettegés. És az élet szomorú beszûkülése. Nagyon fájdalmas lehet egy párnak, hogy örökké bujkálni kell. Ha moziba mennek, akkor mintegy véletlenül ülnek egymás mellé, nem mehetnek együtt nyaralni, nem vehetnek ki együtt egy szállodai szobát, és szívdobogva kell kilesni a lépcsõházba, hogy a szomszédok a partnert ne vegyék észre. Agyukban mintha láthatatlan cenzor ülne, aki minden kimondott szót kontrollál; egyes számban mondják, hogy mit láttak a színházban, nehogy a beszélgetõpartner megkérdezze, hogy kivel. Görcsberánduló gyomorral térnek ki az állandóan ismétlõdõ kérdések elõl, hogy mi van a lányokkal (fiúkkal), mikor házasodnak már meg, a személyesebb beszélgetés kerülendõ, mert minden utat el kell vágni, ami „oda” vezethet. Végtelenül lehangoló, ha az életreszólónak érzett kapcsolatban élõ személy hivatalosan „egyedülálló”, nem is beszélve ennek számtalan jogi hátrányáról, pl. hogy a balesetet szenvedett élettársról a kórház nem ad felvilágosítást, mert a kérdezõ nem „hozzátartozó”, vagy milyen szörnyû következményekkel járhat, ha egyikük meghal, és a „törvényes” örökösök kiteszik a partnert az évtizedek óta közösen lakott lakásból. Akik megértõbb környezetben élnek, elõbb-utóbb lazítanak a titkon, de ez mindig kockázatos. Bajba lehet kerülni, mint az a meleg fiatalember, aki beavatta gyerekkori barátját élete nagy titkába. A barát jól fogadta a hírt, és természetesen beszámolt róla a barátnõjének is. Ez a kapcsolat viszont idõvel megromlott és botrányos szakítással végzõdött, melynek során a lány gyûlölködõ, gyalázkodó sms-ekkel árasztotta el a „buzit” és annak mit sem sejtõ ismerõseit. Nem az számít, hogy a meleg személy kiben bízhat meg; ha titkát kiadta, nem tudja többé kontrollálni, hogy az kihez juthat még el. A zsarolhatóság, az örök rettegés, a rejtõzködés személyiségpusztító hatása ellen csak az véd, ha a meleg teljesen felhagy a titkolózással és mindenki elõtt vállalja magát. De ezt sajnos nem mindenki engedheti meg magának. Akit állásvesztés, kitagadás fenyeget, aligha kockáztathatja meg, hogy kiálljon a barikádra. Különben is, a homoszexualitás nem politikai elhivatottság, melynek érdekében elkötelezett híve minden áldozatra hajlandó. A homoszexualitás nem önként vállalt meggyõzõdés, hanem kényszerû sors. Átlagos emberektõl nem várhatunk el hõsies viselkedést. Nem sokan képesek a megvetést, a gonosz megjegyzéseket, az ízléstelen viccelõdést önérzetesen fogadni. Igaz, a melegnek már az is némi megkönnyebbülést jelenthet, ha legalább anyját, apját vagy testvérét beavathatja a titokba. De ha a titok mások elõtt titok marad, akkor súlya a beavatottakra is ráterhelõdik, most már nekik is rettegniük kell az ismerõsök kérdéseitõl: mikor lesz már unoka, és hogyhogy ez a helyes gyerek nem talál magának partnert. A melegeket körülvevõ titok idõvel „átlátszóvá” válhat. Nemegyszer már mindenki tudja, legalábbis sejti, mi az igazság, de a téma tabuvá változott: tapintatból, gátlásból, szorongásból senki sem beszél róla, bár hallgatólagosan tudomásul veszik a valóságot. Ez talán nem a legrosszabb változat, lebukástól, megszégyenüléstõl nem kell tartani, csak éppen valódi, õszinte kapcsolatról nem lehet így szó. Nem hiszem, hogy bármely szülõ olyan viszonyra vágyna a gyerekével, melyben „tapintatosan” minden magánéletre vonatkozó kérdést el kell kerülni, és a gyerek intim életét áthatolhatatlan fal veszi körül. Érdemes feltennünk a kérdést: valójában mi lehet az oka annak, hogy a melegek olyan sok emberbõl ellenérzést váltanak ki. A leghevesebben mintha a heteroszexuális férfiak utasítanák el a meleg férfiakat. A nõk általában jobban tûrik a