Fordulópont 22. szám
Természet(ünk) rendje?
Fischer Eszter: Mesterséges ikrek
|
A biológia, ezen belül az orvostudomány új eredményei nemegyszer intenzíven foglalkoztatják a közvéleményt. Mindaz, ami velünk, saját testünkkel, életünkkel, önmagunkkal és szeretteinkkel közvetlen kapcsolatban áll, alkalmas arra, hogy különféle fantáziákat és szorongásokat indítson bennünk. Ilyen nyugtalanító és felkavaró érzéseket kiváltó újdonság a klónozás. Ijesztõ és egyben lenyûgözõ az a kilátás, hogy egy létezõ embert újra elõállíthatnak. Olyan, mintha új életre lehetne kelteni a halottakat, mintha lehetségessé válna az örök élet, egyben mintha megszûnne az ember egyik legfontosabb ismérve: egyszeri és megismételhetetlen mivolta. Horrorvíziók bukkannak fel: mi lesz, ha neonácik feltámasztják Hitlert, mi lesz, ha maffiák számára lehetõvé válik, hogy személyiségeket lopjanak, mondjuk úgy, hogy híres emberek illegálisan megszerzett sejtjeit klónozzák. A klónozással mintha úrrá lehetnénk élet és halál fölött, a meghalt gyerek okozta szörnyû csapást ki lehet védeni, ha a halott gyereket újraklónozzuk. Saját gyerekünkként felnevelhetjük azt a híres tudóst, sportolót, popsztárt, akit csak meg tudunk szerezni. Önmagunkat újraszülhetjük magunknak, vagy szeretett partnerünket megajándékozhatjuk önmagával. Mi is szinte mindenhatók lehetünk, de ki vagyunk szolgáltatva mások mindenhatóságának is. Mi van, ha az utcán összetalálkozunk önmagunkkal? Vagy a gyerekünkkel, akit valamilyen lelkiismeretlen tolvaj lopott el? Én vagyok-e, akivel találkozom, egyáltalán én én vagyok-e még, ha van belõlem még egy? Mindezen fantáziáknak nem sok közük van a realitáshoz. A klónozás témájához nehéz heves érzelmek nélkül, tárgyilagosan közelíteni. Mindenesetre a jelenség megértéséhez érdemes végiggondolnunk néhány biológiai alapfogalmat. Az emberi szervezet, a legtöbb élõlényhez hasonlóan sejtekbõl, sejtek milliárdjaiból épül fel. A sejtek, helyüktõl és funkciójuktól függõen nagyon különböznek egymástól (egy májsejt pl. nem sokban emlékeztet a szem szaruhártyájának sejtjeire), de abban megegyeznek, hogy minden sejt tartalmaz egy sejtmagot, melyben megtalálható a szervezet teljes genetikai állománya. A gének tulajdonképpen a szervezet tervrajzának, programjának tekinthetõk. Az élõ szervezet meghatározó építõanyagai a fehérjék. A fehérjék csoportjába nagyon sokféle anyag tartozik, jellegzetességeiktõl függ, hogy a szervezet egyes részei milyen módon épülnek fel és hogyan mûködnek. Pl. a májsejt felépítése egészen más, mint az izomsejté, mûködésében is eltér, egyes májsejtek többek között epét termelnek, míg az izomsejtek különféle összehúzódásra képes fehérjét. A fehérjék rendkívüli sokasága azzal magyarázható, hogy e hosszú, láncszerû vegyületek húszféle téglából, az ún. aminosavakból épülnek fel. A sok különféle tulajdonság attól függ, hogy az aminosavak milyen arányban és sorrendben építik fel az adott fehérjét. És ez az, amit a gének meghatároznak. A gének építõanyaga, a DNS (dezoxiribonukleinsav) szintén téglákból (ún. bázisokból) áll, négyféle ilyen bázis létezik, és ezek aránya és sorrendje mint egy kód határozza meg az általuk irányított fehérjék aminosav-sorrendjét. Az egyedfejlõdés kezdetén, amikor megtörténik a megtermékenyítés, tehát összeolvad a petesejt és a hímivarsejt, a megtermékenyített