Fordulópont 22. szám
Természet(ünk) rendje?
Szávai Ilona: Természet(ünk)rendje?
|
A természet rendjére hivatkoz(t)unk a legtöbbet mi, alapjában véve folyton bizonytalankodó, kételkedõ emberek. A természet rendjérõl viszont emberi történetünk során annyi mindent állítottunk, hogy saját kételkedõ és rendszerezõ, elméleteket állítgató-rombolgató természetünk rendjét illetõen is újabb erõs kételyek merülnek fel bennünk.
Az utóbbi években az ember és (biológiai értelemben) emberi fogalma körül is – egyre fokozódó – zavar és zavartság keletkezett a klónozás most már megkerülhetetlen valóságával való szembesülés(ünk) nyomán. Emberi identitásunk mélyebb átélésére kényszerít ez a helyzet, és miközben fantazmagóriáktól rettegünk – élesebb fényben, gyakran fura vagy vakító megvilágítások fényében hunyorogva próbáljuk megérteni, mit jelent anyának, apának, testvérnek lenni, közösségi embernek lenni, más gyerekét örökbe fogadni… Rendet próbálunk teremteni a gondolatainkban, érzéseinkben. És kontrollálni próbáljuk arra vonatkozó félelmeinket, hogy: milyen érzéseink és gondolataink jelentkezhetnek a következõ pillanatban?! Nemcsak az ismert, tapasztalt valóság, hanem a változó valóság elõhírnökeként jelentkezõ fikciók is valóságos érzelmeket kavarnak. A kavargás, a zavar átminõsít és megfélemlít. Egy jellemzõen korszerûnek ítélt és nagyon sikeres regénybõl idézem: „Két héttel ezelõtt halt meg Iris, az ikertestvéranyám, és mint régen, most is itt ülök a fekete versenyzongoránál, amely gyerekként olyan szörnyû hatalmasnak tûnt. Mister Blacknek kereszteltük, amikor hétéves lettem, és Iris végre megengedte, hogy játsszak rajta. Nagy büszkeséggel érintettem meg a tükörsima fekete fát, a fekete-fehér billentyûket. Már soha többé nem játszom ezeken a billentyûkön. A zongora örökre zárva marad, mint Iris koporsója.” Egy lány az édesanyját siratja, átélhetõ-átérezhetõ a fájdalma, amelynek intenzitásában fel sem tûnik az olyan megfogalmazás, mint „ikertestvéranyám”, hiszen az az erõs kötõdés metaforája is lehet, amit az érzelmi felindultság indokol; még fájdalmasan, költõien szépnek is érezhetjük. Nem idegen tõlünk, amit olvasunk. Pedig az idézett regényrészletben egy klón (Siri) siratja édesanyját alias ikertestvérét (Iris-t), aki klónozással, egyetlen szülõként hozta õt a világra. A fikció félig-valóság, az utalások majdnem-teljes-valósággá fokozzák: „…világra jött Dolly, a klónozott bárány – vagy inkább mondjam azt: a báránybõrbe bújt farkas? –, és a fogát vicsorgatta. Amikor pedig az állat már hangosan bégetett, végre mindenki megértette, hogy feltartóztathatatlanul jövünk, és igazi, komolyan veendõ veszélyt jelentünk.” Ez is Siri, az ikertestvéranyját sirató lány hangja: „A klónozást már jóval a születésem elõtt az elsõ atomhasadáshoz hasonlították. Igen, ez tetszik: mi, klónok tényleg amolyan kis atombombák vagyunk. Sok dolgot szétrobbantunk a kapcsolatokban, ami nektek õsidõk óta becses és fontos, amirõl azt hittétek, hogy változtathatatlan, sõt, örökkévaló. S mi marad utánunk? Genetikai Hirosima, a lélek senkiföldje, a szeretet fekete sivataga.” – állítja, és cáfolja is szeretetének kinyilvánításával a gyászoló klón-lány. A Fordulópont ötödik évfolyamának ez utolsó számában gyakran találkozik az Olvasó a fikció esélyeit-lehetõségeit bõségesen használó írásokkal. A szembenézésrõl, a tudomásul vételrõl nem mondhatunk le. Hiszen egyre több olyan jelenséggel kerülünk szembe, amelyekrõl majdnem fél évszázaddal ezelõtt írta Stanislaw Lem: „Ezt a problémát a szakirodalom még nem is érintette”. És amivel példálózott: „Szakirodalomnak ugyanis aligha nevezhetjük a Fekete felhõ c. fantasztikus regényt, habár szerzõje, Fred Hoyle ismert asztrofizikus” (a 20. század egyik legjelentõsebb csillagásza!). Fred Hoyle regénye az ember újrateremtésének lehetõségével foglalkozott… A lehetõséggel a csillagász csak egy fikcióban „mert” szembenézni. Zavart történelmi korunkban a szakszerû tájékozódás és a lehetõségek fikciós letapogatása egyaránt helyet kér az emberi elmében. Ez – is – emberi természetünk rendje? Erkölcse? Spinoza ezt írja az Etikájában: „Az ész természetéhez tartozik, hogy igaz módon fogja fel a dolgokat”. A néha észveszejtõnek mutatkozó világban is. ; |