melegeket, sõt, nõk és meleg férfiak között egyáltalán nem ritka a bizalmas barátság. Az érettségimet követõ nyáron külföldön járva összebarátkoztam egy meleg fiútársasággal. Bizalmukba fogadtak, beavattak kapcsolataik, szerelmeik történetébe, megbeszélték velem gondjaikat és problémáikat. Remekül éreztem magam velük. Olyan volt, mintha a senki földjére tennék kirándulást. Nem kellett azzal foglalkoznom, hogy „mit is akarunk” egymástól. A teljesen erotikamentes levegõben elengedhettem magam, nem féltem, hogy a jó viszony oda vezethet, ahová már nem vágyom, és az sem merülhetett fel, hogy a fiúk erotikus érdeklõdésének hiányát személyes kudarcomnak érezzem. Ez a barátság a barátnõimhez fûzõdõ viszonytól is különbözött. A lánykapcsolataimban többé-kevésbé mindig ott lebegett a vetélkedés: ki a sikeresebb, kit értékelnek többre a fiúk, ezért nem lehetett tiszta szívbõl örülni egymás örömeinek. A meleg fiúk társaságát ehhez képest – legalábbis egy idõre – kifejezetten pihentetõnek éreztem. Jó néhány nõt kikérdeztem, akiknek baráti köréhez melegek is tartoznak: megerõsítették ifjúkori élményemet. A melegekkel való barátság „steril”, a meleg férfi sem potenciális szerelmi tárgy, sem rivális nem lehet, a „vadászterület” minden szempontból tökéletesen szeparált, az intim kapcsolatnak nincs tétje. Ebben a viszonyban mintegy ki lehet lépni abból a közegbõl, ahol az élet különben zajlik, és feszültség, felelõsség, stressz nélkül élvezhetõk a barátság örömei. A férfiak viszonya a melegekhez sok szempontból ennek éppen fordítottja. A férfitárs esetleges erotikus érdeklõdése a legtöbb férfi számára kellemetlen, nagyon nehéz vele mit kezdeni. Fenyegetettséget jelent a biztonságosnak hitt terepen. A társadalmi szokások szerint a két nem akkor különül el egymástól, amikor a szexualitás lehetõségét ki akarják kapcsolni. Ha az uszodai öltözõben homoszexuális van jelen, akkor a többiek óhatatlanul meglesve, kijátszva érzik magukat. Minél inkább „macsó” beállítottságú egy férfi, ez a kellemetlen érzés annál inkább keveredik irracionális szorongással és agresszióval. A macsó férfi számára egyértelmûen különválik a férfi- és a nõi szerep. A férfi a szexuális fogyasztó, szükségletei kielégítésére használja a nõt, akinek saját érzései, szexuális igényei nem számítanak. A szerepek eltérésének legszélsõségesebb formáját a nemi erõszak mutatja, de a macsó mentalitásban mindenképpen benne rejlik, hogy a férfi az aktív, õ az erõs, õ az, aki megszerzi, amire szüksége van, és szükséglete tárgyát tulajdonképpen lenézi: szerinte a nõ csak „arra való”, hogy a férfi kedvét töltse vele. A macsó férfiból elviselhetetlen szorongást válthat ki a „buzi”, aki mintegy õt tekinti az általa megvetett nõhöz hasonló tárgynak. Ezek a férfiak tudattalanul ugyanolyan erõszakos beállítottságot tulajdonítanak a melegeknek, ahogy õk éreznek a nõkkel szemben. Ahogy elszórakoztatja õket, ha szexuális zaklatásukkal megalázhatják a nõket (minden nõ ismeri azt a kellemetlen érzést, amikor pl. egy építkezésrõl röhögve fütyülnek és durva megjegyzéseket kiabálnak a férfiak), úgy érzik azonnali megtorlásra szoruló megalázó támadásnak, ha úgy tapasztalják vagy akár csak úgy vélik: egy férfi szexuális érdeklõdéssel fordul feléjük. És ez komoly félreértés a heteroszexuális és a homoszexuális férfiak között. A melegek ugyanis nem értik, hogyan tekintheti valaki a vonzódást sértésnek. A meleg kapcsolatokban általában nem különül el a „fogyasztó” és a „tárgy”, a két fél helyzete szimmetrikus, mindkét fél tetszeni akar annak, aki õt vonzza. Innen nézve érthetetlen a „minek néz ez engem” dühödt indulata. És végképp érthetetlen, hogy