petesejt osztódni kezd (vagyis egy sejtbõl kettõ lesz, úgy, hogy génállománya megkettõzõdik, és mindkét új sejt megint tartalmazza a teljes génállományt). Néhány osztódás után a sejtek differenciálódnak, vagyis a megfelelõ helyen a megfelelõ sejtek alakulnak ki, a máj helyén a májsejtek, az agyban az idegsejtek stb. Ez a folyamat elképzelhetetlenül bonyolult, de lényege az, hogy bár minden sejtmag továbbra is tartalmazza a teljes tervrajzot, a sejtekben a mûködésük szempontjából fölösleges génrészek legátlódnak, és csak a számára szükséges fehérjéket meghatározó génrészek mûködnek aktívan. Tehát pl. a májsejt nem lesz képes izomfehérjét termelni. Ez a folyamat normális körülmények között visszafordíthatatlan, egy specializálódott sejt legátlódott génjei nem nyerik többé vissza aktivitásukat. (Ezért nem nõhet ki egy balesetben elvesztett kar, bár a sérült ember minden sejtje továbbra is tartalmazza a kar tervrajzát.) Új szervezet csak az ún. õssejtekbõl tud kialakulni, tehát azokból a sejtekbõl, melyek még nem differenciálódtak. A klónozás azt az eljárást jelenti, hogy egy felnõtt, tehát differenciálódott sejtet olyan állapotba hoznak, hogy a teljes tervrajz, az összes gén aktiválódjon, és így meginduljon az egyedfejlõdés, egy új szervezet kialakulása. Ilyen módon lehetõvé válik, hogy ugyanazon tervrajz alapján egy másik élõlény is létrejöjjön. Ez így nagyon egyszerûnek hangzik, de a mûvelet távolról sem megoldott, egyes tudósok szerint még csak közel sem járunk a megoldáshoz. A néhány sikeres emlõs-klónozáshoz minden esetben aránytalanul sok, több száz sikertelen próbálkozásra volt szükség, és az eredmény egyáltalán nem megnyugtató vagy meggyõzõ: az állatok csak csekély hányada egészséges, illetve fejlõdésük eltér a normálisan született fajtársakétól, és az eltérések pontos részletei még nem ismertek. A jelek szerint a klónok sejtjei gyorsabban öregednek, fejlõdésük során sok elõre nem látható zavar lép fel. A legelsõ klónozott emlõsállatnak, a világhírûvé vált Dolly báránynak is néhány év után olyan ízületi bántalmai támadtak, melyek csak sokkal idõsebb korban szoktak fellépni, és a hírneves állat hatéves korában, fiatalon elpusztult. Mindezek alapján a tudósok nagy része, ha egyáltalán, legföljebb a távoli jövõben tartja elképzelhetõnek, hogy a klónozás rutineljárássá váljon, amit embernél is lehet alkalmazni. Mindez persze nem akadálya annak, hogy eljátsszunk a gondolattal: mi lenne vagy mi lesz, ha a tudomány legyõzi a tornyosuló akadályokat, és az emberklónozás reális lehetõséggé válik? A klónozással kapcsolatos elképzelések közös vonása, hogy mintha az adott embert azonosnak tekintenék genetikai állományával, a tervrajzzal. Innen erednek a rémületes, pszichotikus élményvilágra emlékeztetõ víziók, hogy az utcán szembejöhetek magammal, vagy a mesés fantáziálások, hogy felnevelhetem magamnak Einsteint. Pedig nem állíthatjuk, hogy ne volnának reális tapasztalataink a klónozással kapcsolatban, hogy az azonos génállományú emberek képzete teljes egészében a fantázia birodalmába tartozna. A természet ugyanis maga is ismeri a klónozást, léteznek természetes klónok: az egypetéjû ikrek. Az egypetéjû ikrek úgy keletkeznek, hogy amikor a megtermékenyített petesejt elkezd osztódni, akkor valami apró hiba folytán az elsõ osztódás olyan tökéletesen megy