mitõl esik pánikba a másik, miért kell esetleg testi erejével bizonyítania, hogy õ nem „nõ”, õt nem lehet megerõszakolni, hiszen a próbálkozó meleg kölcsönösségben, megegyezésben reménykedik. Természetesen elõfordul, hogy egy férfit szexuális zaklatás ér, elõfordul, hogy valakit akarata ellenére, mintegy lopva megtapogatnak, megérintenek. Ez valóban tûrhetetlen. Csak nem igazságos az ilyen viselkedést „a melegek” számlájára írni. Kamaszlány koromban velem is nemegyszer megesett, hogy zsúfolt villamoson „véletlenül” hozzám dörgölõztek, fogdostak. Azt is át kellett élnem, hogy házunk elhagyott kapualjában egy férfi a szoknyám alá nyúlt. Szörnyû volt. De azért nem mondanám, hogy „ilyenek a férfiak”. A szexuális zaklatással szemben, ez nem lehet kérdés, védekezni kell. De elõítélet minden meleget potenciális zaklatónak tekinteni. A homoszexuális nõket mintha mind a két nem valamivel jobban tûrné. Õket nem veszi körül olyan fokú irracionális rettegés és viszolygás, mint a férfiakat. A férfiak közötti szex gondolata sok embert – mind nõt, mind férfit – taszít (de sokan viszolyognak mások heteroszexuális együttlététõl is – végül is senkit sem kényszerítenek arra, hogy bárki bármilyen nemi életét elképzelje), viszont a nõk közötti erotika a férfiak számára egyenesen izgató elképzelés (más kérdés, hogy a leszbikusoknak ez a gondolat rendkívül kellemetlen). A nõk között nem kevesen vannak, akik ugyan undorodnak a nõi homoszexualitástól, de ebbe az undorba legalább nem keveredik pánik és sérelem. Azt egyetlen nõ se gondolja, hogy a leszbikus nõ erõszakkal fog közeledni hozzá, vagy hogy esetleges vonzódása veszélyeztetné az õ nõiségét. A homoszexualitás, a homoszexuálisok elfogadását néhány nagyon makacs tévképzet is akadályozza. Kiirthatatlanul elterjedt az a vélekedés, hogy a homoszexuális csábítás homoszexuálissá tesz. Mintha vámpírokról volna szó, akik harapásukkal áldozatukat is vámpírrá teszik. Ezért kell olyan görcsösen védeni a fiatalokat, nehogy fogékony életkorukban homoszexuális élmény érje õket. Ez az „elmélet” egyetlen elemében sem felel meg a valóságnak. A szexuális irányultság nem befolyásolható „külsõ” csábítással. Hiszen, ha így volna, akkor a homoszexuális hajlamot is megszüntetné a jól idõzített heteroszexuális élmény. Kétségtelenül létezik az a jelenség, hogy a kamaszkor átmeneti szakaszában homoszexuális izgalom is fellép, de ennek megerõsítése nem vezet a heteroszexualitás kialvásához. Akiben nincs homoszexuális hajlam, azt garantáltan nem lehet homoszexuálissá „csábítani”. Ez a rettegés magyarázza, hogy szinte mindenki alkalmatlannak tartja a melegeket a tanári, nevelõi pályákra. Vagy attól félnek, hogy „rossz példát mutatnak”, vagy attól, hogy helyzetükkel visszaélve kikezdenek a rájuk bízott fiatalokkal. Ez a vád mélységesen igazságtalan. Hosszú évek óta ismerek egy berlini iskolában évtizedek óta dolgozó, francia anyanyelvét kiválóan tanító homoszexuális tanárt. Õ az iskola egyik legnépszerûbb tanára. Mindenki tudja, hogy meleg, de még soha nem fordult elõ, hogy akár szülõ, akár gyerek kifogást emelt volna emiatt. Ugyanúgy nem jut senki eszébe, hogy molesztálhatná a fiúkat, mint ahogy kollégáitól sem féltik a lányokat. Nyilvánvalóan elfogadhatatlan, hogy egy tanár szexuálisan zaklassa tanítványait. De ez független attól, hogy a tanár heteroszexuális vagy homoszexuális, hogy a zaklatás lányokra vagy fiúkra irányul. Miért nem elegendõ, ha a szexuális visszaélést tiltjuk? Az iskolán kívüli nemi élethez nincs köze az iskolának. És a „rossz példa”? Szerintem egy rendezett életû, szakmájához kiválóan értõ tanár nagyon jó példát mutat a