végbe, hogy a keletkezõ két utódsejt teljesen különválik, és külön-külön tovább osztódva két külön egyeddé fejlõdik. Tehát az egypetéjû ikrek genetikai állománya teljesen azonos, minden sejtjük magjában ugyanaz a tervrajz található. Ezért az egypetéjû ikrek rendkívüli mértékben hasonlítanak egymáshoz. Hasonlítanak, de azért senki sem mondaná rájuk, hogy õk valójában egy és ugyanazon ember, két példányban. Nem vitás, hogy minden hasonlóságuk ellenére külön személyiségük van. És ez sarkalatos kérdés. A személyiség ugyanis semmiképpen sem azonos a tervrajzzal. A személyiség az adottságok és a környezet, az átélt élmények és az azokra adott reakciók folytonos kölcsönhatásában alakul ki. Az adottságok (ha úgy tetszik, a gének) hatással vannak arra, hogy a környezetünkre hogyan reagálunk, és minden, amit átélünk, visszahat a fejlõdésünkre, és ebben a folytonos bonyolult kölcsönhatásban, pillanatról pillanatra változva alakul ki az a viszonylag állandónak érzett valami, amit énnek, személyiségnek nevezünk. Régi vitatéma, hogy mi határozza meg inkább az embert, az adottságai vagy a neveltetése; a génjei vagy a környezete. Mindkét álláspontnak voltak-vannak harcos képviselõi, de a válasz csak valahol a kettõ között képzelhetõ el. Az ikerkutatások különösen alkalmasak e kérdés tanulmányozására. Pl. vizsgálták azokat a ritka eseteket, amikor egypetéjû ikrek külön, más-más családnál nevelkedtek. Ez esetben ugyanis az azonos tulajdonságok nagy valószínûséggel a közös génekre vezethetõk vissza, míg az eltérõk a környezeti hatásokra. A vizsgálatok ugyan frappáns egybeeséseket is kimutattak, de arról nincs szó, hogy ilyenkor a világban ugyanaz az ember két példányban fordulna elõ. Az intelligenciaszint, a zenei képességek stb. általában hasonlóak (de nem egyformák), viszont a természet, a jellem, a sors teljesen eltérõ. A klónozott ember nem teljesen felel meg az ikernek, a hasonlóság mértéke nyilvánvalóan kisebb fokú lenne. Az ikrek ugyanis azonos korúak, szûkebb és tágabb környezetük is nagyjából megegyezik. Egy idõben fejlõdnek ugyanabban az anyaméhben, az esetek túlnyomó többségében ugyanabban a családban nõnek fel, a társadalom ugyanolyan hatásokkal, ugyanolyan elõírásokkal veszi körül õket. És mégis két külön emberré fejlõdnek. A klónoknál viszont csak a genetikai állomány lenne közös. Más anyaméhben fejlõdnének, több év esetleg évtized korkülönbséggel születnének, más szülõk nevelnék õket, a társadalom, a tágabb környezet is eltérne. Nem kétséges, szó sem lenne arról, hogy azonosak volnának az eredeti példánnyal. Hogy ez mennyire így van, mutatja a klónozás történetének egy mulatságos kudarca. A Nature címû tudományos folyóirat 2002. február 21-i cikke alapján számos újság beszámolt róla, hogy egy texasi kutatóintézetben több száz próbálkozás után sikerült egy egészséges klónozott macskát a világra hozni. A kutatásokat egy gazdag, idõs amerikai úr finanszírozta, aki óriási üzletet remélt abból, ha lehetõvé válik kedvenc háziállatok, pl. kutyák és macskák klónozása. Hiszen ilyen módon a kedvenc gyakorlatilag halhatatlanná válik: természetes halála elõtt a szeretett, pótolhatatlannak érzett állat a klónozás révén fõnixmadárként támadhat fel hamvaiból. Nos, a kísérlet olyan értelemben sikeres volt, hogy a klónozott macska legalábbis egyelõre egészségesnek látszik. Viszont a mintára nem olyan nagyon hasonlít. Még a színe is másmilyen lett. Az eredeti állat szõrzete vörös-szürke-fehér foltos, a klóné csak szürke-fehér, és foltjai is némileg más formájúak. A tudósok az eltérést azzal magyarázzák, hogy a szõrzet színe és mintázata nem kizárólag genetikailag meghatározott, kialakulásában az embrionális korban megnyilvánuló környezeti hatások is szerepet játszhatnak. De nem csak a bundában mutatkozott eltérés, a klónozott kismacska játékos és kíváncsi viselkedése sem igazán emlékeztetett a géndonor félénk, visszahúzódó természetére. Ha már a macskáknál is ilyen mélyreható különbségek mutatkoznak, mennyivel inkább igaz ez az emberre nézve: a klónozott példány semmiképpen sem lenne azonos az eredetivel, legföljebb úgy tekinthetõ, mint egy kísérlet: más korban, más környezetben, más élményeket átélve milyen másféle személyiség alakulhat ki ugyanolyan genetikai adottságok alapján. Izgalmas elképzelni: ma mivé fejlõdne valaki Mozart génállományával, de több mint naivitás azt várni, hogy majd befejezi nekünk a Rekviemet. Hitlert sem lehet feltámasztani. (Egyébként is, a halottak klónozása egyértelmûen a tudományos-fantasztikus irodalom világába tartozik. A halott sejtekben a gének anyaga tönkremegy, megváltozik.) Nem tudhatjuk, hogy Hitler miért lett olyan, amilyen, de az biztos, hogy génjei önmagukban nem determinálták erre. Szûkebb-tágabb környezete, élete, az élmények, amik érték, a társadalom, ami körülvette mind-mind belejátszott abba, hogy élete éppen így alakult és nem másképp. Hallottam már olyan ötletet is, hogy meghalt bûnözõket klónozva lehetne felelõsségre vonni elkövetett gaztetteikért, hogy így szolgáljuk az emberek igazságérzetét. Az ötlet még a fantázia szintjén is legalább olyan abszurd, mintha a szökött bûnözõ helyett annak általa ismeretlen ikertestvérét akarnánk börtönbe csukni. Ez azonban aligha jutna bárkinek is eszébe. Ha az ember klónozása egyelõre (vagy talán örökre) távol áll is a megvalósíthatóságtól, azért eljátszhatunk a gondolattal: vajon milyen lehet klónnak lenni, vajon hogyan alakulhat a klónok személyiségfejlõdése. Én azt gondolom, hogy ha sikerülne teljes mértékben egészséges klónokat létrehozni, akkor õk ugyanúgy éreznék magukat a bõrükben, mint bárki más. Problémáik abból támadhatnának, ahogy környezetük viszonyul hozzájuk. Ha a környezet folyamatosan azt várja tõlük, hogy ismételjék meg az eredetijük életútját, ez nyilvánvalóan súlyosan gátolhatja a szabad személyiségfejlõdést. Képzeljük el azt a nõt, aki önmagát kívánja felnevelni. A gyerek nem volna õ, de ezt az anya talán nem tudná elfogadni. Állandóan azt várná, hogy úgy viselkedjen, úgy érezzen, úgy reagáljon, ahogy õ tette, illetve a gyereknél próbálná korrigálni mindazt, amit saját neveltetésében hibának érzett. Az ilyen problémák normális körülmények között sem teljesen ismeretlenek, kicsiben minden szülõ szembesül velük. Hiszen gyerekünk génjeinek fele azonos a miénkkel, nem kevesen vannak, akik nehezen veszik tudomásul, hogy a gyerek ennek ellenére független, önálló lény, nem kevés kamasznak hosszú harcába kerül, amíg szüleit leszoktatja a vele való túlzott azonosulásról. A klónozott lánynak még nehezebb lehet, amíg anyját meggyõzi: a tökéletes génazonosság ellenére is, személyisége csak az övé. A meghalt gyerek újraklónozása is