gyerekeknek. Óriási segítség a homoszexuális érzéseikkel küzdõ diákoknak, ha látják: lehetséges a rendezett, társadalmilag jól integrált meleg életforma, és rengeteget számíthat, ha az iskolában van valaki, akihez kérdéseikkel fordulhatnak, aki saját tapasztalataival tudja õket segíteni. De ugyanilyen fontos a többieknek is az a tapasztalat, hogy a „buzi” nem valami sötétben bujkáló, gusztustalan, veszélyes és alattomos borzalom, hanem ugyanolyan ember, mint bárki más, és hogy kivel lép intim kapcsolatra, az ugyanúgy magánügy, mint a többi tanár nemi élete. Sokan veszélyesnek tekintik a homoszexuális felvilágosítást is; mintha az errõl való beszéd „kedvet csinálna”, felkeltené a fiatalok kíváncsiságát, és a próbálkozással végleg tönkretehetnék magukat. Ez is furcsa gondolat. Társadalmunk erõsen homofób, hogyan képzelhetõ el, hogy egy fiatal „kedvet kaphatna” egy ennyire lenézett és megvetett életformához? A közvélemény mintha úgy képzelné, hogy a homoszexualitás az valami drogféle. Az egészséges fiatal kíváncsiságból, kalandvágyból kapcsolatba kerül vele, aztán „úgy megszokja”, hogy képtelen abbahagyni, mint a heroint. Ha tehát eltagadjuk elõle a homoszexualitás jelenségét, ha elzárjuk az útját, ami kísértésbe vihetné, akkor elkerülheti a veszélyt. Ennek az elképzelésnek semmi realitása nincs. A fejlõdés iránya jóval elõbb eldõl, a homoszexualitást nem lehet megakadályozni azzal, ha az érintett soha nem hall róla (nem egy meleggel beszéltem, aki gyerek- és fiatalkorában valóban nem értesült róla, hogy léteznek melegek, saját felébredt nemi vágyai végtelen szorongással töltötték el, majd hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor kiderült: legalább nincs egyedül, számos hozzá hasonló ember él a Földön.) Mintha azt hinnénk, ha valaki nem hall az éhség jelenségérõl, akkor nem lesz szüksége táplálékra! Hallottam olyan gúnyos érvelést is, hogy a homoszexuálisok szexuális önrendelkezési jogából az következne, hogy a pedofílek is hivatkozhatnának ugyanerre a jogra. A lehangoló csúsztatás nyilvánvaló. Senki sem vonja kétségbe, hogy a szexuális önrendelkezéshez való jog csak addig terjedhet, amíg az nem sérti mások szexuális önrendelkezési jogát. Ha valaki kizárólag gyerekkel képes szexuális kielégülésre, akkor õ csak egy másik személy – a gyerek – súlyos sérelmére juthat élvezethez. Ehhez pedig nem lehet joga, ahogy semmiféle szexuálisan kiéhezett állapot sem indokolhatja a testi erõszakot sem. A pedofília patológiás állapot, amit kezelni kell, és ha ez kilátástalan, akkor a rendellenességben szenvedõ nem kerülheti el azt a szomorú sorsot, hogy számára nem létezhet kielégítõ szexuális élet. De hogy lehet ezt egy napon említeni a melegek önrendelkezési jogával? A melegek minden szempontból egészséges személyiségû emberek (ha nem, akkor annak nem a homoszexualitás, hanem valami más az oka, esetleg a diszkrimináció negatív következményei), és szexuális igényeik nem sértik mások érdekét, a kapcsolatok közös megegyezésen és kölcsönös örömszerzésen alapulnak. A homoszexualitás és a pedofília összemosásába valószínûleg a „vámpírlegenda” játszik bele. Ha hiszünk a „csábítás”, a homoszexualitás „fertõzésének” babonájában, akkor úgy tûnhet: a meleg veszélyezteti a környezetét. Nem hangsúlyozhatjuk elégszer, hogy sem direkt homoszexuális tapasztalattal, sem a melegek indirekt példájával nem lehet valakit meleggé tenni (ma már arra is vannak adatok, hogy a homoszexuálisok által felnevelt gyerekek nem lesznek nagyobb arányban homoszexuálisok, mint az átlag népesség). „Lágyabb” elõítéletek is léteznek, melyek nagyrészt túlhaladott, megcáfolt pszichológiai elméleteknek a közvéleménybe leszûrõdött vulgarizált maradványai. Ezek az elõítéletek a családokat, fõként az anyákat sújtják, nevelési hibákra vezetve vissza a gyerek „másságát”. Gyakori „vád”, hogy a fiú azért lesz homoszexuális, mert az anyja túlságosan magához kötötte. A meleg fiúk valóban nem ritkán feltûnõen jó viszonyban vannak anyjukkal (bár távolról sem mindig), de nem keverjük össze az okot az okozattal? Egy meleg fiatalember édesanyja mesélte, hogy középsõ fiát pici korától különlegesen intim kapcsolat fûzte hozzá. Mialatt két másik fia a labdát rúgta vagy elektromos játékait nyomogatta, ez a gyerek inkább körülötte sündörgött a konyhában: háziasan és ügyesen segített, közben bizalmas beszélgetéseket folytattak a világ kisebb-nagyobb ügyeirõl. Az anya úgy érezte, nem õ „nevelte” fiát ilyen lányosnak, hanem a gyerek „lányos” vonásai, „lányos” érdeklõdése hozta õket ilyen közel egymáshoz. Hiszen esélye sem lett volna két másik focizni szeretõ fiát becsábítani a konyhába. Mint ahogy ezt a gyereket sem lehetett „fiúsabb” kedvtelésekre rábeszélni. A közvélemény messze túlbecsüli a nevelés lehetõségeit, jelentõségét. Lát egy szokatlan gyereket, és kész a vád: a szülei „nevelték” ilyenné. A szülõ pedig érzi, hogy a gyerek olyan, amilyen, és ha nem tudja ilyennek elfogadni, akkor legföljebb tönkreteheti a viszonyt és a gyereket magát, de megváltoztatni nem tudja. Miközben nemcsak azzal kell szembenéznie, hogy gyermekére sokkal nehezebb sors vár, mint kortársaira, nemcsak túl kell tennie magát azon a veszteségen, hogy ettõl a gyerekétõl nem lesz unokája, hanem még el is kell viselnie környezetének vádaskodását. Bûnbakká teszik a megváltoztathatatlan sorsért: „õ tehet az egészrõl”, mert pl. biztos, hogy a lelke mélyén lányt akart, vagy mert nem akadályozta meg, hogy a kisfiú megnövessze a haját. Mit tehetünk, hogy a homoszexuálisok és a heteroszexuálisok minél kevesebb súrlódással élhessenek egymás mellett? A többség feladata volna, hogy tudomásul vegye a melegek létezését, hogy ne akadályozza, sõt, elõsegítse társadalmi integrálódásukat. Ez a legnagyobb mértékben saját érdeke is. Óriási jelentõsége van a párbeszédnek, a tisztességes felvilágosításnak. Szükség van arra, hogy a melegek megtanulhassák, hol és milyen módon élhetnek hajlamaik szerint, és a heteroszexuális többségnek is nagy szüksége van rá, hogy megtudhassa: kifélék-mifélék a melegek, hogy a szorongásteli és irracionális fantáziaképeket a valóságnak megfelelõ elképzelések válthassák fel. A konfliktusok jelentõs része tulajdonképpen visszavezethetõ arra a problémára, hogy a melegek nem illeszthetõk be a szokásos keretek közé, és ez a mindennapi életben kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel járhat. Mint a már említett öltözõ esetében: hol öltözzenek a melegek? Nem mehetnek a másik nem öltözõjébe, a heteroszexuálisok magánszféráját viszont sérti az õ jelenlétük. Ez az apró példa mutatja, hogy teljes és mindenkit megnyugtató megoldás nem létezik, de az agyonhallgatás még több nehézséghez vezet. Érdemes az ilyen problémákat egyenként végiggondolni, és amire lehet, megoldást keresni. Ha a melegek számára biztosított az egyértelmû terep, az mindenkit tehermentesít. Ma már pl. Budapesten is mûködik meleg szauna. Aki odamegy, annak nem kell melegnek lennie, de tudomásul kell vennie, hogy ide melegek járnak. Ennek fejében viszont a melegektõl is el lehetne várni, hogy ettõl fogva ne tekintsék a gõzfürdõket meleg találkahelynek, hogy õk is tudomásul vegyék: annak, aki egyszerûen fürdeni vágyik, rendkívül kellemetlen, ha szexuális ajánlatokkal zaklatják. Ugyanakkor jó lenne, ha a