pszichésen kudarcra ítélt vállalkozás. Ha valaki azért születik, hogy egy másik gyereket pótoljon, ha szüntelenül azt várják tõle, hogy pontosan úgy viselkedjen, mint elõdje, ha az a feladata, hogy megvalósítsa azokat a reményeket, melyeket szülei az elõzõ gyerekhez fûztek, ez lehetetlenné teszi az egészséges fejlõdést, a személyiség szabad kibontakozását. Kicsiben ezt a problémát is ismerjük. Ha családok elveszítenek egy gyereket, akkor a gyerek halála után született gyereküktõl nem ritkán várják, hogy pótolja, helyettesítse a halottat. Ez komoly zavarokat okoz, elviselhetetlenül fájdalmas érzés, ha valakiben nem saját magát látják, ha életét szüntelen hasonlítgatásban kell leélnie, ha úgy kell éreznie: õ maga nem is kell, nem is fontos, csak az, hogy a másik elvesztésébõl származó fájdalmat enyhítse. Ha azt az esetet képzeljük el, amikor valaki ismert ember klónját neveli saját gyerekeként, a nehézségek itt is abból adódhatnak, hogy a gyerek életútja elõre ki van jelölve: híres sportolónak, popénekesnõnek, tudósnak kell lennie. De erre még azonos gének esetében sem lehetne garancia. A kiváló sportoló nemcsak a génjeitõl, a tehetségétõl kiváló, hanem elkötelezettségétõl, szorgalmától, a befektetett munkától és számtalan kielemezhetetlen környezeti hatástól. Még csak abban sem lehetünk biztosak, hogy klónját egyáltalán érdekelni fogják a sportok. Tulajdonképpen ezt a problémát is ismerjük: milyen pszichés terhekkel jár, ha mondjuk egy zenész- vagy orvosdinasztia gyerekénél már születésekor eldöntik: folytatnia kell a családi hagyományt. Talán elképzelhetõ olyan eset is, hogy a klónozás motivációja nem egy elõre elképzelt életterv megvalósítása. Mondjuk egy meddõ pár gyerekre vágyik, de nem szeretne idegen géneket a családjába. Ha egy ilyen pár egyikük vagy másikuk (esetleg mindkettejük) kópiáját felneveli, és a gyereket önálló, független lénynek tekinti, életüknek nem kell különböznie a szokványos családokétól. De ez már igazán csak megalapozatlan fantáziálás. Kétségtelenül furcsa érzés arra gondolni, hány megszokott kategóriánk borulna fel a klónokkal kapcsolatban. Ki számítana például a klónok rokonának? Testvérem klónját vajon testvéremnek tekinthetném-e? De lényegében ez a dilemma sem más, mint amikor az örökbefogadott gyerek nekiindul, hogy megkeresse vérszerinti rokonait. Vagy ha a felnõtt ember összeismerkedik apja titkolt félrelépésébõl származó féltestvérével. Az élet nemritkán produkál hasonló helyzeteket. Mindezek alapján az az érzésem, hogy a közvélemény túlbecsüli a klónozás súlyát és jelentõségét. Nem hinném, hogy ez a lehetõség mélyrehatóan megváltoztathatná az emberiséget, hogy valaha is tömeges mértékben élnének vele. A természetes szaporodás annyival egyszerûbb! És õszintén szólva sokkal érdekesebb is. Bevallom, engem nem hoz lázba, ha óriási felhajtással olyan embereket produkálnak, akiknek génállománya már egyszer realizálódott. Sokkal inkább lenyûgöz a természet elképesztõ változékonysága. Az, hogy egyetlen szülõpárnak a lehetõ legegyszerûbb, természetes úton elméletileg 223×223, azaz kb. 7×1013 (70.000.000.000.000), vagyis hetvenbillió féle genetikailag különbözõ gyereke lehet. (Nem számítva a crossing over jelenségét, mely még további variációkat tesz lehetõvé.) Nagyjából tízezerszer annyi, mint ahány ember jelenleg a Földön él! ; |