heteroszexuálisok is, fõként a férfiak megtanulnák: nem dõl össze a világ, nem veszélyezteti a férfiasságukat, ha egy meleg „ajánlatot” tesz nekik, mivel az ajánlat egész egyszerûen elutasítható. Egy meleg férfiismerõsöm, miután hosszú vívódás után elfogadta saját homoszexualitását és felbontotta házasságát, beleszeretett egy barátjába. Dobogó szívvel szerelmet is vallott neki, amit barátja barátságosan, de egyértelmûen visszautasított. Kifejtette, hogy számára nem jöhet szóba a férfiszerelem, de mindenképpen reméli, hogy barátok maradhatnak, mert kapcsolatukat nagyra értékeli. Ez a beszélgetés huszonöt évvel ezelõtt zajlott. A szerelem régen elmúlt, de a két férfi azóta is baráti viszonyban áll egymással. Sajnos ez a történet ritkaságszámba megy. A legtöbb ember nem tudná magát túltenni egy ilyen vallomáson. Kár. A határok világos és egyértelmû meghúzása mindenkinek megkönnyíti a tájékozódást. Amennyiben a heteroszexuális többség elviselhetetlen sértésnek tekinti, ha homoszexuális érdeklõdéssel konfrontálódik, az a melegek számára azt jelenti, hogy rendkívül kockázatos kideríteni: ki a meleg és ki nem. Õk közelednek, mert azt remélik: talán érdeklõdésük tárgya is meleg és reagál az óvatos jelzésekre, a másik viszont mértéktelenül felháborodik. Holott, ha nincs reakció vagy elutasító a válasz, ha nyilvánvalóvá válik, hogy a „megkörnyékezett” személy nem meleg, az érdeklõdés úgyis kialszik. Ha mindezt nem tekintenénk ennyire tabunak, sokkal könnyebben lehetne kezelni az efféle helyzeteket. A heteroszexuálisokat nagyon zavarja, ha úgy érzik: a melegek „molesztálják” õket. A homoszexuálisok ellehetetlenítése viszont erõsen fokozza a „molesztálás” valószínûségét. Ilyesmire ugyanis az a meleg kényszerül, akitõl megtagadják a normális kielégülés lehetõségét. Ha a meleg szabadon ismerkedhet, represszióktól mentesen nehézségek nélkül élhet együtt választott párjával, akkor nyilvánvalóan nem fog nyilvános vécékben és parkokban idegeneknek ajánlatokat suttogni. Akkor sem, ha futó kalandra vágyik, mert erre sokkal alkalmasabb terep egy meleg szórakozóhely. A homoszexualitását titkolni kényszerülõ, boldogtalan és örömtelen életû tanár talán valóban nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy tanítványaihoz megengedhetetlenül közel kerüljön. De ez nem a homoszexualitás, hanem a frusztráció következménye. Saját zavartalan nyugalmunkat azzal óvhatnánk leginkább, ha biztosítjuk, hogy a melegek a heteroszexuális többségtõl elkülönülve, nyugodtan élhessék magánéletüket (az elkülönülést természetesen csak az intim viszonyokra értem). Hogy a kölcsönös respektuson alapuló, feszültségmentes együttélés nem utópia, azt Berlinben élve nap mint nap tapasztalom. Néhány évvel ezelõtt pl. beköltözött a házunkba egy leszbikus pár, tíz év körüli kislánnyal (aki egyikük korábbi férfikapcsolatából származott). Az elsõ pillanatban tiszta vizet öntöttek a pohárba, nyilvánvalóan azért, hogy elejét vegyék a találgatásnak: meghívogatták a ház lakóit (minket is), és megmutatták frissen felújított lakásukat, benne a közös, franciaágyas hálószobával. Hamar jól ismertek és közkedveltek lettek, mivel intenzíven részt vettek a ház közös ügyeiben (udvarrendezés stb.). Egyszer sem hallottam, hogy valaki kifogásolta volna életüket, vagy akár csak megjegyzést tett volna rájuk. A kislány is élénk társas életet élt, ki-bejártak náluk a gyerekek. Persze nem tudhatom, érte-e valaha valamilyen kellemetlenség pl. az iskolában, én mindenesetre ennek soha nem láttam jelét: a láthatólag jó kedélyû, kiegyensúlyozott kislány egyetlen pillanatig sem volt magányos. Azóta már megnõtt, néhány hónapja együtt jár egy fiúval. (Amit csak azért említek, mert megfelel annak a már említett adatnak, hogy a homoszexuális családokban felnövõ gyerekek nem veszik át szüleik szexuális irányultságát.) *Szinte hallom az ellenvetést: egy gyereknek teljes családra, férfira és nõre, apára és anyára van szüksége. A konkrét esetben a kérdés megint csak nem úgy merül fel, hogy milyen családszerkezetet tartunk optimálisnak. Ennek a gyereknek homoszexuális az anyja, ez megváltoztathatatlan adottság. Az õ számára úgy merül fel a kérdés, hogy 1. Jobb lett volna-e, ha meg sem születik? Ez a gyerek ismeretében abszurd és sértõ kérdésfeltevés. 2. Jobb lett volna-e neki, ha anyja önmagán erõszakot téve együtt marad az apával, és vagy elfojtja hajlamait, vagy titkos kapcsolatot fenntartva örömtelen, õszintétlen, görcsös légkörben neveli lányát? 3. Jobb lett volna-e, ha az anya elválik, majd gyermekét egyedül neveli, egyebekben meg ugyanúgy viselkedik, mint a második esetben? Számomra nem lehet kétséges, hogy az a szabad, õszinte, öntudatos légkör és szeretõ gondoskodás, ami a gyereket körülveszi, beágyazódva az elfogadó tágabb környezetbe, messze a legjobb feltételeket nyújtja az adott kislány egészséges személyiségfejlõdéséhez.) Jelenleg egy francia cseretanuló vendégeskedik náluk, ami beszédesen mutatja: sem a francia kislány, sem annak családja, sem a közvetítõ szervezet nem lát semmi aggasztót abban, hogy a tizenhat éves lány hónapokat töltsön egy leszbikus kapcsolatra épülõ családban. De miért is látna, ha az egyéb referenciák kitûnõek? A társadalomnak nem lehet érdeke, hogy egy részének kirekesztésével önmagát megcsonkítsa. A melegek peremre szorításával, diszkriminálásával potenciálisan értékes tagjaitól fosztja meg magát. Senki sem gondolhatja, hogy a világ ne lenne szegényebb Leonardo da Vinci, Michelangelo vagy Andersen nélkül. Amibõl nem az következik, hogy csak a kivételes képességû, kivételes teljesítményû melegek érdemelnék meg, hogy a társadalom „elnézze” szokatlan hajlamaikat. Az üzleti világ megbízhatóan felismeri, mi az érdeke. A hirdetõk pl. egyre jobban ráállnak a melegek célcsoportjára, nem a homoszexuálisok kedvéért, hanem mert jó vásárlóerõnek számítanak: többnyire nem kell családot eltartaniuk, ezért több pénzt költhetnek elegáns ruhákra, testápoló szerekre, elektronikus eszközökre. Aki pedig haszonra tör, az nem fog holmi elõítéletek miatt lemondani az ígéretes üzletrõl. Ha nem üzletrõl van szó, akkor mintha nehezebben menne a saját érdekek felismerése. Magyarországon alig képzelhetõ el, hogy pl. egy politikus nyilvánosan vállalja homoszexualitását. Joggal tarthatna attól, hogy a választók jelentõs része elfordulna tõle. Pedig mi köze a szexuális irányultságnak a politikusi képességekhez? Berlinben és Párizsban nem azért választottak meleg fõpolgármestert, mert az ottaniak preferálják a melegeket. Azt választották, akit a legalkalmasabbnak tartottak erre a posztra. Nem csak a melegek érdeke, hogy ne legyen elzárva elõlük a politikusi pálya. A többség ugyanúgy érdekelt abban, hogy a feladatokat valóban a legrátermettebbek lássák el. Ugyanez érvényes a potenciális orvosokra, jogászokra, pedagógusokra, pszichológusokra, mozdonyvezetõkre, kõmûvesekre és mezõgazdászokra, minden szakma képviselõjére. Kinek jó, ha embereket saját lehetséges színvonaluk alá szorítanak? Kinek jó, ha emberek értékes pszichés energiája bujkálásra, titkolózásra, szorongásra pazarlódik? Mindannyian veszítünk vele, ha a társadalom nem teszi lehetõvé, hogy egy jelentõs létszámú csoportja személyiségét, képességeit optimális mértékben kibontakoztassa, önmaga és a közösség érdekében. ; |
